A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-18 / 29. szám

Néhány megjegyzés kritikánkhoz Nemrégen az Írószövetség magyar tago­zata vitát rendezett kritikánk helyzetéről. A vitaindító előadást Dr. Turczel Lajos tartotta, aki nagyon tömören vázolta iro­dalmunk fejlődését és nyíltan rámutatott kritikánk néhány fogyatékosságára. Erről azonban részletesen nem beszélek, hiszen az Oj Szóból mindenki elolvashatta az előadást, inkább néhány olyan gondolatra szeretnék kitérni, amely előadás és vita közben került be a noteszembe. Kezdeném mindjárt azzal, hogy az öt­venes évek elejét, irodalmunk kibontako­zását érthetően kritikátlanság jellemezte. Ennek legfőbb oka az volt, hogy néhány éves kényszerű hallgatás után végtelenül örültünk a létjogosultságot nyert magyar szónak és írásnak, örültünk minden pró­bálkozásnak, zsengének, kritikusaink fél­tőn és vigyázva nyúltak minden hajtás­hoz. Csak nőjön a vetés, majd ha már erős lesz a szár, akkor jövünk nyesegető ollónkkal. És a legszigorúbban Fábry Zol­tán jött, aki Kevesebb verset, több költé­szetet című tanulmányában figyelmeztetett a sematizmus, a mindent rózsaszínben lá­tás veszélyére s az igényt hirdette meg. Mondanom sem kell, mit jelentett a kri­tikus szigora és elfogulatlansága. Meg­torpanást, mérlegelést, önmarcangolást az érintettekben. Heves vitákat, összecsapá­sokat eredményezett Fábry kritikája. Ezért volt jó. Az álló vízbe nehéz kő zuhant, hullámot kavart, mozgásba hozta a tó fel­színét. Ehhez hasonló hatást váltott ki a Hétben lefolyt Egy szemlélet ellen cím­mel indult vita, amelynek lényege vég­eredményben az úgynevezett hagyományos és modern szemlélet összecsapása volt. A második költői nemzedék helyet és hangot követelt magának, sajnos nem a legszentebb eszközökkel és szándékkal, valahogy úgy, hogy ami előttük történt semmi, velünk kezdődik a felszabadulás utáni magyar irodalom. És máris ahhoz a ponthoz értem, amit kritikánk címére elmarasztalólag szeret­nék mondani. Egyáltalán nem helyesel­hető, sőt egészségesnek sem mondható, hogy kritikánk nem törekszik mindenáron kialakítani és elfogadtatni egy irodal­munk egészét, minden irányzatát és cso­portosulását összekötő szemléletet. Nem hadakozik kellő eréllyel a túlzások, a hó­bortok és a hőzöngések ellen. Lehetővé teszi, sőt megengedi olyan légkör kialaku­lását, amelyben néhány magát európainak kikiáltó irodalmár — próbálkozó s még alig valamit bizonyító költő — a zseni pózában jár-kel s mint a vadkan nekiron­tanak mindenkinek, aki a kalapjuk alá merészel pislantani: van-e alatta valami? Sokszor hadakozik kritikánk Irodalmunk kicsinyessége, provincializmusa ellen he­lyesen és okosan, de a türelmetlenségé­vel ő is a mezsgye szélére téved, amikor az állandó akarásban, hogy legyen már végre itt is nagy irodalom, teljesen alap­talanul ilyen hőzöngő kis „zseniket“ bo­csát útjukra, akik aztán azt képzelik magukról, hogy bennük és az ő tollúk alatt vajúdik és születik újjá szegény Európai Bevándorolnak kilencedikes tan­könyveinkbe, mint a nagyvilág irodal­mának egy vagy fél kötetes „klassziku­sai“ — ilyen csodák is csak a mi tájain­kon születhetnek, ahol örökké a provin­cializmus és az igénytelenség ellen har­colunk — s kiszorítják a hagyományok­ból merítő és táplálkozó — s úgy látszik sokkal jelentéktelenebb Illyés Gyulát, Ve­res Pétert vagy Szabó Pált. Hát bizony Uraim! Valahol itt, ennél a pontnál kell magába tekintenie kriti­kánknak, hogy a jövőben sokkal határo­zottabban tarthassa a gyeplőt. A kritiku­sok konferenciáján szó esett arról, hogy első kötetről nem lehet szuperlatívuszok­­ban írni, s ezt azok címére mondták, akik nem kritikában, hanem recenzióban szá­molnak be egy-egy új kötetről. Teszik ezt azért, mert a könyveknek, az eredeti mű­veknek, alkctásoknak visszhang kell, az olvasónak tudnia kell az új verskötetről, elbeszéléskötetről vagy regényről, sőt az érdeklődését is fel kell keltenünk, tehát az ilyen jellegű, propaganda írásoknak nem lehet kritikai éle, értékrendbe so­roló szándéka, csupán figyelmeztető és izleltető szerepe: Emberek, íme újra pia­con egy új könyv, nyissatok be a boltba, vegyétek meg! Vagy helyesebb hallgatni a megjelent könyvről? Várni fél évet, egy évet, amíg a kritika érdemben és szakszerűen foglal­kozik vele? Nem, ez ostobaság lenne! A megjelent könyyet be kell harangozni recenziókkal. Meg kell győzni az olvasót: érdemes megvenni, mondjuk a Kulcsár Tibor verseskötetét. Végej kell vetnünk annak az áldatlan gyakorlatnak is, amely nálunk kialakult. Tudniillik, hogy egy lap egy új könyvről csak egy cikket, kriti­kát, recenziót jelentet meg. A kritikai egyazonosság, egyszempontúság soha nem vezetett jóra, s egyfajta szemlélet-sema­tizmust szül. Csak már ott tartanánk, hogy kritikusaink vitatkoznának egy-egy könyv-* ről! Sajnos a kritikai utánpótlásról csak kevés szó esett s akik nem felejtettek el beszélni róla, azok sem a lényeget ragad­ták meg. Pedig hát nagyon egyszerű: kri­tikai utánpótlásunk felzárkózásához ki­tekintés és műveltség kell! Nem is akár­milyen műveltség! Okos, rendszerető, há­romezer év kultúrájából a leglényege­sebb dolgokat felölelő és elsajátító mű­veltség! De ki a műveltség megalapozója, ha nem az iskola? És vajon a feltételeit megteremt,ettük-e már annak, hogy iskolá­inkból kikerülő fiatalságunk érettségi előtt vagy után a műveltség ábécéjével, az írott magyar nyelv használatával tisz­tában legyen? Hogy saját irodalmáról megfelelő áttekintése legyen? Mert naivság 29 =a SZIROTYÁK DEZSŐ RA/ZA lenne azt hinni, hogy Veres Pétered minden tíz évben születnek, akik önszor­galomból szereznek hatalmas műveltsé­get. S nem utolsósorban fontos állandóan biztosítanunk a kritika objektivitását — erről is kevés szó esett. Szerintem rossz az a kritikus, akinek csupán az egyik irodalmi csoportosulás súg. A kritikának elfogulatlannak, mélységesen igaznak t* tárgyilagosnak kell lennie mindenkivel szemben. S a kritikának kell szigorúan ügyelnie arra is, hogy ne essünk át a ló­nak hol az egyik, hol a másik oldalár». Azelőtt túlfűtött gondóiatiság. szocializ­mus-igénylés, most minden valami más, csak nem hozzáállás! Azelőtt traktor, tábla, barázda nélkül, pirostetős házak, csupa mosolygó arcú ember, tehát az élet, a Föld, most néhány csillagot erőlködő vers, modernkedés kínjában elvérző vers­szak, magunkbafordulás, csillagvilágba merülés, tehát az ég... Sematizmus el­lenkező előjellel! Végre a kritikának meg kellene aka­dályoznia, hogy egyesek az életet és a vi­lágot, valamint az élő és az élettelen dol­gokat a fejük tetejére állva nézzék. MACS IÖZSEP 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom