A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
Fecsó Pál: Ájulás Tüzes lángcsóva homlokom, teher lett az élet, a szemem izzó vasgolyó a semmibe réved, magányba menekültem s ijeszt a néma csönd, kopasz fák lombtalan ága gúnyos kacajjal rám köszönt. S jaj az utca, bántó forgalom, egymást elsöprő testek, egy szőke kislány szép fejére képzeletben szarvakat festek, körhintaként egymást kergeti minden ház és háztető, nincs ami szivem erősítné, csak szédülés van, nincs erőm. Valaki némán megfogja karom, nem látom, de érzem erejét s az egész világ a semmibe csobban, szétpattan, mint a buborék. Kovács József: Ozsvald Árpád: Epigrammák A bohóc éjfélkor A mohó hazamegy... Ne akarj egyszerre minden elveti A szellő hűsít, nem az orkán. Aki egészben akar diót nyelni, annak megakad á torkán! Kávéházi irodalom Kávéházi kerek asztal, leterítve kék damaszttal, rajta kávé, szinte tenger, nem lesz abból hús-vér ember! A bohóc éjfélkor hazamegy, maszk nélkül áll kitárt ablakába, fáradt arcáról ledobja kényszer mosolyát« Ma tetszett a játék: grimaszait mindenki nevette, az elcsépelt tréfának is volt varázsa. A cúgos cipő a sarokba vetve, a kürtő-kalappal még mindig kuncogott. A bohóc most boldog. Alvó fiának egy kis dalt énekel. Csodálkozva nézik a hunyorgó csillagok, rsSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS////SSS/SS/S/S/SSSSySSS/SSS/SSSSSSSSSS/SS/SSSSSSS/Sy/SSSSSSSySSSSYS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS//SSSSSSSSSSSSyfSSSSS/SSSSSSrSSSSSSSSSSi valamivel többet. Fájt neki, ami megmaradt, és nevén szólította azt a másik aszszonyt: — Aritina! ’Az asszony értette. Nyugtalan hívás volt, izgatott, szerelemtől Izzó hang. Nem lehetett másként: újra az előző asszony lett belőle, olyan, amilyen a valóságban volt. Dél volt, s a férfi és az asszony szó nélkül elindult az ágy felé__Teste odaadó volt, hálásan odaadó, édes és nehéz... X férfinak végre elfogyott az ereje, ott feküdt lustán elterülve az ágyon. Csukott szemmel. Egyedül akart lenni, szemhéjainak védelme alatt, minden áron a nyugalmat kereste, de ez nem volt olyan könnyű. Tükörbe nézett, valamiféle lelki tükörbe, s amikor meglátta magát benne, észrevette, hogy nem hasonlít önmagára. Megpróbált aludni, de éppen emiatt nem tudott. * * * Xritina ide-oda járt a házban, végezte á dolgát. Mintha minden erő elszállt volna a férfiból, s ő, az asszony, nem tudta, mit tegyen.vele, annyi energiája volt, hogy csak úgy szétszórta, meggondolás nélkül. Ilyen gondolatok közt nézte a férjét, s aszerint, amit látott, úgy találta, hogy nyugalom van. E nyugalom nagyobb része őt illette, legalábbis ezt mondta magában. Elvette, ámde nem nyugtatta meg annyira, mint várta, s ez újabb belső nyugtalansággal töltötte el. 5 valami egészen furcsa helyzetben találta magát, ez minden mozdulatán meglátszott. Amikor kutatva belenézett a férfi arcába, egyszerre ügy tűnt fel neki, hogy mindabból, amit megismert és aminek értelme volt a számára, hiányzik valami. Minthogy semmit sem talált, eddigi csodálkozása sötét félelemmé változott, ami már nem hagyta el őt. X férfi hallotta, ahogy az asszony két nehéz meztelen talpa, hangosan elválik a deszkapadlótól. Kedvetlen fáradtság vett erőt rajta. Nem mozdult, csak szemét nyitotta, föl. Feje oldalt volt fordítva; látta az asszony erős lábikráit és egymáshoz szorított térdét. Újra felébredt benne a vágy, nem lehetett leküzdeni, előbb a lábaiban érezte, aztán fölfelé haladt benne, egyre följebb és följebb, míg végül megállapodott a homloka mögött s onnan végigáradt minden egyes tagjában. Úgy látszott, az asszony elűzte- a féléi-, mét, friss volt, nagyszerű. — Aritina, mit gondolsz, mi ketten már oly régen Ismerjük egymást, te járkálsz a szobában, és én nézlek, nem lehet... E szavaknál most hűvös ürességet érzett, ami elválasztotta őket egymástól, erőt vett rajta á gondolat, hogy örökre elmulasztottak valamit. Ha már nem tud többé mit mondani az asszonynak, akkor annak a dolognak igaznak kell lennie. Az utolsó szó ólommá változott és befúródott oda, ahová hullott. * * * Aritina hallgatta a férfit. Nem vette le róla a tekintetét. És látta, ahogy száját elhagyják a szavak, mintha maguktól kelnének szárnyra, mintha álmában mondta volna ki őket a férfi. Csakhogy azt is látta, hogy nem alszik. Egyszerre úgy érezte, meg kell támasztania a vállát és a lábát. Amikor futni akart, érezte, hogy béklyó van a két bokáján, feje nyaklóban s a szájában zabla. Megtörtént, amit nem hitt: a férje tudta. Belé hasított a felismerés, abban a pillanatban, amikor a férfi abbahagyta a beszédet. * * # Az ember leszállt az ágyról és megállt a szoba közepén. Amikor az asszony észrevette, elkezdett kiabálni, hogy őt lehessen hallani, nehogy a férfi szóhoz juthasson: — Ne nézz rám, mit bámulsz úgy, mit akarsz, te vagy a hibás ... Belekapaszkodott az utolsó szavakba, úgy tűnt fel neki, hogy felfedezte az igazságot, s egyre hangosabban és hangosabban kiabált. A férfi hallgatásában több vétket talált, mint saját magában; s ez bátorságot öntött belé.-— Most látom csak, hiába bámulsz, tudom, hogy te vagy a hibás. Tenyerével a combját csapkodta, miközben az ingvállból félig kibukott a melle; egyszerre kitört s ekkor karmai nőttek, orra hegyesre vékonyodott és haja drótszálakként meredezett. Rikácsolt: . — Te vagy a hibás, tó vagy a hibás, te, te, te ... Ugatott, mint egy dühös szuka, meg akarta marni a férfit, de az már olyan távol volt, hogy nem tudta elérni. fordította: TARJÄNI ANDOR
