A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
EGY AZ ELET, Nincsen olyan madár, amelyik gyorsabban szárnyalna, mint a rossz hír. A rác sereg Rakamaznál még rugdossa az utolsót, és Kassán már is tudják, hogy vége Már hogy a dicsőségénél^. a Belgiojoso gróf dicsőségének. Tudják,'hogy a tízezer főből álló hadsereg töredéke jött által a Tiszán, és ahogy jönnek, közelednek fogynak, egyre fogynak. Akik élnek, azoknak enni is kell, ha enni akarnak, el kell venni az útba eső lakosságtól a sót is, nemcsak a húst, birkát vagy kenyeret, de megesik, hogy már szájába is veszi a falatot, de már nem nyeli le. Nincsen ideje rá. Szerencse lenne, ha által tudna ugrani ellenkező oldalon a kerítésen. vagy ha ideje lenne kiugrani az ablakon. De hát tízezer emberből állott ez a hadsereg, amikor elindult Váradról, nagyon hosszú úton el tudna ez a sereg menni, amíg elfogyna. Ha így egyenként vagy párban, vagy tízével fogyna, tán nem is fogyna el ebben az esztendőben. De hát azért fogy ez ilyen nagyon, hogy itt is, amott is átpártolt a hajdúkhoz csomónyi. szakasznyi, sőt egész századnyi ember. Még azok közül is, akik egy szót se, de legfeljebb néhány szót tudnak magyarul. De miért állanak ezek át? Segíteni akarnak a magyaroknak szabadságuk harcában? Dehogy azért. Ezek azok a népek, emberek, akik mindég arra néznek, hogy merről fúj a szél. Csak a puszta hatalom a hazájuk, mindég csak ott létezhetnek, ahol felül vannak. A vereség, a széthullás, az átállás olyan gyorsan megtudódott Kassán mintha napok óta lentről, a síkság felöl fújná a szél a híreket. Az egymást követő s egymásra halmozódó hírek egyre jobban és jobban felkavarták a várost. Az áttérítés egyszer csak minden további nélkül abbamaradt, egy szép reggelre virradván eltűnt a híd alól a ketrec, amiben asszonyokat állították eléggé pucéron, de eltűntek a forgattyuk. kerekek vízalámerítők, de kiváltképpen eltűntek a papok. Olyan csönd és néma itt a tegnapi gyötrelmek helyén a folyópart, mintha egyetlen egy térítő pap se járt volna itt soha, és se tegnap, se tegnapelőtt nem zendült volna meg az édesanyák zokogásától az ég. Se pedig a kisgyermekek sírásától. A céhek naponta kétszer is gyűléseznek, most mi lesz? A helyettes városparancsnok azt követeli, hogy azonnal megszervezni a bástyák védelmét, gondozását, erősítését, minden céh a magáét. A bástyaparancsnokokat megesketni, aki nem való a védelemre, azt leváltani, a céhek parancsnoka felelős mindenekért és a helyzetet jelenteni minden nap délelőttjén, márhogy neki. A Belgiojoso helyettesének. Akit egyébként Schultz Alfrédnak hívnak és rangjára nézve főkapitány. — Meszet ettem én, hogy... belemenjek ebbe a... nyílt hazaárulásba, amikor immár nyilvánvaló, hogy végre elválik a test a lélektől? i—< harsogja zengőn a csizmadia-céh mestere, a Rekettyés-bástya parancsnoka. — Hol válik el, csak azt mondja meg kegyelmed, hogy hol? — rivall rá a rézöntők mestere, de csaknem vacog a foga. Ö volt az, aki légelsőnek tárt át a céhesek közül, mi több, fogadalmat is tett, hogy figyeli, lesi, hallgatja, nézi hogy mit Csinálnak a többiek. Mesterek és céhbeliek. Amit lát, tapasztal, rögtön jelenti. S látta, hallgatta, sqt vallatta, s jelentette. — Hol válik el? Ott, hol vége a bésúgásoknak, feljelentéseknek, jó lesz másik pennát fogni a kézbe, hé! A rézöntők céhmestere behúzza a nyakát a gallérba. Nagy baj van itt, ha már egy koszlobár suszter is így beszél. Dehát, azt még a suszterok mestere is elismeri, hogy a bástyákat azért meg kell szállni, gondozni, őrséget tartani, nehogy az itt állomásozó császári csapatok vegyék a kezükbe. Még a kapuőrséget is nekik kell ellátni. S egyszerre mintha minden kassai polgár úgy érezné, hogy immár az ő vállán nyugszik a város nyugalma, békessége. S legnagyobbrészt önként ömlött ki a bástyákra, falakra a nép. Mordályt a kézbe, meg lőporos szarut, meg .. kardot, meg lándzsát, meg jó súlyos köveket kezeügyükbe szekérszámra. De az se rossz, ha tapló, meg olajos rongy, meg hasonló éghető anyagok vannak kéznél. Az ilyesmire még a nyári buzapelyva is megteszi. Rászórni az ostromlók fejére, és ugyanakkor már ég is a csorgás külső vége. Ezt egyébként Bocskai táborából érkezett futó magyarázza (Cseppentő) s úgy hallgatják. mint a szenfírást. Mert ha nem is itten, de a templomban azt is hallgatják. A Dóm templomában a múltkori fő áttérítő pap áll szemben a főoltárral, misét mond, Tiszta, szelíd szép hangja van. s mintha merevül zenévé formálódna tőle a létező világ. Zsúfolásig tele van a templom s a boltozatokon s a falakon és oszlopokon és mindenhol szentek, szárnyak, alázatos jelenetek, itt van a képben nemcsak az újszövetség, hanem az ószövetség minden kínálkozó története a Bibliából. Lehullott erről a papról minden gyarlóság, ami rárakódott és nőtt és nőtt nemcsak a ferdülő érzékeiben, hanem a lélekben és értelemben. Mintha az ember kristálynál is tisztább léte, értelme szólna szavában s két karja lendülete mintha megbocsátást adna minden vétekre, és hangja lágv zenéje méltóvá teszi végre az embert m ódén kegyelemre. Nem ez az egy ember a visszatérőkét gyötrő, kínzó, asszonyokat meztelenül a híd alá állító pap misézne itten, hanem íme, meglelt^ helyét a Nagy Mindenségben az emberi világ s van. aki felzokog a megilletődéstől. Ekkor megnyílik balról egy oldalajtó, fény ömlik bé előbb, aztán megáll egy javarkorbeli ember, nézi a papot és amikor az erre néz, jobb kezének mutatóujját begörbíti, úgy integet neki, hogy: gyere csak, gyere! Ez megriad, fejét az oltárra kapkodja, de nincs segítség. Ott semmi se mozdul. A gyermek s Mária és más több szentek, szelídek de egyetlen kéz nem mutatja, egyetlen szív nem mondja, hogy mit kellene most tenni. Hiszen, az integető, kövei telő embert ismeri jól. Szabó György az. A református városi pap. Aki kicsi híja, hogy belé nem pusztult a tortúrába a minap. De úgy látszik, hogy kiheverte mára, mert lassan, mint a végzet, közeledik és már még félelmesen, követelőbben integet, Mögötte emberek bukkannak fel az ajtóban, a betiltott Egyház presbiterei. Egy pillantás még az oltárra, egy pillantás a homályba ülő, térdelő, könyöklő gyülekezetre és megindul tétován a hívogató felé. Az maga elé tessékeli az ajtóig. Ott megmarkolja hátul a gallérját és jobb térdével közvetlen közelről belé rúg a hátuljába. A pap előre szökkenne, ha lehetne, de nem lehet, mert annyi a nép, hogy tele van a tér, még azon is túl. At itt lévők röhögnének, de aztán hirtelen kaholni kezdenek, nagyon megkomolyodnak. Szabó György református pap indul vissza a templomba, felemelt fejjel s a nép árad be utána. Jönnek, tolongnak, eleinte csak a falak men-, tén húzódnának meg a szentképek alatt, de aztán elözönlik a padsorokat, azok, akik bent ültek, riadozva húzódnak összébb, még összébb, és alig pár perc, senki nem tudná megmondani, hogy ki a református, ki a katolikus. Vagy, hogy... ki az áttért, ki a nem áttért. Szabó György felmegyen a szószékre és nézi a szorongásig megtelt gyülekezetei és az első pillanatban arra gondol, hogy micsoda komplikált világ is az emberi világ. Oj, meg új erők, hatalmak, fegyverek folyton folyvást azon mesterkednének, hogy a népet széjjel szaggassák, válogassák és íme, annyi idő törekvése, gyötrelme, kínzása semmit, de semmit nem ér. A legelső lazuló pillanat és a nép nép lesz megint. Mint ahogy fű a fű, és levegő a levegő. Ö is kahint egyet, megmarkolja a szószék peremét mind a két kezével, és azt mondja: — Szeretett keresztyén testvéreim .., először is énekeljük el a zsoltárt! — s már kezdi' is: „Öröködbe Uram, pogányok jöttek. És szent templomodat megfertőztették! Szolgáidnak testek, Akik megölettek, Adattak a hollóknak! Húsuk te szentidnek Ételül vettettek A mezei hadaknak!“ A nép javarésze teljes szívvel-lélekkel énekel, de egyrésze csak úgy, baggadozva. Azok, akik áttértek. Jobban mondva akiket áttérítettek. Kezdték volna már úgy, ahogy megszokni a másmilyen hangot, másmilyen zsoltárt, másmilyen istent, de minden megváltozott megint. Valamiképpen olyanformán, hogy egy másmilyen útra téregették őket és nincs tovább. Vége az útnak. Falnak mentek, sivatagnak mentek, víznek mentek. Mit lehet most tenni? Vissza kell fordulni oda, ahonnan elverték őket. Hadd zengjen hát egyre jobban és jobban a zsoltár ... Igenám, de ... az eddigi gyülekezet többsége nem áttérített katolikus, hanem az volt már az apja is, nagyapja is, szépöregapja is, és most csak a szájukat tátogatják, mint a sok hal a kevés vízben, most mi lesz? Az Ö istenük már nem Isten, hanem eme másik az Isten? Mintha megannyi katolikus emberen egy-egy nagy kőfal om-. lana lassan össze és a kövek erre is gör-. dűlnek, emerre is, de egy se tud kigördülni a szívéből mégse, de fáj, csak fáj, kimondhatatlanul fáj. Legfeljebb úgy lesz ezután, hogy ők tartanak istentiszteletet suttyomban, nem a reformátusok. Ök is kibírják, ha amazok kibírták. A kereskedők, iparosok s minden rendű
