A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-24 / 43. szám
Ifik m m Dr. M. Kozakiewicz ö ita lm a s 7. Hstéfyctések ^ Eddig két ember probléméiról beszéltünk. A beérkező sok levél magany g, kérdés miatt most a magány, az elhagyatottság kérdésével foglalkozunk. — Szívesen Járnék táncmulatságokra, hogy Ismeretséget köthessek fiúkkal, de a szüleim sehová sem engednek. Fiútestvéreim már megnősültek és nem sokat törődnek velem. Szüleim beleegyezése nélkül semmit sem tehetek. Tálán vénkisasszony maradjak, hogy mindenki kinevethessen? Tetszeni akarok a fiúknak, meg akarom ismerni őket. Egy hónap múlva érettségizek. Adjanak tanácsot, mitévő legyek? Vesszek össze a szüleimmel vagy várják eddig, amíg a főiskolára kerülök? Ott már mégis szabadabb leszek...? Tizennyolc éves városi diáklány — Huszonhét éves vagyok. Jó beosztásom van, egyetemi végzettségem és rendes fizetésem. Munktársalm szinte Irlgyltk munkabírásomat, kezdeményezésemet, bátor határozottságomat. A szerelemben azonban nagyon is bátortalan vagyok. A nőkkel kapcsolatban Igen rossz tapasztalataim vannak. Pedig egyre gyakrabban ötllk fel bennem az agglegénység sivár gondolata ... Nem szeretném, ha keserű csodabogár maradnék. De hogyan alapítsak családot? Huszonhét éves városi márnák — Vártam a nagy, a megváltó szerelemre, nem találkoztam vele és még ma Is egyedül vagyok. Kiélem magam a munkában, színházba és kirándulásokra Járok, nagyon sokat olvasok. Időnként, ha ismerőseimmel találkozom, felteszem magamnak a kérdést, helyesen, rendeztem-e be az életemet? Talán csak elvesztegettem? Írják meg erről Is a véleményüket... Harminckilenc éves szellemi dolgozó Először is arról beszéljünk, milyen magányosságról van itt szó tulajdonképpen? Egyedül érezheti magát az a férfi is, áki nem egyezik meg a feleségével, akit nem ért meg, nem értékel a felesége. Ez a relatív magány vagy inkább annak a lélektani érzete, mely Időnként elhatalmasodik az emberen még egy táncmulatságon, egy zsúfolásig megtelt teremben is. Ezzel a magánnyal nem foglalkozunk, bár a ml századunkra a magánynak ez a fajtája nagyon jellemző. Egyedül érezheti magát egy tizennyolo éves fiatal ember is, aki még sohasem volt szerelmes. Ez az érzés fájdalmat okozhat ugyan neki, de a magánynak ez a fajtája normális és — ami a fő — csak átmeneti jelenség. Tehát az ilyen magányról sem beszélünk. Kizárólag azoknak az embereknek a magányával foglalkozunk most, akik már átlépték a „szerelemvárás“ normális határát. Akik már testileg és lelkileg egyaránt érettek, képesek a nemi életre és mégis magányosak. Vajon gondolkoztak-e már arról, hogy sértésnek hangzik-e, ha valakit „vénkisasszonynak“ vagy „agglegénynek“ neveznek? Az agglegénységről formált sértő és gúnyos nézetek még a kétféle erkölcs korából maradtak ránk, mely a férfinek júval na6 gyobb szabadságot engedélyezett, mint a nőnek, akinek a szexuális élet egyetlen megengedett mődja a szentesített házasság volt. A férjhezmenés elsősorban nem a lány szépségétől és jellemétől függött, hanem elsősorban a hozományától. Minden asszony, aki idejében nem ment férjhez, olyan embernek számított, aki a börzén mindenét elvesztette. A XIX. században a „vénkisasszonynak“ bizony nem biztosított semmilyen helyet a társadalom. Nem volt kellő műveltsége és állása, ezért azután minden körülmény közrejátszott, hogy előbb-utúbb keserű és bogaras nőszemély legyen belőle. A vele szemben elkövetett igazságtalanságot azután az őt körülvevő emberek életének megkeseritésével bosszulta meg. Az „agglegények“ lebecsülése már kissé mást jelentett. Régebben nem volt ennyi étterem, egyesület, kávéház és filmszínház. Az agglegénynek volt elég gondja-baja az étkezéssel, a mosással és természetesen a társas élet miatt Is. Ez tette őt gyakran csodabogárrá. Az ilyen emberről kialakult aztán az a vélemény, hogy képtelen megfelelő hozománnyal rendelkező asszonyt találni. Tehát az ő lebecsülésükre is volt elég ok abban az időben. Ma, a XX. század közepén már másként kell néznünk a magány problémájára. Ma már nem arról van sző, hogy valaki nem nősült meg, illetve nem ment férjhez, hanem az a kérdés, hogy miért nem tette ezt meg. A házasság ma és még sokáig fő formája a felnőtt emberek együttélésének, rendezett életének. Tehát, ha valaki nem házasodik meg, keresnünk kell az okot. Mi annak az oka, ha egy férfi nem nősül meg? A férfiak bizonyos százaléka azért nem nősült, mert a család akadályozná munkájában, vagy pedig azért, mert valami nagy célnak szenteli egész életét. Sok tüdős, Irő, politikai és közéleti személyiség azért mond le a házasságról (de nem a nemi életről), hogy minden erejével életcélja megvalósításán fáradozhasson. Ilyen esetben ez a lemondás önkéntes, tehát nem teszi az illetőt boldogtalanná, mert az életideál megvalósítására törekszik. S most beszéljünk a bonyolultabb okokról. Igen gyakran komoly problémát jelent maga a megismerkedés. Itt azokra a férfiakra gondolok, akik egész életüket mintha valami Uvegburában élnék le. Meg kell említenünk még azokat a férfiakat, akiknek nincsen kialakult Ízlésük és nem tudják soha, mit is tegyenek. Ha Ismeretséget kötnek valakivel, vagy túl sokat, vagy túl keveset tételeznek fel az Illetőről. Méltatlannak tarják magukhoz, vagy magukat tartják méltatlannak hozzá. Nemlétező hibákat keresnek, hogy mögéjük rejthessék saját határozatlanságukat.
