A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-25 / 30. szám
miért, de meg voltam róla győződve. Amint meglát minket, biztosan történik valami. Észrevettem, hogy Anibal nagyon izgatott. Tíz perc várakozás hosszú idő. Megkérdezte: — És mi lesz, ha kidob? Válaszolni akartam, de egyszerre idegesen megremegett a gyomrom. A főutca felől beofrdult egy autó. — Ez Jullo — mondtuk, szinte egy lélegzetvétellel. A kocsi méltóságteljesen odaállt a járda mellé. Minden olyan méltóságteljesnek tűnt fel rajta: a reflektorok, a csillogó kürt, a kipufogó. Bátorságot öntött belénk, akárcsak az a fiaskó pálinka, amit Julio hozott magával. — Megfújtam az öregemtől — közölte. Csillogott a szeme. Pár korty után nekem is csillogott, meg Anibalnak is. Végighajtottunk a Paraísó utcán, a vasúti kereszteződés irányában. Az ottani lámpák is csillogtak, mintha benyakalta.k volna a Julio pálinkájából — legalábbis nekem úgy tetszett. — Festette magát, mégpedig alaposan. Főként a száját. — És cigarettázott, emlékszel? Mindhárman ugyanarra gondoltunk. — Milyen messze van még? — Tíz perc. Tehát megint tíz .hosszú perc. Eszembe jutott, ahogy egyszer a padlót sikálta; nyár volt, s ahogy lehajolt, felcsúszott a ruhája. Mi egymást lökdöstük. kilio gázt adott. — Végül is ez büntetés, bosszú Ernestóért, hogy anya létére ilyen mélyre sülylyedt — kezdte Anibal nem valami meggyőzően. — Szép kis büntetés. Valaki, gondolom megint csak én voltam, valami cifrát mondott. Hangosan röhögtünk, és Jullo megint gázt adott. — De mi lesz, ha kidob? — Neked, úgy látszik, elment a józan eszed. Ha vonakodnék, megyek a Törökhöz ős botrányt csapok. Majd becsukják a boltját, mert rosszul szolgálják ki a vendégeket. Ebben az Időben még nem sokan voltak a bárban: két kereskedelmi utazó meg három autóbuszsofőr a távolsági járatoktól. A városból senki. És magam sem tudom, hogyan, de egyszerre megjött a bátorságom. Odakacsintottam a kis szőke jcsaposnőre, aki ott állt a bárpult mögött, miközben Julio a Törökkel beszélgetett, aki alposan végigmustrált bennünket. Anibal tekintetén láttam, hogy neki is megjött a bátorsága. A Török odaszólt a szőkeségnek, hogy kísérjen fel minket. • Megfigyeltem a lányon, hogyan mozgatta á csípőjét felféle menet a lépcsőn. Arra is emlékszem, hogy valami malacságot mondtam neki, amire ő is hasonlóval válaszolt, aminek nagyon örültünk. Lehet, hogy ennek a konyak volt az oka, amit a kocsiban ittttnk, meg a gin, amit a bárpultnál hajtottunk fel. Aztán egyszerre egy tiszta, csaknem teljesen üres szobában voltunk; a kis kerek asztal mintha csak egy fogorvosi rendelőben állt volna. Gondoltam: meglátjuk, vajon megnézni-e majd a fogunkat. Nevethetnékem támadt erre a gondolatra, de nem akartam hangoskodni. Suttogva beszéltünk. > — Mint a templomban — jegyezte meg Julio, s ezt nagyon szellemesnek találtuk. De ez még nem volt olyan mulatságos, mint az, amit Anibal mondott. A száján tartotta a kezét és alig tudta magában tartani a röhögést: — Ml lenne, ha most úgy egy papocska jönne ki tőle? RESZELI FERENC EGY ISTEN HALÁLÁRA SÁNDOR KÁROLY TESTVÉRSZÁNDÉK Meghalt. Jól járt szegény, hisz nem lett egész életében egyebet, mint dolgozott s Jelnevelt kilenc gyereket, és rengeteget káromkodott. Háromnegyed évszázadig dobálta a ganéjt, markolta az ostort, a kapát, és vasárnap néha elment a nagymisére — ám a papnak sohasem köszönt. Mise után mindig aprópénzért ivott meg egy két deci bort s külön pénzből vette meg a dohányt. Aztán ismét szántott, megint vetett és végnélkül kapált még akkor is, ha jonnyadt szive erősen kalapált. Olykor elfelejtette megenni az ebédet •— a darab paprikás szalonnát — és vénhedt kezeivel erősen markolta tovább. az ostort,^ a gyeplőt, a kapát, aztán kiköpte szájából a péppé rágott dohányt és káromkodva, egyszerűen halt meg, hogy örüljön, ha érte öltöznek az emberek fehér-jeketébe. Köszöntsétek a ismeretlent, csak úgy szótlanul, gondolatban. Én tegnap reggel munkába mentem s egy utcaseprőre így köszöntöttem. Arcomba nézett, s szóltam volna: Jó reggeltI —• de ez nem szokás, hiszen motorként előzzük egymást, bennünk égő gond hajt, mint a gáz. Én egy idegen utcaseprő Jelé köszöntem gondolatban, s ő nem is tudja, hogy azóta bennem egy testvérszándékú embertársa vanI De talán egyszer, kölcsönös lesz a testvérszándék, s Ábel gyilkosát majd csak Mózes könyvéből ismeri a ma még mementöt kiáltó világ. Megfájdult a hasam a nevetéstől, és kiszáradt a torkom. Az, aki előttünk volt benn, most kijött. Alacsony, zömök emberke, olyan, mint egy kismalac, jóllakott malac. A szoba felé mutatott, a mennyezet felé forgatta a szemét és megnyalta a szájaszélét. Gusztustalan volt. Amikor hallottuk, hogy már lefelé megy a lépcsőn, Jullo megkérdezte: — Hát akkor mi lesz, ki megy elsőnek? Egymásra néztünk. Egészen addig a pillanatig eszembe sem ötlött, hogy különkülön is mehetnénk, vagyis a másik két: tő nélkül. Megrántottam a vállam: — Mit tudom én. Egyikünk. A félig nyitott ajtón át vízcsobogás hallatszott, ahogy a mosdótálba eresztették. Aztán csönd. Egy fénycsík megvilágította az arcunkat. Kinyílt az ajtó. Ott állt S. Megbűvölve meredtünk rá. A nyitott pongyola felidézte emlékezetünkben azt a nyári délutánt, amikor még Ernesto mamája volt és felcsúszott a ruhája. Akkor azt mondta nekünk, hogy maradjunk náluk és megkínált tejjel. Most ez az aszszony szőke volt, és kövér. A hivatásához tartozó durva mosollyal állt ott, az utcalányok kihívó mosolyával: — Hát mi lesz? Hangja, mely oly váratlanul csattant fel, megdöbbentett. Igen, ez az ő hangja volt. De mégis volt benne valami idegen. Újra elmosolyodott és megismételte: — Hát mi lesz? — Ogy hangzott, mint valami ragadós, melegen tapadó felszói lítás. Ez volt az oka, hogy egyszerre mind a hárman felkeltünk. Emlékszem, hogy sötét és teljesen átlátszó hálóköntös volt rajta. — Megyek én — dünnyögte Julio és határozottan kilépett. Két lépést tett, többet nem, mindössze kettőt. Akkor megállt és ránk nézett. Ki tudja, miért: félt, szégyellte magát, vagy undorodott. Most ő is odanézett ránk, és én tudtam, hogy valaminek történnie kell. Mind a hárman mozdulatlanul álltunk, mintha főidbe gyökei rezett volna a lábunk; Amikor látta, hogy ott állunk, határozatlanul, isten tudja, milyen kifejezéssel az arcunkon, az ő arca Is fokozatosan elváltozott, lassan, szinte alig észrevehetően, míg végül szörnyen eltorzult. Igen. Néhány pillanatig csak a megdöbbenés vagy az értetlenség látszott rajta. Aztán már semmi. Aztán úgy tűnt fel nekünk, mintha mindent megértett volna, s tekintetében szorongással, kérdőleg nézett ránk. És pár pillanat múlva megszólalt. Megkérdezte, hogy talán nem történt valami Ernestőval. Az áttetsző köntöst összébb húzta a tesi tén. Fordította: TARJÁNl ANDOR BALÁZS J. illusztrációja 11
