A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-18 / 29. szám
várni egy vonatot GÁL SÁNDOR Az emberek kívülről nagyon hasonlítanak egymáshoz. Az utcán, a vonatban, a tolongásban egyaránt. Nem válnak ki a sorsok, nem tűnnek elő a szenvedés jegyei, se a gondok jegyei, se az öröm jegyei. Ami belül van, ami mindenkiben más, ami csak egy ember sorsa, azt nem lehet kívülről felismerni. Ki vagyok én? Senki se ismer engem ... Kiabáljatok csak, üvöltsetek, engem nem zavar ez az őrület. A zenekar pokolból szakadt csörömpölése is jól esik. S ez az egész tömeg nagyszerű. Elveszek közterek, elbújtattok. Az arcomat felismerhetitek, de azt, aki valójában vagyok, már nem. S ez nagyszerű. í! az is, hogy van helyem; nem valami kényelmes, de azért ülök. Hátamat neki vethetem a szék karjának, az asztalra könyökölhetek, feldönthetem a borospoharat és senki se szól rám. Sok borovicskát ittam és sok bort, de nem vagyok részeg. Nem, egyáltalán nem vagyok részeg. A fejem se fáj, a bokám se sajog, csak éppen ez a forróság kellemetlen. Borzasztó hőség van itt. Mintha az egész bárt alulról fütenék. Szinte érzem talpam alatt az izzó padlót. Butaság. Csak a szőnyeg vörös. Boldog vagyok. Tudom, ezt senki se hiszi el, mégis igaz, olyan igaz, mint ahogy Igaz, hogy ennyi ember közül senki se törődik velem. Ügy élhetek ma éjjel, ahogy a fák, ahogy a lombok, vagy a füvek. S mindez azért van így, mert hiszek ebben. Hinni... hinni... Elhinni, hogy szabad vagyok__Nem, nem kell elhinni semmit. Felesleges. Elég, ha azt gondolom, hogy én vagyok én, s minden megoldódik önmagától. Egyszer régen, talán két éve, már voltam így. Akkor féltem. Nagyon féltem, hogy végleg egyedül maradtam. De akkor még sok mindent nem értettem, s más elképzelésem volt a szabadságról, mint ma. Ma már nem félek. Bezárkózom magamba és ami kívül marad rajtam, az már nem félelmetes. Az már nem fáj és nem rémít. Ha önmagommal nincs vitám, a világgal se kell vitatkoznom. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de ki kérheti ezt tőlem számon? ... Ittam, s ez így van jól. Borovicskát és bort. vegyest. Mégis most józanodtam ki teljesen. Gondolataim tiszták és világosak, mint a forrásvíz. Pózaimat, felvett szokásaimat elhagytam, kibújtam belőlük, mint kígyó a bőréből Ha lehunyom a szemem, pontról pontra követhetem az egész folyamatot Mégse teszem Értelmetlen volna és sok időt venne igénybe. Szörnyű ez a melegség. Fullaszt. A levegőben füstfelhők lebegnek, s emberi pára, amely semmihez se hasonlítható. Borovicskát iszom s rá néhány korty bort. Mintha tűz folyna légig bennem. Nem történik semmi. A dolgok merevek, mintha kővé váltak volna. Se szín, se fény nem sugárzik róluk. íveik és szögeleteik összemosódtak. Nem látszanak a részletek, nincs kiemelt egység, csak a tompa egész árnyéka látható. S érdekes, a homály a terem felső részében is ugyanolyan, mint az asztalok lábénál. S én ebben a változatlan homályban ülök egy mulató, önmagáról megfeledkezett tömeg közepén egyedül és szabadon. Kiabálni szeretnék a boldogságáéi: „Hé, ide nézzetek, rám figyeljetek! Én közietek is egyedül tudok maradni. Nem veszek bele a ti látszat-vidámságtokba, nem iszom le magamat és nem rohanok a lányok után. Nem is veszekszem. Senkivel se vitatkozom és nem várok senkitől semmit. Én szabad vagyok.“ Mégse szólok. Nem akarom, hogy bolondnak nézzenek. Úgyse az számít, amit mondanék, mert a érzéseimet nem lehet szavakkal visszaadni. Ezt a szédülést, amit érzek, megfogalmazni lehetelen. Mikor megtalálom az egyik szót, -a többi nem követi, s a megtalált egyedül kering bennem, míg végül megsemmisül. Valami megsemmisül. Látszólag hihetetlen, mégis így van. Bennem minden .percben megsemmisül valami apró rész, egy hang, egy szó, egy mondat, néha csak ezeknek egyetlen megsejtett, parányi foszlánya, vagy még annál is kevesebb. Ami bennem születik, bennem is pusztul el. Lényegében valóságomon nem változtat semmit, mert minden megmarad az egészben hiánytalanul. Ez logikus. Erre inni kell. így, s most kimegyek a levegőre. Hosszú az út innen a kijáratig. Előttem a táncoló tömeg sötéten mozgó, vonagló sűrűsége. Mint valami eleven, kelő maszsza. Néhány részecskéje hozzám ütődik, de csak egészen enyhén, szándék nélkül. Rajtuk túl fehéren izzik a lépcső. A lépcső alján megpihenek. Itt már nem olyan elviselhetetlen a hőség. Alattam az előbbi félhomály változatlan. És senki se szólt rám, míg ide értem, senki se kérdezte hova megyek és miért megyek. Hozzám ütődtek ugyan, de el is távolodtak tőlem. A hangulatomon ez semmit se változtatott. Az egyedüllét, s a szabadság érzése megmarad bennem. Most valamitől elszabadultam és egészen má:i; kezdek. Valami olyat, ami nem hasolít az előbbiekhez. Eltávolodom a tömegtől, amely még az előbb magába rejtett, eltakart és észrevétlenné tett. Megbotlottam a lépcsőn. Nem az italtól. Egyszerűen csak megbotlottam. Közvetlenül mögöttem valaki megszólalt. s——•* Vigyázzon, mert elesik ... Sejthettem volna, hogy olyan könnyen nem szabadulhatok. Túlságosan szép lett volna. A tömeg kinyújtotta polipcsápját, hogy visszahúzzon. Valaki mögöttem állt és figyelmeztetett: „Vigyázzon, mert elesik.“ Megfordultam. Ö volt. Gondolhattam volna. A Nő. Utánam jött, hogy figyelmeztessen: „Itt vagyok, velem is számolnod kell.“ Néhány napja már, hogy elindult felém, s most utolért. Tudtam róla, hogy jön, hogy egyre közelebb ér hozzám, láttam szeme nagy, barna bogarát, ahogy követ, de azt hittem, megszabadulhatok tőle. Tévedtem. Nem tudtam kiválasztat« a megfelelő búvóhelyet. Felfedezett, s most itt áll mögöttem. Ű nem is tudja ezt lényegében; ő csak engedelmeskedett valaminek, amit nem ismer. Egy erőnek, melynek hatalmát nem érti. Én tisztában vagyok ezzel s azzal is, hogy most már nem menekülhetek. Hát valóban így van? így van. Az előbbi biztonságom inog, s pontosan tudom, hogy pár perc múlva teljesen szétesik, darabokra hull, mintha nem is lett volna. Újra megszólalt. — Vigyázzon . .. De a hangja már azt mondta: „Most már én vigyázok rád.“ Kint esett az eső. Nedvesen csillogott az aszfalt s a fák lombján halkan zizegtek az esőcseppek, jól esett ez a hűvösség. Egy pillanatig még azt hittem elmenekülhetek, de mire a gondolat cselekvéssé érett volna, már késő volt. — Mit akar velem? — kérdezte a lány. — Semmit — válaszoltam — semmit se akarok veled. — Megázik... — Tudom. — Tegnapelőtt láttam magát. És tégnap is. Miért ül mindig egyedül? Tudja, hogy a maga egyedülléte borzasztóan kihívó?! f=- Lehet, de nem biztos. — De igen. Biztos. Én nem szoktam tévedni. — Én viszont sokat tévedek. — Nem hinném. — Pedig elhiheted. — Álljon az ernyőm alá. Köszönöm. Inkább nem. így jobb. — Szereti az esőt? — Azt hiszem igen. — Meg a magányt... — Igen ... — Meg a borovicskát... 10
