A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-21 / 47. szám

olyan panaszosan a szomszéd helyiségben? Megéheztem. A rács a téglafalba volt erősítve. Mintha egy romantikus történet hőse lettem volna. Nem kellett sokat erőlködnöm. Ebben a helyiségben, úgy látszik, régen tartottak foglyot, a rács egészen elrozsdásodott, szinte magától meglazult.

Sötét erdő kellős közepén találtam magamat. Iván megint fájdalmasan kiáltott. El akartam rejtőzni a közeli sűrűségben, de hirtelen ott is megszólalt egy csengő, mint a riadó alkalmával a fogadóteremben. A szemközti pálmafához menekültem, de mintha azon is riasztó csengő szólalt volna meg. A legsűrűbb bozóton át futottam, de a riadójelek egyre szóltak körülöttem. A bozót összemarta a bőrömet, és megszaggatta a ruhámat, végül mégis minden elnémult, egy tisztáson álltam meg furcsa álcázott sátrak előtt, már nem szóltak a csengők, berohantam a legközelebbi sátorba és leroskadtam az első ágyra.

Karbolszagot éreztem, mely az egykori kórházakra emlékeztetett. Mosolyognom kellett. Ez a sziget talán a régi orvostudomány nagy múzeuma.

Megszoktam a sátorban uralkodó homályt. A háborús idők mimikri színeivel voltak bemázolva, de amint körülnéztem, csaknem fölsikoltottam rémületemben. Az ágyakon sebesültek feküdtek, mint egykor a kötözőhelyeken, némán bámultak rám, hiszen éltek. Összesen öten voltak, mindegyikük ereje teljében, de megcsonkítva.

— Isten hozott, —- szólt a legközelebbi, akinek hiányzott minden végtagja, kivéve egyik kezét, melyben Hubble A csillagászat kérdései c. könyvét tartotta. — Ugye valóban asszony vagy? Szótlanul bólintottam.

— Egyáltalán, te vagy az első asszony, aki idekívánkozott erre a szigetre - mondta, és körülpillantott.

Mindnyájan mosolyogtak. Vele szemközt a lábatlan, odább a csonka arcú férfi, s a homályban a félkezű, akinek egyik lába ósdi sínbe volt kötve.

— Beszéltél már a doktorral? — kérdezték. Végre szóhoz jutottam. Kiálltam a sátor közepére.

— Igen. Hiszen jól ismer. Én is orvos

vagyok. S mondhatom, alaposan megcsonkította önöket. Ki látott már így sebesülteket ápolni? Ilyen karbolszagban? Öltésekkel? Köröskörül rengeteg könyvet látok. Hát sose olvastak még a sebészet és gyógykezelés új felfedezéseiről? Elég inteni az első repülőgépnek, bár Moreau rejtegeti önöket, de abban a pillanatban megkapjuk a regeneráló oldatokat, sebeik néhány pillanat alatt begyógyulnak, s rövid időn belül biológiai anyagokból formált új végtagokat kapnak. Hagyják el ezt a szigetet, mert Moreau örök életükre nyomorékká teszi önöket — mondtam határozottan. Míg beszéltem, felültek ágyukon, a kinyújtott lábú férfi nyújtósúlya nagy zuhanással a földre esett.

— Mit beszélsz? Hát nem tetted le a fogadalmat?

— Nem akarjuk a mentőket!

— Ne merj kimenni innen!

— Hogy kerültél ide közénk? — S három közülük, aki még mozogni tudott, félretette könyvét, és a sátor bejáratához sántikált. Könnyen félrelöktem őket. Akkor kiáltozni kezdtek. A tisztáson újra megszólalt a riasztócsengő hangja. Moreau állt előttem, aki a megcsonkított Ivánt támogatta. Talán meg sem ismertem volna, de még most is nyögött fájdalmában.

— Hiszen ez bűntett! Bűntett! Ezért még felelni fog! — mondtam felháborodva. Ű is erőszakoskodni akart, csakhogy én már ennél az öregedő különcnél különb férfiakat is megleptem, egyetlen lökéssel eltávolítottam öt az útból, s akkor megpillantottam Ivánt, a fájdalmában nyögdécselő Ivánt, amint fölemeli súlyos mankóját. Nem értettem, hogy az áldozat miért segít kínzójának, még védekezni is elfelejtettem, s aztán megint elvesztettem az eszméletemet.

Ezúttal ők térítettek magamhoz. Szűk körben körülültek, moccanni sem bírtam közöttük.

— Önként jöttünk ide — ismételte Iván, ki tudja hányadszor. — Én, William, Stepán — s mindnyájukat megnevezte, mind csupa közismert, jónevű tudós volt, mindegyik megcsonkítva. Egyiket a másik után megmutatta, közben megfigyeltem, hogy jobb kezén hét ujja van. Nem

BEÁK FBRBNG metszel«

értettem őt. Most már féltem. — Hiszeii maga is jól tudja, hogy három dimenziós világterünk lényegének felkutatása sehogy sem halad előre.

— Hebble felfedezése óta semmire se jutottunk — mondta a megcsonkított arcú férfi.

— Csak annyit tudunk, hogy a galaktikák távolodnak egymástól, és sebességük egyenesen arányos a megtett úttal szólt a lábatlan, s hangja remegett, akár a papé, aki hittételeit mormolja.

— A világűr görbületének átmérője egyre növekedik, de tartalma nem változott. Már hosszú évek óta. Miért?

— Véges-e a világmindenség?

— Van-e meghatározott alakja?

— S mi van a téren túl? A negyedik dimenzióban? — kiáltoztak keresztül-ka* sül a nyomorékok, mintha semmi más nem érdekelné őket ebből a világból, mintha ezek lennének a legfontosabb kérdések.

Kísérletekre van szükségünk, — mondta Iván, aki újonc létére a leghiggadtabb volt köztük. — Szondát kell küldeni a világűrbe ... Mindnyájan elnémultak, csak a szemük csillogott, az volt az érzésem, hogy egy primitív törzs szertartásán veszek részt.

— Dehát ezért bujkálnak? Jelentsék be kívánságukat a Kozmológiai Intézetnek, majd tervükbe iktatják, s a kísérlet azonnal megvalósul, mihelyt a technikusok leszállítják a megfelelő rakétákat.

Csak mosolyogtak rajtam, mintha gyermek lennék.

— Olyan anyagok nem léteznek, mondta Iván. — Nem lehet olyan rakétát szerkeszteni, mely eleven embert oly roppant távolságra szánthatna, ez úgy látszik, törvény. A természet ennek révén korlátokat szab az emberi megismerésnek ...

— Ilyen törvények nem léteznek. Van valamilyen út, kell hogy legyen valamilyen megoldás. Az ész eddig minden akadályt legyőzött.

— Hisz épp ezért vagyunk itt, — szólt Iván. — Kisebbre faragjuk testünket, megszabadulunk a felesleges szervektől. Ráakadtunk a sebészet nagy mesterére, aki megígérte, hogy tökéletesít bennünket. Csak agyunkat küldjük a világűrbe, tökéletesített kezünket, de megőrzi tudatunkat, megfigyelő képességünket, emlékezetünket, és az ítéletalkotás képességét, így felhasználhatjuk a háborús időkből fennmaradt rakétákat, mert súlyunk jelentéktelenre csökken. — Mosolyogtak, ö, ezek a szörnyetegek. Mintha ez lett volna álmaik netovábbja, mintha a paradicsom várt volna rájuk. A megcsonkított arcú férfi a fogát csikorgatta.

— Hiszen ez már nem is lesz élet. Mire lesz jó az így szerzett ismeret? —■ kérdeztem erőtlen hangon.

— Bár öltük volna meg! — dühöngött Moreau, aki mindeddig hátul állt á homályban. Megremegtem.

— Hiszen mindig jól felkészültem minden vizsgára, — mondtam ostobán, mert olyan értelmetlennek találtam, hogy a mi korunkban egyáltalán eszébe jut valakinek, hogy embert öljön.

Nem árul el bennünket. Igaz, nem is ért meg, senkinek semmit el nem árul. Csak azért jött, hogy segítsen rajtunk. Nincs szükségünk a segítségére, doktornő, mindent szabad elhatározásból tettünk. Térjen vissza — mondta Iván.

Kelletlenül felálltam. Elkísértek egészen a partig. Hát persze, szabadok, tehetnek, amit akarnak, senki semmire nem kényszerítheti őket, nem is korlátozhatja. Egyedül maradtam Ivánnal.

— Hiszen még egy foglalkozásának kell lennie, valami művészi ág, vagy sport...

Folytatás a 12. oldalon