A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-11-14 / 46. szám
V </) SQ) S<U U) !O e <D = to = <D = ! k_ ~ <0 = Ügy hajnaltájt a glóriás angyal kísértett. Vidám volt. Szép volt. Mulattatott és becézett — elmondta, hogy mennyi itt a földön a börtön s a kancsal tekintet, a butaság, a könny. Én nyomban megértettem: mennyi önmagára büszke, .tudatlan majom van, fejét fenn hordja s nyelve, dereka, nyaka ki van tekerve. S nevetnem kellett, mert azt gondoltam: reggel a tükör előtt próbálja a pózt, a gesztust, hangot, s így jár egész nap. — Ha anyja jön “szembe vele, — az utca másik oldalára néz, fejét behúzza két válla közé, s elfelejti, hogy az anyja válla mennyi terhet hordozott, még őt is, a leghagyobbat... S ma reggel megkísértett az ördög. Fülembe súgta: újra kellene kezdeni! Hm. Milyen jó lenne néha letaaadni az életből egy-egy mozdulatot, mosolyt, kegyes pózt, s úgy járni az aszfalton, akár egy betanított nagyfejű szamár. Lám, így kísértett, míg hasadt a hajnal - az ördög és az angyal. Mindkettő igazat beszélt. Bár kísértve szóltak hozzám, de végre megértettem: a butasággal szembe kell szállni: pokolra vagy égre tekintve — mindegy! Rántsuk le a leplet a nagyképűsködőkről! Miattam akár a mennybe, akár pokolba mehetnek, csak ne járjanak itt feltartott orral s ne zavarják a szép jövőbe nézők őszinte álmait. Simlcó Tibor iiMiiiiiimiiimiiimiiiiiiiiMiiiiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiir Nyárutó — Nem tudom. Te se hallottál semmit a börtönben? — Én se. Mit lehet ott hallani? A kulcsok csörgését, a vasaitok nyikorgását, meg a fegyőrök csoszogását. Már az idegemre ment. — Nem beszéltél senkivel? — Nem én. Egytől kérdeztem meg, hogy hát magát ki nyírta meg, édesapám? Rossz volt nézni a létrás leiét. — Az utcán nyírt meg valaki — mondta. — Annyi a borbély, hogy már az utcára is kiszorulnak? — Több, mint gondolná. — Hol tanultak? Kinél? S udvariasak legalább? — Hogy hol tanultak, nem tudom. De hogy udvariasak, az biztos. Ha megfogják a magamfajta embert, el se eresztik. Megnyírják ... Tűnődtem, mi lehet az oka a nagy buzqóságnak, de nem jöttem rá. Annyit mindenesetre megállapítottam, hogy ha én is ilyen módon vetettem volna magam a kuncsaftokra, most nem így állnék. Palotában laknék és óriási kertben fűvészkednék. Soha nem adtam volna a fejemet tiltott pálinkafőzésre. — Oszt mennyi a taksa? — érdeklődtem. — Ingyenes, díjtalan. — Nesze neked, világ! Semmit nem kérnek? — Semmit. Szólni kell csak néhány szót és máris ott teremnek az ollóval. — Hát maga elég csúnyán szólhatott, édesapám, ha ilyen sehogyanse nyírták megl — Szépen szóltam én, nem is tudok csúnyán. — Mit mondott? — Annyit mondtam csak, hogy szervusz édes egy cimborám. A városban először találkoztam vele háború után. Nem is tudtam örömömben mit mondani neki. Eddig rendben is volt minden. Hanem siettem és a toronyórára pillantottam. Hangosan felkiáltottam, hogy nem jól jár .. . Meghallották és megnyírtak! Az emberem kacagásban tört ki. Sűrűn kitörülte szeméből a könnyet. Ügy mulatott, mintha az én fejem lett volna létrás. Elhúzódtam tőle a sarokba. Mindig iszonyodtam a bolondoktól. Szerencsére este elengedték. Kilökték a cella ajtaján. Feltételezhető, hogy máskor nem néz a toronyórára. Nincs azon semmi néznivalói Én figyelmeztettem, mielőtt kitaszították a rács mögül: — Aztán a földre nézni, nem a toronyórára, édesapám! — Hát ez szép dolog volt tőled... ez a figyelmesség — jegyezte meg Gyöngyös Béla és kortyolt a borból. Perecsi sűrűn és •szerényen pislogott sokáig, majd ö is követte barátja példáját. — Aztán tudod már miért nyírták meg azt a szerencsétlent? Méghozzá olyan csúnyán, létrásan? — magyarázta volna Gyöngyös Béla, de a borbély közbevágott. — Tudom. Nem vagyok én fejre esett, ne félj. Kijöttem a rács mögül és a levegőbe mindjárt beleszagoltam. Tőlem is kérdezte valaki, hogy hány óra. De én nem szóltam, mégcsak a toronyórára se pislantottam. Magamban mormogtam, hogy mutatom mindjárt, mennyi. A kocsmáros fogta a poharakat és újra töltött. Koccintott legjobb barátjával, Perecsivel, aki még azért sem neheztel rá, hogy a feleségét pártfogásába vette, magához költöztette a kocsmába. Már nem beszéltek, egyre sűrűbben néztek a pohár fenekére.? Aztán Gyöngyös Béla, mintha újra átgondolt volna mindent, amit Perecsitól hallott, csapkodta a térdét és hahotázásba kezdett. S közben folyt le areára a könnye, A holtak is még olykor visszajárnak... Maholnap ismét vége lesz a nyárnak, ősz les felém. Anyámnál hatkor kigyullad a villany — a lámpa fénye imbolyogva villan őszes fején. Fanyarrá hülnek szánkon mind az ízek, avarra ülnek fánkon, lám, a csízek, s mind hallgatag. S ha ének kél az ember-itta borból, a vénhedt szél merengve visszamormol, mint halk patak. Bár föllobog a színek tömény nedve, nem pezsgeti a szívet reménykedve tavaszi táj. Gomolya nő az erdőszéli tónak; a hegyeken bús, ködös téli hónap hava szitát. S mégis, ahol a romlás szabadon dúl, mély, elfojtott forrongás szava kondúl, ős, esztelen: röhögje csak az ész a dőre vágyat, én márciust becézek már e bágyadt őszesteien. * * * Hullatja zörgő kincsét már a lomb: Oda a nyár, az ősz, beleng a szél Lakásom ablakán; a zárt falon Lenyugvó napsugár velem beszél. Órákat töltünk így kettesben - él Pirosló ajkán mind e száz-dalom, Azúr ködről, új tavaszról zenél, Nézem, s belémnyilall a fájdalom. Nem ő, és mégis ő, maszk maszk helyett, Igazi arcát én látom csupán, Nagy homlokát a bús mosoly felett. Ahogyan int a tűnő társ után. Ki éltetőm, bűbájosom volt nemrég, Lidérc lett, fény, elalvó esti emlék. 11
