A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-14 / 46. szám
MACS JÓZSEF a falu közepén egy Perecsi nevű borbély lakott. Alacsony, földhöz lapuló, kis vályogházban. Valahányszor rápillantottam, mindig a bölcsességben utolérhetetlen mondás futott eszembe: Cipésznek rossz lábbelije, kőművesnek omladozó háza, borbélynak nyakába érő haja és legalább három-négynapos szakálla van. Harmincnyolc őszén Debrecenből költözött a falunkba. Szép, szolid, csendes feleséggel s három kicsinyke lánnyal. Furcsán, nyitott szófiai, alföldiesen beszélt, mintha a szavak kigurultak volna a szájából. Senki sem tudta meg tőle, miért kerekedett fel Debrecenből s miért telepedett le nálunk. Ha kérdezte valaki, a válasz mindig az volt: — Mi köze hozzá, édesapám? 4 találgatásoknak aztán nem is volt se vége, se hossza. — Az első feleségét elhagyta s ezzel a mostani asszonyával szökött ide ... — Adósa volt valakinek, attól lépett meg... — Lehet, hogy börtönből szabadult, azért választott más vidéket... Nem törődött a megjegyzésekkel, azzal sem, hogy a kakastollas csendőrök sűrűn bejártak a feleségéhez, ha nem volt otthon: dolgozott szorgalmasan, nyírta a gyerekeket, a fiatalokat és az öregeket. És élvezte a palóc ..nyelvű“ parasztokat, akik mintha gombócot tartottak volna a szájukban, amikor beszéltek s akik rendszerint ezekkel a szavakkal taszították be hozzá a kaput: — Fenemód jó dolgunk van, mester! — Miért? — kérdezte meg tőlük, pedig tudta a feleletet. — Debrecenbe járunk nyiratkoznil Szombaton délután és vasárnap reggel valósággal benépesítették az udvarát. Magam is sokszor nyiratkoztam nála. Hoszszan és türelmesen igazgatta a frizurámat, ne vallják szégyent sehol a munkájával. Nyurga, hajlékony ember volt. Barnászöld szeme, örökké szomjas torka. Arcának bal felén, a kiugró, pofacsonton szemölcs virított. Tapogatta mindig, mintha attól félt volna, hogy egyszer leesik. Gyöngyös Béla segedelmével szokott rá az italra. Ott ült legtöbbször a küszöbén és a borbéllyal együtt fennhangon énekelték a huszonnyolcadik dicséretet. — Szűkölködünk nagy mértékben segedelem nélkül. Mindketten kálvinisták lévén, ez volt a felkapott énekük és természetesen a segedelem az italt jelentette. És még végére sem értek a dicséretnek, a borbély megszólalt. — Szűkölködünk tovább? — Minek szűkölködnénk — ugrott fel a küszöbről Gyöngyös Béla. — Szaladj akkor egy kis segedelemért! És Gyöngyös Béla szaladt s a borbélynak is iramodnia kellett utána, mert a feleségét sem ejtették a feje lágyára. Mikor meghallotta a híres ének dallamát, kirohant a konyhából az énekeskönyvvel és mérgesen a férje után dobta. Ezek a cifraságok így mentek egészen addig, amíg a sasos behívók nem csapkodtak olyan hevesen, mint az istennyila. A felkapott nóta úgy szólt, hogy Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája, de valójában senki nem akart a katonája lenni. A Szlovákiát Magyarországtól elválasztó országhatár ott húzódott a kertek alatt, csábító hegyei, erdei gyorsan rávezették a szemfülesebbeket, mit kell cselekedni. Rávezette Perecsit, a borbélyt és Gyöngyös Bélát, az ezermester géplakatost is, aki szinte naponta foglalkoztatta a kakastollasokat, megjáratta velük a kertjét, a padlását, a falut, kerestette velük az ellopott biciklit, amit rendszerint ő tulajdonított el. .. Egyszerre kapták a behívót, egyszerre lépték át a határt, eltűntek a rengetegben, a csendőrök bottal üthették a nyomukat. Szemtanúk szerint nem is gyalog mentek át Szlovákiába. A hórihorgas Gyönqyös Béla a németek istállójából elkötött ló hátán ült, a nyurga kis borbély meg a kantárszárat fogta és vezette az állatot, valamint az ezermester géplajcatost. Ügy festettek, mint Sancho Panzá és Don Quijote Cervantes regényében! Senki sem látta őket azután. Néhány héttel a háború befejezése uán tértek haza. Mind a ketten partizánok voltak. Legalábbis eqymásról ezt állították. Gyöngyös Bélé lefoglalta magának a kocsmát. Perecsi meg továbbra is az olló és a borotva mellett maradt. Nem haauta el a szakmáját. Végtelenül büszke volt kocsmáros barátjára, hogy ö mérte neki a borocskát. Elmaradt a „Szűkölködünk nagy mértékben segedelem nélkül“ éneklése, az énekeskönyv sem szenvedett többé Perecsiné asszony kezétől, a borbély magabiztosan nyitogatott be a kocsmába s úgy rendelt: — Abból a jobbik segedelemből, Béluskám! Gyöngyös Béla kocsmárossága adta az ötletet a borbélynak, hogy ő meg tiltott szeszfőzésre adja a fejét. A kertjében maradt egy fedezék, a németek ásatták, ott rendezkedett be. Ott csinált tűzhelyet, oda vitte le az üstöt és az edényeket. Hetente kétszer főzött, éjszaka persze, amikor nem vették úgy észre a kertben feltörő füstöt. Ö főzte a pálinkát, Gyöngyös Béla barátja meg árulta. Később már nem is nagyon titkolódzóit, a világ szeme láttára is levonult kocsmáros barátjával a fedezékbe, a szentélybe s úgy másztak fel onnan szédelegve, mint a kiöntött ürgék. Gyöngyös Béla ilyen áldott állapotban átölelte a borbély nyakát és megcsókolta az arcát. ! — Testvérem vagy — mondta neki. — Testvéred az ördög, aki még nem vitt el — válaszolt az ablakból leselkedő Perecsiné asszony, aki a faluban egyedül ondoláltatott. Néhány hónapig tartott a jólét, a dínom —dánom, aztán a borbély nyakába zúdult az özönvíz. Valaki beköpte a törvényellenes pálinkafőzőjét, a csendőrök meglepték munka közben. Lefoglalták á főztjét, az edényeit, öt meg azonnal letartóztatták. A nyomozás hamar fényt derített a múltjára, büntetett előéletére. Szigorúan hűvösre tették. Gyöngyös Béla megúszta feltételes elítéléssel. Mindenki azt hitte, hogy a borbély már sose kerül elő, a felesége sem várta két hónapnál tovább, összeállt Gyöngyös Bélával, odaköltözött gyermekeivel a kocsmába ... A borbély azonban a vártnál korábban meqtért. — Hát te hogyan szabadultál ilyen hamar? Olajra léptél? — akadozott a szó a kocsmáros száján. — Rendesen szabadultam — dicsekedett a borbély. — Ilyen zűrzavaros időben? — ilyenben. — A feleségednek és a gyermekeidnek pártját fogtam. Láthatod, milyen barátod vagyok. — Isten fizesse meg a jóságodat — érzékenyedéit el Perecsi. — Igyunk akkor. Abból a jobbik segedelemből hozzak? — könnyebbült meg Gyöngyös Béla. — Abból, Béluskám, ha nem sajnálod! A kocsmáros bőkezű volt, hárromdecis poharakba öntötte a bort, koccintottak és ittak. Aztán, mintha semmi sem történt volna, Gyöngyös Bélát elfogta a kíváncsiság. Odavezette a borbélyt az asztalhoz, hellyel kínálta. — Pálinkát adtak? — kérdezte, miután helyet foglaltak. — Hol? — jött zavarba a borbély. — Hát a börtönben. — Mutatom mindjárt, mit adtak. — Früstökre se mértek? — Volt eszükben. Csak a kulcsaikat csörgették, mint Szent Péter, mással nem is törődtek. — Én meg azt hittem, hogy a lefoglalt pálinkát is betették a rács mögé veled. Hogy egyedül fogyaszd. Ne kelljen osztozkodnod Gyöngyös Bélával. Hangosan nevetett, tele szájjal. — Jó itthon? — Jó. — Folytatod a nyírást, borotválást? — Folytatom, ha még szükség lesz rám — komolyodott meg a borbély. — Mi újság? 10
