A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-11-21 / 47. szám

JOSEF NESVADBA:

Moreau

doktor

második

szigete

Mélyen tisztelt Tudományos Tanács*

Egy ü] betegség kórokozóit fedeztem fel. Le akarom írni önöknek, még mielőtt véget ér az orvosi kar megszüntetéséről szóló vita. Magam is orvos vagyok, de arra kérem önöket, ne gyanúsítsanak meg azzal, hogy csak hivatásomat akarom megmenteni. Nem sokan vagyunk már; az élősködők által, vagy a test egyes szerveinek túlzott használata következtében támadt úgynevezett betegségek már végképp eltűntek, s a megelőző védekezést ellenük ki-ki maga látja el. Már régen hivatást akartam változtatni — a gimnasztikával foglalkozom újabban, tehát a saját tapasztalataim alapján is kiismerem magamat az emberi test működésében. Épp ezért anatómiát kellett volna előadnom festők és szobrászok számára, s nagyon meglepődtem, mikor megkaptam a Kozmológiai Intézet meghívását, mely üzemi orvost keresett.

— Majd meglátja — mondta az elemi kutatások professzora, aki igazgatóhelyettes is volt egyszemélyben. — Munkahelyeinken az utóbbi időben különös dolgok történnek. Egy sereg szakember tanácsát kértük már, s végül azt mondtuk, nem látjuk kárát, ha egy orvost is felveszünk. Csakhogy igen sokáig tartott, míg találtunk valakit, s közben eltűnt egy további munkatársunk.

— Hogyhogy eltűnt? — kérdeztem. — S miért akarnak orvost alkalmazni nyomozó helyett is?

Mindent megmagyaráztak nekem. Végül adtak egy helyiséget, mely zsúfolva volt könyvekkel és bonyolult fizikai műszerekkel, ezt a helyiséget a régi szokás szerint rendelőnek neveztük el, s itt várakoztam a betegeimre. Sokáig kellett várnom.

Pontosan emlékszem még a napra, amikor a tér görbületét kutató intézet dolgozója, Iván keresett fel a rendelőben. Azt állította, hogy rosszul érzi magát, pihenni szeretett volna, legalább néhány napot, valahol a tengerparton.

— Mint William és Stépán? — kérdeztem, mert az ő esetük miatt bízták rám ezt a munkakört. — El akar menni valahová a Csendes-óceán mellé, s útközben eltűnne, mint a kollégái, ugye? S egyáltalán mi baja? Talán ezt is előre megbeszélték? — Ogy festett a dolog. Ha ez így megy, csakhamar senki sem marad az osztályukon. Megsértődött, úgymond

10

nagyon meglepte őt munkatársainak eltűnése, éppúgy, mint a többieket. Valóban rosszul érzi magát, és pihenni akar, semmi mást, csak pihenni. Sápadt volt, rosszkedvű, lehangolt. A haja már megritkult, a szeme .furcsán hunyorgott, sőt a háta is meghajlott kissé.

— Elhanyagolja a testedzést, nem jár el a «kozmetikai rendelésre, alapos vizsgálatra van szüksége — mondtam neki. De ő csak el akar menni valahová. El az intézetből. Jól tudtam, hogy nem tarthatom vissza, de a nyomába eredtem, mint egy valóságos nyomozó.

Természetesen nem ment haza a lakására. Egyenest a távolsági rakéták kikötőjébe indult, Ruzine felé. Nem szerettem volna, ha észrevesz, s ezért egy másik auerobuszba szálltam.’

A repülőtéren Iván egy automatikus steward mellett haladt el. ö volt az utolsó utas. Hiába igyekeztem, hogy bejussak ugyanabba a gépbe. Itt újra megmutatkozott a gépek otrombasága. Az egész repülőtéren nem volt egyetlen eleven ember sem, s az automatának hiába magyaráztam volna küldetésemet. Nem értette volna meg, legalábbis nem most mindjárt. A rakéta nélkülem szállt fel. Kénytelen voltam megvárni a következőt. Közben jó néhány óra telt el. Legalább volt rá időm, hogy utánanézzek, hova utazott Iván. Aricába. Ez egy chilei kikötő volt, még sose hallottam róla. Érthető volt tehát, hogy Prágából csak ritkán indult gép arrafelé.

Az út körülbelül harminc percig tartott. Csakhogy Aricában rengeteg ember volt a repülőtéren. Néhány pillanattal ezelőtt riasztották a repülőteret. Az előbbi menetrendszerű rakéta egyik utasa eltűnt. Nem is kellett megnevezniük, úgy is tudtam, hogy csak Iván lehet. Az utóbbi időben ezen az aricai vonalon a legfurcsább módon tűntek el az utasok. Előbb azt gondolták, hogy a távirányító berendezések számolási hibájáról van szó, de az ellenőrző műszerek nem mutattak ki semmilyen hibát. Végül eltűnt az egész rakéta személyzetével egyetemben. Ekkor már senki sem okolhatta a számítógépeket. Ivánt állítólag Óceánia felett látták az emberek, amint a büfé felé indult, körülbelül a déli szélesség 53 fokán és a nyugati hosszúság 101 fokán, a fedélzeti feljegyzés legalább is ezt mutatta ki. A büféig nem jutott el, vissza se tért a helyére, az ajtó, sem a vészkijáratok nem rongálódtak meg, így nem történhetett másképp a dolog, szántszándékkal szállt ki. Szereztem egy régi angol térképet. A jelzett helyen egy apró vulkanikus szigetet találtam, Nobles Isle volt a neve.

Önként jelentkeztem mentési munkálatokra. Kaptam egy kétéltű helikoptert, s a többiekkel együtt elrepültem.

Sokáig kutattunk utánuk. Bár alacsonyan szálltam el néhányszor a sziget felett, élőlénynek vagy életnek a nyomát sem láttam. Csak az ősrégi haditámaszpont maradványait pillantottam meg, rakétakilövő pálya rozsdás váza ágaskodott az égnek a kihűlt vulkán kráteréből, a parton néhány korhadozó deszkabarakk. Egyébként sehol semmi, még egy nyúl nyomát sem láttam. Mindent alaposan megfigyeltem, bár a mentőosztag már régen tovább ment észak felé, körülröpültem csaknem minden fát, s így észre se vettem, hogy vihar közeleg. Az első széllökés a fák koronái közé lökte kis helikopteremet, a gép felborult és szétzúzódott. Sűrű eső zuhogott, villámok cikáztak az égbolton, lassan kiszabadultam a gép roncsai közül. Nem sebesültem meg, csak megáztam, figyelmeztetni akartam a többieket, de a rádióm kapcsolótáblája megrongálódott. Minden valószínűség szerint egyedül maradok ezen a szigeten,

s végül holttá nyilvánítanak. El akartam

bújni az eső elől, s bemenekültem egy régi barakkba.

— Óvatos volt? — kérdezte még egyszer, aki az első helyiségben ült egy nehéz tölgyfa asztalnál. Nem láttam az arcát, mert kézilámpával világított magának. Csak hatalmas, fehér sörényét láttam.

— Óvatos volt? — kérdezte mégegyszer, s úgy éreztem, hogy már hallottam valahol a hangját.

— Természetesen, = nyögtem ki végre, s közelebb léptem hozzá.

— Tudja, mibe kezdett? Letette a fogadalmat, hogy valóban együtt fog működni velünk. — Most rámpillantott, s hirtelen felugrott. — Kicsoda maga? — De nem várta meg a felelc' t, berontott a szomszéd helyiségbe, és lenyomta a riasztó berendezés gombját. Mindenfelől csengetést hallottam.

— Kifelé! — mondta valaki a hátam mögött, s egy kés hegyét éreztem a lapockám alatt.

— Hová? — Megfordultam. Iván állt a hátam mögött, s kíméletlen képet vágott. — Hát hová mennék, ha végre megtaláltam?! Megvárjuk a mentőexpedíciőt. A gép roncsai után felismerik a helyet, ahol leszálltam. Csak ez a vihar érne már véget.

Kinéztem az ablakon. Még mindig zuhogott az eső, de gépem roncsai eltűntek. A helyiségbe visszatért az az ősz ember, aki először megszólított, fölém hajolt: megismertem és abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, már tiszta kék volt az égbolt. De rács mögül bámultam föl rá. Egy pincefélébe börtönöztek be, amit háborús időben katonák vájtak a sziklába. A fejem felett megpillantottam a mentőosztag néhány helikopterét, felkiáltottam, de nem hallották meg, túlságosan messze voltak. Ügy látszik, semmit nem vettek észre a sziget területén, ők is elhagyatottnak találták. S aztán egy másik kiáltás hatolt hozzám. Hosszas és fájdalmas nyögés volt. Megismertem Iván hangját. Megint siránkozott. Megpróbáltam kinyitni az ajtót. De az jól meg volt vasalva. Az ablakhoz rohantam, megint kiáltani akartam, vagy legalább kendővel integetni, de a gépek már tovaszálltak. Iván most ordított, mintha kínpadra vonták volna. A nevét kiáltottam, áe ő sokkal hangosabban ordított, és túlkiabált. Az ősz hajú öregemberre gondoltam. Hát persze, hogy ő volt a sebészet közismert előadója a bécsi egyetemen. Én is látogattam valamikor az előadásait. Emlékszem, hogy védekezett, mikor megszüntették a tanszékét, mert sikerült szerves oldatokat és mesterséges szöveteket előállítania, s nem kellett többé semmit vágni, varrni, de nem akarta bezárni intézetét s átadni a múzeumnak. Szerette a sebészetet, mint egykor az alkimisták a saját tudományukat. Azt állította, hogy most sebészeti beavatkozással különböző foglalkozásokra alkalmassá teheti az embereket, szinte átalakíthatja őket, akár a teremtő. Épp akkor keresztelte el valaki Wells egy régi regényének hőse, a képzeletbeli viviszektor után. Moreau doktor lett a csúfneve. Nem tévedhettem. Az utolsó évfolyamban adta elő a sebészetet egész Európa számára, de csak négyen jártunk hozzá. Mindig szemközt ültem vele, hogy közelről lássam a preparátumokat. Talán ő is megismert most ... de hiszen én soha nem bántottam meg őt, nem csúfoltam, Inkább megsajnáltam, mert éreztem, hogy vele együtt tűnik le a régi korok egy nagyszerű tudománya, nemzedékeken át szolgálta az emberiséget. Dehát akkor miért börtönözött be engem? Mit rejteget itt? Iván hogy került ide? S most miért kiáltozik