A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-17 / 42. szám
H em tudok a Vendeszögtől egészen elszakadni, kijárok oda akkor is, ha már a dér sárgára csípte a rét zöld szőnyegét, és ha a szél csipdesi is a fülemet. Hisz ott, a Vendében minden olyan szép, minden olyan érdekes. Még most is! A széllel együtt fut a rét száz meg száz cigánya: a mind egyformán fakó, tüskés-borzas, száraz kóró. Hempereg, bukfencet vet, ugrál, csörög, fut a szél szárnyán mindahány. A száraz kóró, ha még úgy ugratja is a szél, még nem jelent életet. Valamelyik költő legfeljebb metaforának használhatná. Vagy példázódhatna: íme, a növénynép nomádjai népvándorlást rendeznek. Mert valóban nyilvánvaló, hogy a Salsola, Corispermum, Camphorosma és Plantagno arenaria, ahogy az én cigányaimat Linné és Kitaibel urak elnevezték, csavargó életet élnek még holtuk után is. Elbarangolnak sok-sok kilométerre, még az Ipolyon túlra is eljutnak. Lám, a többi növény már polgárosult életet él: télire Jénává szárad, szépen megtermékenyíti lehulla. tott leveleivel a maga állását, ha pedig cserjévé nőtt, ott helyben marad. Csak ezek a széllel kergetőző kórók szakadnak ki tövestől és hűtlenül elhagyják a földet, amelyen születtek, amely őket táplálta. Miért kelnek így útra? Elég ha az ember séta közben elcsíp néhányat a Plantagnóból vagy kószáló testvéreiből. Egy kis vizsgálat megadja a választ. A fakó és nagyon csúnya kóró nem egyedül kél útjára, hanem cigánymódra magával cipel egy egész családot. A magvait. Ezeket az apró szemeket hurcolja magával árkon-bokron keresztül. A sok bukfenc és cigánykerék arra való, hogy itt is, ott is kipotytyanjon egypár szem: őse az ivadékok végtelen sorának. Az a faj fenntartója, megmentője, terjesztője. Ennyit mondani olcsó tudomány. Akkor sem mondok egetverő bölcsességet, ha megcsodáltatom a magot. A növény a magtermés pillanatában a legtagoltabb. Azért van gyökér, szár, levél, bimbó, kehely, szirom, termő és porzó, hogy a növény küzdelmes élete folyásának célja beteljesüljön: magot kössön. Talán igazabb is ez a meghatározás: végleges növény a mag. A növény magjáról Vándor kórók szoktunk beszélni, pedig illőbb volna a mag növényét emlegetnünk. A magban elvileg megvan mindaz, amit mi mint növényrészt egyáltalán elgondolhatunk. Ez oly természetes, mint az az analóg tétel, hogy logikai következtetés révén csak azt az eredményt érhetjük el, amely már úgyis benne van a logikai tétel részeiben. A magban benne van a növény életének kezdete. Vajon miképpen? Izgató kérdés. A válasz olyan világregény-féle volna. A mikroszkópnak, késnek és vegyszernek együttes közremunkálásával a tudósok már feszegetik .a titok nyitját. Meglesz egyszer az is. Addig azonban inkább nézzünk szét a Vendeszög homokján! Milliárdokra megy azoknak a magvaknak a száma, amelyek lábunk előtt végigheverik a földet. Nemcsak vándor kórók élnek itt, hanem talán még százféle más növény is. Nincs tenyérnyi darab, amelyen néhány növénymagocska ne szunnyadna, várakozna, életet álmodva. Csak a száraz kóró vándorol. Fújja a szél, kénye-kedve szerint. Valahol azonban csak megáll még ez a kóró is. Meg bizony. Az új évben megnő, és jövő őszre újra megkezdi a nagy vándorjárást. Furcsa sors. De vajon ilyen ember-kórók nincsenek!? HAJDÚ ANDRÁS A nő, akinek elvei vannak Legjellegzetesebb, legszembetűnőbb s egyben legértékesebb jellemvonásomnak azt tartom, hogy nekem elveim vannak. Ennek a tulajdonságomnak köszönhetem, hogy bármely helyzetben tájékozódni tudok, képes vagyok azonnal dönteni s ezzel a legkényelmetlenebb helyzetekből is kivágom magam. Az elvtelen ember olyan, mint a csónak a viharos tengeren, melyet ide oda dobálnak a hullámok. Nekem ettől, szerencsére, nem kell félnem. — Elvekkel jutok a legtovább és a legbiztosabban — járt a fejemben, amikor kérvényt Írtam, felvételre jelentkezve egy fontos vállalatnál. A kérdőívhez szándékosan retusálatlan fényképet csatoltam és elhallgattam színésznői sikereimet, amelyeket a „Meztelen igazság“ című film neorealista jeleneteiben arattam — az újságok szerint is ezek voltak a film legjobb jelenetei. — Elvem az, hogy a jelentkező szellemi képességei a döntők — mondtam unokafivéremnek a személyzeti osztályon. Nyilván ugyanez volt a véleménye a vállalat vezetőségének is, mert azonnal elintézték a felvételemet. Mint az osztályvezető jobbkeze továbbra is érvényt szerzek elveimnek. Ennek köszönhetem, hogy szorgalmas, ügyes és meg nem alkuvó nőnek tartanak. Ha arról van szó, hogy szilárd alapokra kell helyezni kolléganőim munkaerkölcsét, sohasem beszélek erről a főnöknek a hátuk mögött, mindig előttük hozom szóba a dolgot. Főnököm kimondottan csinos ember. Gesztenyebarna, széles vállú, görög metszésű orral. Természetesen inteligenciám jelzi, hogy tetszem neki. Az ilyen dolgokat azonban elvből nem veszem észre munkaidő alatt. A múltkor találkoztam vele a lépcsőházban. — Júlia — súgta oda —, gyere fel este hozzám, egyedül leszek otthoni Elutasítottam. — Szó sem lehet róla. Ellenkezik az elveimmel. Egy nő nem illik, hogy felmenjen egy férfi lakására. Legfeljebb megfordítva .., Délután hatkor, pontosan, mint egy angol lord, becsöngetett. Ebből nem nyitottam rögtön ajtót, jó hangosan megkérdeztem, hogy ki az, megbizonyosodva róla, hogy nem valami betörő áll kinn. Remek este volt... Igyekeztem állandóan fenntartani a társalgás fonalát s a csillárt is égni hagytam, mert idegen nemen levő két személynek nem illik egyedül lennie egy sötét lakásban. Reggel negyed órával korábban mentem munkába, mint a főnök. Elvem, hogy mindig a nő keljen fel elsőként... Elsején felemelték a fizetésemet. Meg vagyok elégedve. Hála elveimnek, mindig reálisak az ambícióim. Ebből látni, hogy nemcsak a könyv a legjobb barátja az embernek, de az elvek is, mert ha mindig és minden körülmények közt ragaszkodik hozzájuk, azt végül is mindenütt észreveszik és értékelik. DAGMAR WAGNEROVÄ ford.: — ta — f
