A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
Az Universiade margójára Aki nem élte ét a budapesti Universiade napjait, aki nem látta a csodaszép megnyitó ünnepélyt, a pillanatok alatt ütszlnfi felhét bontó vegyszerek tflnembnyességét, nem látta a vívópengék villogásét, s a margitszigeti uszoda vizének csillogását, elei nem figyelte Kirzensztein lehelet-könnyed vágtáját, aligha érezheti igazán, mi a sport utánozhatatlan, semmivel sem pótolható varázsa. Még a televíziós közvetítés sem tudta visszaadni a tizedét sem annak, ami ott lezajlott. A képernyő nélkülözte a színeket, s a négy kamera — éppen jellemző tulajdonságainál fogva — sem volt képes egységes egésszé olvasztani az eseményeket. A fényképfelvételek is csak regisztrálói és nem tökéletes reprodukélól a versenysorozatnak. íme, itt egy felvétel. A szézméteres gyorsószós negyedik helyezettjét, a holland Terpstrét ábrázolja. Száz és száz hasonló felvétel közül ez tudta talán a legjellemzőbben megragadni a Pillanatot. Benne van minden, ami erre a nagyszerű versenyre Jellemző volt. A fényképezőgép zárja akkor kattant, amikor a szézméteres női gyorsúszás befejeződött — Terpstra beütött a célba. Még nem tudja, hányadik helyen végezhetett, még ott van arcvonásain az összpontosítás, a végső erőfeszítés rajza. Még ki sem fújta tüdeje Ula kamráiból a levegőt, amikor — hiszen hőről van szól — a frizuráját igazítja már, pontosabban: úszósapkája alól kihulló hajtincseit rendezi széppé, hogy tetsszen. Szája jókora adag levegőt présel a víz alá és fölé, és ez a víz költészete: a parányi szökőkút, amely szájából szökken fel, meg a buborékgömböcskék a víz felszínén. Tökéletesen tiszta zöld a viz, hótiszta a sapka és sötét árnyalatú a haj. Mindezt a fénykép sajnos nem adja viasza, sejteti csak. Aki azonban valóban látta, átélte, megfigyelte, egy életre szóló élményt gyűjtött. fis ez csak egy villanás a fényözönból. Milliomod része valaminek, ami csak erre a századra Jellemző Igazán. Nem lenne értelme az Universiade sporteredményeinek méltatására vállalkoznom. Ez úgyis a mások feladata. Egyvalamit azonban megfigyelhetett a jelenlévő — és ezt ennek a bolygónak valamennyi lakója elhiheti — a budapesti Főiskolás Világjátékokon még csak véletlenül sem merült föl az a probléma, amely ma a világot a legjobban foglalkoztatja: a békés egymás mellett élés problémája. A béke itt ugyanis olyan természetes és ősiegyszerfi volt, hogy ez külön nem is került szóba. A résztvevők nem pazaroltak időt és energiát ilyesmire, mikor mennyi minden mást kellett megtárgyalnak. Tapasztalatokat kicserélni, edsésmúdszereket, tanulási módokat megvitatni. Megvan hét a megoldás? A vilégbéke kulcsa: ágyú helyett focilabda, puska helyett dlszkosz7 Mindez nagyon Ideálisnak, naivnak tűnik. Mégis hinni szeretnénk benne rengetegen, sportolók és nem-sportolók. Batta György 4 A cím nem az én ötletem. Mariska néni, egy kerekarcú, élénksze - mű, idősebb páti asszony fogalmazta meg így véleményét a Paton brlgádozó magyar főiskolásokról: — Hallja, ezeket aztán dicsérje meg, én mondom magának, hogy aranyat érnek ezek a diákok, életemberek a Javábóll Paton a helyi nemzeti bizottság épülete is összedőlt és így az irodát ideiglenesen az iskolába helyezték át. Az iskola körül sátrak állnak, ebben laknak a főiskolások. A koradélelőtti órákban nem találtam bennük senkit. Kovács János tanító, a HNB titkára igazít útba. — A diákok kisebb csoportokban dolgoznak a faluban, azokban az utcákban, ahol éppen sürgősen szükség van rájuk. Főként az idősebbeknek, magányos aszszonyoknak segítenek a bontásnál és a romok eltakarításánál. Minden dicséret megilleti őket. Nekivágtunk a megadott útiránynak, a nemrégen kiépült utcában alig pár ház maradt épen. A valamikor lombos diófákon csak száraz leveleket és fonnyadt fekete gyümölcsöt himbálgat a szél. — Hol dolgoznak a főiskolások? — állunk meg egy volt ház előtt, ahol hárman-négyen talicskával hordják szét az összeomlott vályogíal maradványát. Bent az udyarban pedig lányok téglát válogatnak, — Ml is azok vagyunk — mondja egy kékinges, borostásállú ember és egy pillanatra megáll kezében a csákány. — Schranko Szilveszter vagyok, mutatkozik be. — Különben már három éve végeztem az elektromérnöki fakultáson — fűzi hozzá magyarázatképpen, mert a tekintetünkből látja, hogy a többiekhez képestet túl „öregnek“ tartjuk a főiskolán. Mint a József Attila Klub tagja kötelességének érezte, hogy a felhívásra a többiekkel együtt azonnal Jelentkezzen. A másik csoport az utca végén dolgozik. Oda Indulunk. Bajuszos, göndörhajú fiatalember Jön velünk szembe egy koszos kerékpáron. Megállunk. Mint kiderül, ő a brigád vezetője, a kerékpárt kölcsönkapta a tanítótól, hogy a csoportok között jobban, gyorsabban tudja tartani a kapcsolatot. Neve Fülöp Zoltán. Szintén három éve végzett az elektromérnöki fakultáson. Vlsszaklsérem munkahelyére. Ketten szorgalmasan kalapálnak. A lányok deszkákat hordanak. Fülöp Zoltán először segít a deszkákat összeszögelni, s csak aztán elegyedik beszédbe. — Most egy idős néninek csinálunk deszkabódőt, hogy legyen hová a cementet berakni. Munka van elég — mondja, — csak bírjuk erővel. Megemlítjük a sok dicséretet, amit a faluban hallottunk róluk. v
