A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-18 / 29. szám
jelentés tés egy száz méteres darabján, ahol legveszélyesebb volt a helyzet, 200 tehergépkocsi dolgozott állandóan egy nappal és egy éjszaka. A kis kocsival kimentünk a határba, ahol a víz áttörte a vasúti töltést. Levegőben lógnak a vastalpfák, meggörbült alattuk a sín. A víz, mint egy zuhatagon ömlik át alatta, szélesen és vadul, mintegy harminc centiméter a vízszintkülönbség a töltés két oldalán hullámzó víz között. S a víz egyre zuhog a töltésen és még mindig újabb falvak, újabb búzatáblák felé rohan. A szlovák falu vendéglátó Pata 3000 lakosú szlovák község a galántái járásban. Az utóbbi napokban azonban nem lehet pontosan rögzíteni lélekszámút. Nem is régen még 3700 személyt tartottak nyilván a községházán, ez a szám mostanáig 3241 re csökkent. Az árvízkárosultak, a Duna vize elől menekülők nem tudnak sokáig maradni egy helyen, szöknek vissza falu juk, Keszegfalva határába, vagy községük közelébe, ahonnan legalább egy pillantást vethetnek a toronyra, vagy a fák koronáiból előbúvó házaikra, ha állnak még egyáltalán. Bohus János HNB-titkár nem menekült, a veszélyben is maradt, ő ugrik fel néha a szlovák községbe, megnézni, számbavenni a népet, meg hírt vinni: mi újság, apad-e már a Duna, hány ház dőlt össze, s ha sok, köztük van-e az enyém? Nincs szeretettebb ember a kesJegfalvi kilakoltatottak szemébe Bohus’Jánósnál, aki a Duna parti föld szagát hozza, a mezőt, a víz alá merült réteket. Legutóbb rossz volt hallgatni, amint komor arccal újságolta: százharminc ház dőlt össze ... Nagy volt a csend a kilencéves alapiskola földszinti folyósóján, amikor a százharminc vízbe merülő házat említette, de nem sírt senki. Az öregek, köztük is a nyolcvanegy éves Mátyus Imre, bölcsen, okosan megjegyezte: „Ért már bennünket sok veszély s mind túléltük. Ezt is túléljük, ne féljetek. Csak már azzal a hírrel gyere, Bohu's János, hogy emberek, jöhetnek vissza. Férfiak talpra, lecsapolni a földeket, kiszemelni az új házhelyeket! Asszonyok, gyertek segítenj a fészekrakáshoz! Nincs veszve minden, az egész ország figyelme rajtuk, Keszegfalva határában újra szántani, vetni, aratni fogunk ...“ Kétszáznegyvenegy idegen segítségre szorult embert vesz gondjaiba a szlovák falu, a vendéglő konyhájában ennyi személynek főznek ebédet és vacsorát, öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek rendezkedtek be a tanteremben, a padlón szalma, a szalmán lepedő és pokróc és más semmi: csak mérhetetlen sok gond a párna fölött. Nyolcvanon felüliek a keszegfalvl legidősebbek, néhány hónaposak a legfiatalabbak. Az egyik 1965. V. 29-én született, akkor még nyugodt és méltőságos volt a Duna, a másik korábban néhány nappal: 1965. V. 25-én. A legkisebbek szüleikkel külön helyiségeket kaptak, s a falu megértésére és jó szívére jellemző az a két kis kádacska, amelyeket a két pólyásbabának ajándékoztak. A két pólyásbaba a falu és a otthonukból kiűzöttek figyelmének középpontjában áll. Pedig őket nem kell vigasztalni, nem tudnak semmit. Keszegfalván születtek s tn re felnőnek, egy másik Keszegfalva áll majd a régi helyén. Mert állni fog újra falujuk, ebben hisznek, erről álmodnak álmatlan éjszakákon az iskolában, lesz újra főbb öltöny ruhájuk, bútoruk, aprój^száguk és mindenük, rádiójuk, televíziójuk, csak már jönne Bohus János titkár a hírrel, hogy emberek, elmúlt a veszély, hazajöhetnek! Hiszen az élet nem áll meg, nem állhat meg, nem járhat le, mint a felhúzott óra, két állapotos asszony a reménységet hordozza szíve alatt, a harmadikat már elszállították Érsekújvárra, a szülőotthonba ... Kétszáznegyvenegy keszegfalvi menekült kapott szállást és gondviselést Patán, a szlovák faluban. A férfiak itt sem tudnak tétlenül lenni, a szövetkezet földjére járnak, munkát vállalnak, gyűjtik a szénát, kazalba rakják a herét és aratnának is szívesen, ha\ már beért volna a termés, mert otthon nem arathatnak, az őszi és a tavaszi munka verítékéből semmit nem takaríthatnak be, elvitt mindent a víz, Keszegfalva néhányszáz éves történetében először kerül be: 1965-ben nem arattunk, nem kaszáltunk, semmit nem takarítottunk be a mezőről, félelmetes magas víz tört a falunkra nem maradt semmink, házunk se maradt, csak a puszta életünk, s mi mégis a Duna partját választottuk, ott kezdjük el az életet újra, mert az a mi szülőföldünk, ott élnünk s halnunk kell! Pata kifogástalan vendéglátó, az árvízkárosultak csak a meghatódás hangján tudnak szólni lakóinak jóságáról, mégis esténként mindig hazarepíti őket az álom, mégis reggelenként mindig Bohus Jánost várják, a titkárt, aki egyszer majd azt mondja és az lesz a legszebb: Emberek, a veszély elmúlt, hazajöhetnek! Izsapon a helyzet változatlan Hadijelentésszerűen is kezdhetném: Izsapon a helyzet változatlan. A házak elhagyottak és némák, küszöbükön halkan és piszkosan csobog a víz. Néhány összedőlt ház utcára tárulkozó padlásán anyányi cslr kék és fehér tyúkok gubbasztanak. Az egyik udvarban nedves zsombék tetején két kacsatojás a faluszéli árpatábla szélén liba csapat, csipegeti a víz tetejére boruló, zöld kalászt. Az egyik utcakereszteződésnél plpás öregember áll tűnődve és egyedül... Élet jeleit csupán a helyi nemzeti bizottság előtt találjuk. Itt van a megállóhely, a nagykerekü Zetor Innen indul ki a faluból a két kilométernyire fekvő nagymegyeri útra és a faluba igyekvő utasaival Ide tér vissza. A két kilométeres útszakasz felét derékig érő vízben teszi meg, nélküle csak a madár juthat be a faluba. Zsoldos István HNB elnökkel beszélgettem a falu sorsáról. — Tudtunk a víz jöttéről, a falu végére jártunk hallgatni, ahogy zúgott, morajlott s tört a falu felé. Szerencsénk volt, hogy azonnal megkezdtük a kiürítést, így sikerült az állatokat Is — még a szövetkezeti tagok hízóit, teheneit is — megmenteni. Nem maradt más a faluban, csak a férfiemberek. — Milyen volt a hangulat a mentési munkák alatt? — Az emberek összeszorították a fogukat és hallgattak. Mindent megtettek, amit kellett, rengeteget dolgoztak — de csak a legszükségesebb szavakra szorítkoztak és semmi feleslegeset nem beszéltek. Tudja, mikor kezdtek beszélni? Amikor egy éjszaka és egy nap emelkedés után megállapodott a vízszint. Vigasztalan kép volt az akkor, kezdtek már összeroskadnl a házak, s az emberek megszólaltak. Már látták, milyen mértékű a pusztulás, mennyi mindent kell majd helyrehozni... s ez biztonságérzetet adott nekik. Arról beszéltek, hogy hogyan hozzák rendbe az udvarokat, házakat. — Jelenleg hány ember lehet a faluban? — Tizen maradtunk itt egész idő alatt, de már kezdenek visszaszállingózni egyenként. Kíváncsiak a házra, a baromfira. Lehetnek már talán ötvenen. — Ml lesz a jövőben? Mi lesz, ha visszatér a falu népe? Elgondolkozott. — A termés száz százalékra elpusztult, aratás nem lesz. Megpróbáljuk majd a vizet eltávolítani a határból, hogy az őszieket elvethessük. Ennek sikerülnie kell. Aztán itt lesznek az otthonok! Ajaj, mennyi munka lesz ezekkel... I Körülcsónakáztuk az elhagyott falut. Csend mindenütt, csak az evezők csapásai alatt csobog a víz, a falu vissza várja lakóit. Prandl, Spáőil, Smolka felvételei 7
