A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-18 / 29. szám
Amikor az ember naponta az Egyesült Államok szennyes vietnami háborújáról érkező híreket hallgatja, önkén, telenül is eszébe jut az éppen tizenöt éve a Koreai Demokratikus Köztársaság ellen kirobbantott amerikai rabló háború. Nem hiába ir az amerikai sajtó vészjóslóan arról, hogy „második Korea a láthatáron“, tagadhatatlanul sok hasonlóság van a két agresszió között. A legjellemzőbb dolog, hogy az Egyesült Államok imperialista ragadozó jellege az elmúlt másfél évtizedben mit sem változott. Ma ugyanúgy a világ csendőrének tekintik, akárcsak évtizedekkel ezelőtt, ugyanúgy beavatkozik más népek ügyeibe, mint régen. Még a durva módszerei sem sokat változtak. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor a gyászos múltú Dulles külügyminiszter ellenőrző szemlét tartott a 38. szélességi körnél, egyik jelenlevő dél-koreai miniszter vallomása szerint többek között a következőket mondotta Li Szin Man akkori miniszterelnöknek: „Az idő megérett. Meg kell kezdeni a támadást Észak-Korea ellen és ugyanakkor propagandahadjáratot kell indítani annak elhitetésére, hogy az északiak kezdték a háborút...“ Vietnamban is ugyanezt a bárgyú, a hitleri fasiszták által is lejáratott fogást alkalmazták: a hatalmas amerikai propagandamasinéria azt akarja elhitetni a közvéleménnyel, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság irányítja a déli partizánokat, azért kell hetvenezer amerikai katonának Dél-Vietnamban harcolni, ezért bombázzák kalózgépeik a VDK békés városait, falvait. Ha elővesszük a koreai háború szörnyűségeit megörökítő dokumentumfényképeket, mintha mostani dél-vietnami események elevenednének fel: hazafiak kínzása, kivégzése, napalmtól összeégett gyerekek, romokban heverő falvak. Koreában a baktériumbombákat próbálták ki az amerikaiak, Dél-Vietnamban újfajta mérgesgázokat, vegyszereket vetettek be. Természetesen a világ legerősebb imperialista nagyhatalma első pillanattól kezdve azt hirdette, hogy győzni fog Koreában és útját állja a kommunizmus terjedésének. Akárcsak Vietnamban. Azonban minél jobban belebonyolódott a háborúba, annál kilátástalanabb lett a győzelem. Végül is három évi vérontás után, 397 000 amerikai katona élete árán vereséget szenvedett, mert kénytelen volt aláírni a fegyverszünetet, amely semmi eredménnyel nem járt Washingtonnak és súlyos 20 milliárd dollárjába került. A koreai és a vietnami háború közötti hasonló vonások mellett azonban van egy alapvető különbség: 15 év alatt hatalmasat változott a világ, szinte teljesen új arculata lett a világközvéleménynek és a haladás imperialistaellenes táborában egy sor függetlenné vált ország sorakozott fel. A katonai erőviszonyok is megváltoztak, a korszerű technika eltüntette Amerika magabiztos sebezhetetlenségét. A változásokat talán legjobban szemlélteti az a tény, hogy Washingtonnak 15 éve nem került nagy erőfeszítésében az sem, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének lobogója alatt folytassa a koreai agressziót. Ma azonban még legközvetlenebb szövetségeseitől sem képes nyílt támogatást szerezni a dél-vietnami kalandhoz. Csupán a dél-koreai bábkormány és a szolgalelkű ausztráliai és új-zélandi vezetők ígértek ágyútölteléket Dél-Vietnamba. Ogy látszik, az amerikai közvélemény többet tanult a történelemből, mint a hivatásos politikusok, mert bátran hallatja tiltakozó szavát és határozottan követeli, hogy ne ismétlődjék meg az értelmetlen koreai tragédia. Egyelőre az amerikai katonák csak szórványosan avatkoztak be a harcokba, de a legfrissebb jelentések szerint egyre jobban vállukra nehezedik a háború súlya, mivel a dél-vietnami katonai klikk hadserege megbízhatatlan, a partizánoktól elszenvedett sorozatos vereségek miatt bomlóban van. Egyre több amerikai rádöbben a valóságra és a háborúellenes tömegmozgalom már most terebélyesebb, mint amely tárgyalóasztalhoz kényeszerítette a koreai háború idején az amerikai kormányt. S ha már a két háború közötti különbségeket elemezzük, azt is figyelembe kell venni, hogy Dél-Vietnam területének nagy része a felszabadító erők kezén van és a lakosság többsége elszántan barcol a betolakodók és helyi klikkjük ellen. Ez a nép győzelmének egyik záloga. Nem véletlen, hogy a Dél-Vietnamban járt amerikai burzsoá újságírók nagy többsége nyíltan hangoztatja, hogy a vietnami háborút az amerikaiak nem nyerhetik meg, mert a nép valóban ellenségének tekinti őket. Hiába ígérgette Johnson elnök, hogy Kánaánt csinál Vietnamból, ha nem űzik ki onnan az amerikaiakat és barátaikká fogadják őket. Az elszomorító dél koreai példa ott lebeg az ázsiai népek szeme előtt. A fegyverszünet megkötése óta már több mint egy évtized telt el és hová jutott az alatt Dél-Korea? Az amerikai segélyt megemészti a 70Ü 000 főnyi hadsereg és a sötét korrupció. Az országban hétmillió embernek nincs állandó munkája, több mint egymillió éhes, otthontalan gyerek koldul az utcákon. Még a nyugati sajtó is megdöbbenéssel ír a hihetetlenül nagy nyomorról, nincstelenségről. Ez hót az a mesés távlat, amelyet az Egyesült Államok a vietnami népnek szánt? Az Egyesült Államokban is egyre több józan gondolkodású politikus veti fel a kérdést: nem szerezne sokkal több barátot Amerika magának, ha a fegyverkezésre és agressziókra költött milliárdokat az elmaradott országok megsegítésére fordítanák? Minden bizonnyal. Amíg azonban az Imperializmus imperializmus marad, addig Kongóba inkább fegyvereket szállít, Dominikába tengerészgyalogosokat, Laoszba bombákat. Másfél évtized alatt csupán Kelet-Ázsiában két véres háborút robbantott ki az Egyesült Államok és ki győzné megszámlálni valamennyi beavatkozását, agresszióját. Katonai ereje egyre nagyobb, fegyveres intervenciói mégis kilátástalanok, mivel a világon egyre kevesebb támogatója akad az antikommunizmus jelszava mögé rejtett kalózkodásnak. A társadalmi fejlődés nem áll meg. S az egyik biztositéka annak, hogy Vietnamban is vereség, kudarc vár az agresszorra. SZŰCS BÉLA 5
