A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-21 / 47. szám
Moreau doktor második szigete Folytatás a 11. oldalról — A sporthoz sose volt kedvem, csak időveszteségnek tartottam. Néhányszor készakarva eltörtem a bokámat, csakhogy elkerüljem, azóta senki sehová nem hív. Azt mondtam, hogy a festészetre adtam magamat, a valóságban pedig csak kevésbé ismert régi festők képeit sokszorosítottam különleges gyors eljárással, amit magam fedeztem fel. Senki semmire nem jött rá, azt hitték, hogy egyszerűen tehetségtelen vagyok. — Valakit mégiscsak szeretnie kell... — A kozmológiát szeretem, — mondta egyetlen mosoly nélkül. — Egész életemet erre áldozom. Isten vele. — Gyorsan elsietett. Vissza se nézett. Ám én nem akartam elrepülni. Hogy miért? Csak most értettem meg. A férfiak mindig futottak utánam, udvaroltak, szerettek, mint mondták azért, mert szép vagyok. Ezek közül a megcsonkítottak közül is azt mondta az egyik. S talán most én szerettem bele Ivánba. Nem tudom. Ám elhatároztam, hogy itt maradok ezen a szigeten, és harcolni fogok Ivánért, mert ez a kötelességem. Orvosi hivatásomra gondoltam közben, de valójában az eleven élő asszony kötelessége kerekedett felül bennem. Az utolsó éjszakát mintha csak álmodtam volna. Holdfénynél jártam föl s ajá a tengerparton, s valami, még gyermekkoromból ismert dalt dúdoltam közben, talán még táncoltam is. nem tudom, egyszerre úgy éreztem, hogy a gondolataim, a hangom, a lábam, a csípőm és a mellem, sötét hajam, amibe ezüst szalagot fontam, valahogy megváltoztathatná ezeket az embereket, mintha már azzal is megmenthettem volna Ivánt, hogy levetkőzöm, s föl alá futkosok a parti homokban, mint a gimnasztikái gyakorlaton. Az apálytól nedves parton pontosan kirajzolódott a lábam nyoma, de csak addig maradt ott, míg a következő hullám el nem mosta. Aztán ezt is hiábavalónak éreztem, tudtam, hogy azoknak a megcsonkított tudósoknak sejtelmük sincs arról, hogy én még a szigeten tartózkodom, és tudom azt is, hogy Inkább megkínoztatják magukat, de nem fognak élni, ahogy én szeretném, és meg nem változnak akkor sem, ha a legszebb tornásznőket gyűjteném is erre a szigetre, ha bármilyen tökéletes lenne is a testük, s ha a világ legszebb gimnasztikái versenyét rendezném is meg. A földre roskadtam, és sírva fakadtam. Különös élmény volt. Még sose sírtam életemben. Iván csak hajnal felé jött ki hozzám. Fáztam, és jól tudtam, hogy most már nem vagyok szép, vacogott a fogam, és azt vártam, hogy megölel, hogy betakar, és megmelegít. Megmondtam neki, hogy szeretem. Még csak el sem mosolyodott. — Azonnal el kell hagynia a szigetet, vagy lépjen be szövetségünkbe... — Megrémültem. Mindig féltem kissé a sebesüléstől és a szenvedéstől. — Akkor aztán a közelemben maradhat. Ilyen közelségre nem áhítoztam, nem ezt akartam, hogy az agyvelőm az ő agyveleje mellett ússzon valami mesterséges tápláló oldatban, nem így képzeltem el a boldog együttélést. — Együtt ismerjük meg a világűr titkát. Orrá leszünk az anyag felett. És mindenkit uralmunk alá hajtunk — mondta nyugodtan. Már nem remegtem. Most már világosan felismertem a bajt. Most nem a tudományról van sző, nem a megismerés miatt csonkítják meg magukat, de önmaguk érdekében, hatalmuk és dicsőségük érdekében, többet akarnak tudni, mtnt a többiek, hogy úrrá legyenek rajtuk, mint egykor a primitív kuruzslók, egy külön tabut szeretnének, hogy meghódoltassák a világot, mint az alkimisták titkos szövetségei, hiszen ezek nem szabad emberek, akiket megillet a szabad emberek minden joga, betegek, és maguk se tudnak róla. — Elmegyek. Még most hajnalban. Hagyjon magamra__— szóltam hirtelen, s már egész nyugodt voltam, mintha a rendelőmben ült volna. Reggel az első helikopterrel elutaztam. Aricában azonnal jelentést akartam tenni róluk, de csak néztek rám, mint egy tudatlan kisgyerekre. — Nobles Island? Hát nem hallott arról a katasztrófáról? Ma éjszaka felrobbant a régi katonai raktár. Valószínűleg egyike azoknak az elrejtett bombáknak, amelyek még ma Is azzal fenyegetnek, hogy öngyulladás következtében a legváratlanabb pillanatban robbannak fel. Megismételtem jelentésemet. Kiutaztam a szigetre a biztonsági tanács embereivel, de a sziget már lakatlan volt. A raktárhelyiségek már leégtek, a sziklabörtön, ahol fogva tartottak, a víz alá merült. — Rendkívül hatalmas bomba volt — mondta a parancsnok. — Az ő kísérletük volt. Talán nem is sikerült, mert a navigátorok nem észleltek semmilyen rakétát. Csakhogy azok az emberek esetleg világgá szóródtak, talán csak elköltöztek. Pedig betegek, veszedelmes kór támadta meg őket, üldözni kell őket, mert megrontják egész környezetüket. Ám többé senki sem hitt nekem. Azért fordulok most önökhöz, a Tudományos Tanács tagjaihoz, hogy figyelmeztessem önöket erre "ez esetre, mert le kell írni ezt a kórt, amit megnevezni sem tudok, de véleményem szerint a civilizáció kezdete óta itt lappang az emberek között, s egy külön orvosi szakosztályt kellene létrehozni, melynek talán nem sok köze lenne a régi orvostudományhoz, de mindannyiunkat megvédene ettől a ragálytól, mely különleges degenerációs folyamat közben eltorzítja az emberi szervezetet. Fordította: BAB! TIBOR Péntek Shawtól megkérdezte valaki: — Hisz-e abban, hogy az, aki pénteken nősül meg, egész életében boldogtalan lesz? Az író nyugodtan válaszolt: — Feltétlenül hiszek benne. Miért lenne a pénteki nap kivétel? Menetrendi történet Shaw egyik vígjátékénak ősbemutatóiára készültek egy londoni színházban. A renNovemberben emlékezik meg a világ Bernard Shaw ír drámaíró halálának 15. évfordulójáról. Ebből az alkalomból néhány anekdotával elevenítjük fel a „nagy csipkelődő“ emlékezetét. Csípős nyelvvel dező a főpróba előtt a következő táviratot küldte a szerzőnek: „Engedélyezze a rövidítéseket, különben a nézők lekésnek az utolsó vonatról!“ Shaw választávirata rövidesen megérkezett: „Megtiltok minden rövidítést. Változtassák meg a menetrendet!“ A kritikusokról Shaw mondotta a kritikusokról: — A kritikus olyan kakas, amely állandóan turkál, de csak akkor kukorékol, ha szemet talál... Vis maior Shaw egyik színmüvének bemutatóján az író a függöny elé lépett, hogy megköszönje a viharos tapsokat. A karzaton azonban valaki állandóan fütyült. A szerző egy kézmozdulattal elhallgattatta a tapsolókat, és barátságosan felszólt a füttykoncert ezőnek: — Kedves barátom, én teljesen egyetértek önnel, de mit tehetünk mi ketten a közönséggel szemben! Csőd Shaw eqy társaságban volt, ahol éppen Anglia egyik legnagyobb gyárosának bukásáról beszélgettek. Az iparmágnás több millió font sterlinget kitevő vagyonát veszítette el. — Nem értem — Jegyezte meg valaki —, hogyan veszthette el mindazt, amit egész életén keresztül gyűjtött. Shaw közbeszólt: — Én pedig azt nem értem, hogyan gyüjthette össze mindazt, amit elveszített. A téma Shaw előtt egy fiatal író panaszkodott, hogy témáit már mind megírták előtte. — Nincsen abban semmi különös — felelte a mester. — Minden időben voltak rossz írók. Fejfájások figyelmébe Shaw-nak gyakran fáit a feje. Egyszer társaságban összetalálkozott Fridtjof Nansennel, a híres norvég sarkutazóval, akit így szólított meg: — Mondja csak, miért fedezte fel az Északi Sarkot? Mi haszna van belőle önnek és az emberiségnek? Fedezett volna fel valamit a fejfájás ellen, s abból meggazdagodott volna, mert velem együtt igen sok embernek fáj a feje. \?
