A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-29 / 35. szám
! a ló itt kókkadozik árván, magán yón. Már csak addig, persze, amíg valaelyik hajdú meg nem fogja a kantárját, ha már az sincs, egy kötelep nem hajít nyakába. Mert ez aztán bármilyen lovat indít sarkantyú nélkül Is. Sok fortélya , m annak. Többek között az Is, hogy ... csiholja a taplót, egyet-kettőt kavarint ! ha már ráült a hátára jobbfelől, vagy ilfelől, olyan édes-mindegy, egy kicsit bőréhez érteti a hasát, s ha hat lába inne, egyszerre pattanna előre, még inább előre. Pénzt, láncokat, gombokat, késeket, :gyvereket szedik össze. Lovakat egymás mellé kötözik, a fához z erdőszélbe, mások már csak tallóznak, dgy vájjon mit találnak. Némethy Balázs 3láll fentebb, a dombvonulat hajlatára, ogy jobban széjjel lássék, két tenyerét zájához tartja, mint a tölcsért: — Nem kell zsákmányelosztáshoz se orr, e fül, nem törökkel bajlódunk! Ha nem kell, hát akkor nem kell. Van, iki megtörli a kést nadrágjához, s azt, ami ;ezében van éppen, orr, vagy fül, elhajíta, ezzel is kevesebb a baj. Hogy mennyie is változnak az idők! Egyszer így, egyizer meg__amúgy ... Dehát foglyok is vannak itten, nem:sak elesettek, meg sebesültek. Akik, utób)iak, ha eszük van, hát hallgatnak, vagy :sak csöndesen jajgatnak, nehogy a zsáknány után matató hajdúk örökre elnémítsák a baltafokkal. A foglyokat összeszedni, s terelni a Kereki felé. De még azokkal is törődni kell, akik átállottak a harc folyamán. Ezek, persze, távolról sem németek, hanem a [óna Mátyás, vagy Vattai Mihály nemesurak drabantjai, vagy zsoldos hajdúi. Rendet, azonnal rendet a halál és a pusztulás rendetlenségében! Bocskai lent van már és ő se tehet mást, mint bárki, akárki, ha másként nem lehet, hát általlépkedni a megholtakon és szemét behunyni a feléje nyúló, rimánkodó kéz előtt, most Itt érezte először, hogy csak akkor lehet jövendője népnek és általában az emberi világnak, ha ez a háború lesz az utolsó háború, ami most, ennél a szekértábornál, Álmosd mellett a délnyugati oldalán indult. Milyen jó és szép lett volna egyszerűen csak lenni, élni, ereje és tehetsége és vagyona arányában a magyar népet nevelni, segíteni, az iskolákat szaporítani, tanítókat, értelmes és művelt papokat képezni, az élet minden kinálkozószépségét az ember közkincsévé tenni, de nem lehet. Mert ha csak ezt akarja, egy nap, vagy még anynyi se és ő már nem él. Ha nem is azonnal, de a nép teljes tömege is utána pusztul. Hát hol van az megírva, hogy egyik ember okvetlenül ölje meg a másikat? Meg van ez írva valahol? Ami a világon történik, az már eleve elrendeltetett, így tehát a háború is elrendeltetett, ez a háború még elrendeltetett, de csak azért, hogy utána nyomban nyíljon meg az embert szivekben a jóság és emberek milliói ezentúl megértik majd egymást, ha valami baj kavarodna itt, vagy amott, akkor a bajbakerültek leülnek és szelíd, szép szóval megtárgyalják az ügyeket. Ez lesz majd. De ezt az egyet még végig kell harcolni, de már ebben is legyen az emberi világ számára a nagy példamutatás. Hogy így kell kezdeni a békesség útjára való indulást. S még egyszer kiadja a parancsot, hogy azonnal abba kell hagyni az elesettek orrának, vagy fülének levágását, a zsákmányt mindenki tartozik leadni, mindent igazságosan osztani szét, csak a megholtakat szabad gödörbe hányni, a sebesülteket összeszedni, az erdőben, árnyékos helyen rendre fektetni, majd beszállítják őket ispotályokba, Debrecenbe. 1 nintha nem is fegyver lett volna, hanem : eher amazok vállán, kezében, mintha sgyáltalán semmiféle védelmet sem adna. Támadni? Ogy, szemtől-szemben? Amazok, ' tia tudtak is valaha, már teljesen elfelejtették. Semmiféle tapasztalat, tanultság j nem használt a hajdúkkal szemben. Réthy Balázs, aki nem is olyan régen : tán éjféltájban még Lippaí Balázzsal tárgyalt, most a támadás élén rohant rá a táborra. Szeptember elején már eléggé késik a hajnal, de mit számít most az idő? Ogy tűnt (már csak annak, aki élt,) mintha egyetlen egy nagy nekifohászkodás lett volna a támadástól mostanig. A nap felemelkedett az ég peremére s a hajdúk próbálják összeszedni mindazt, ami még valamit ér: lovat, ép szekeret (ha lenne ép szekér) fegyvert, élelmet. S lehúzzák a dolmányt, vagy a ködmönt az elesettekről, aki még rúgkapál, vagy mozog, azt fejbe vágják, pénzt is keresnek a tüszőben, vagy a tarsolyban, nincs már császári hajdú, vagy Bocskai hajdú, csak hajdú van közönségesen. Mintha együtt Indultak volna az ütközetbe. Réthy Balázs ráakad a megpörzsölődött erdőszélén egy kucorgó alakra. Aki egy kötés egyik/ végét fogja, a másik vége egy főtiszt megkötözött két karjára van kötve. A főtiszt fekszik, nyög, egyenletesen s eme hajdú mégis fogja a kötél végét, mintha lovát legeltetné. — Mit csinálsz itt? — kérdezi tőle. Ismeri jól, hiszen Tüdő Miska ez, a földije. — Hát, fogom ezt a kötelet. — Hát ez ki? — Ez? Ez egy nagykutya. Pecz ezredes. Emlékszik rá, ugye, hogy mondtam, hogy ... én értek az ilyesmihez. — Majd a foglyára mordul, mert ez hánykolódik és nyöszörög: — ne bőgj mán te! Nem vagy te marha, mégse ... — Vigyázz rá, nehogy valami baja legyék; hol sebesült meg? — Itt szúrtam néki, itt a ... izé ... a jobb felső combját. Nem oda akartam, hanem emide, középre, de ... így sikerült, hát mit csináljak? — Be kell neki kötözni, de... nekünk még orvosunk sincs, de emezeknek volt felcserük, nyilván. Várjál csak! Majd én keresek! *— s megyen. A frissiben hímzett zászlók lobognak, nyögés, elhaló ordítások, az egész tábor környéke olyan, mint egy rettenetesen nagy mészárszék. Fegyvereket, páncélokat, s a német zsoldosokról lehúzott, lerángatott, letépett cifra sallangos fodros posztőköntösöket hordják csomóra, ami egyébként olyan, mintha óriási madarak tollából ragasztották volna össze, igazi tollas fövegek, saruszerű csizmák, bakarasznyi hasított szárral, a lovasoknál lecsavart sarkantyúval, amit azért csavartak le. hogy ne tudjanak, elszökni az ütközetből. Mert ha ezeket a lovakat nem sarkantyúzzák, nem megyen se té, se tova. Hát nem ment. A gazdája már a földön fekszik valahol, vagy jajgat, vagy hallgat, A kiküldött útcsinálók ijedten vágtat- r nak vissza, baj van. Itt vannak közvet- t lenül előttük a hajdúk. ‘ — Milyen hajdúk? Hiszen a hajdúk itt ‘ vannak ... — Azok másmilyen hajdúk! És azt kiabálják, hogy ... adjátok meg magatokat! — Micsoda? Ezek a férgek! Azonnal kimenni, megtudni, hogy hányán vannak és milyen fegyvereik vannak! j Egy kapitány, (Kolkovicz Melcikor) azonnal patrult állít össze, amely párán- ] csőt úgy veszi, mint a szentírást. Azt nem tudja, se ő, se Pecz ezredes, hogy tán , ugyanebben az időben is felzengett a kiáltás lent a vár alatt, hogy ... a várőrség adja meg magát a császári haderőnek. Mindenkinek szabad az elvonulás, csak a várúrnak. Bocskainak nem. Felette majd a császár személyesen ítélkezik. Ezek, ezt itt nem hallották. Hiszen Kereki ide megvan még egy négy óra járásnyira. Űk csak azt hallották, hogy fent az brdők felett valami éktelenül visító, félelmes hang hasít bele a derengésbe hajló éjszakába és lábak dobognak, lovak trappolnak, és alig egy, vagy két szívdobbanás, vakító fénysugár hasít végig az erdők alján, de itt, a tábor szekrei egyszerűen lángra lobbannak, kötőfékek szakadnak, szekéroldalak törnek, asszonyok slvalkodnak és ez mind, mind olyan, mintha több változatban a földre szakadt volna a pokol. Ez a kiáltás a Bocskai kézzel való jeladására zengett, aki ott állott elég kisszámú kíséretével fentebb, ahol a hajlat szőlői az erdők szélét érintik, s nézett le egy tisztás völgyén át a -táborra. Ö parancsolni akart. Intézkedni erre Is, arra Is. Hogy most vigyázzunk, mert amott érkezett a tartalék, rajta akarta tartani az ütközetén az eszét s erejét. De nem sikerült. Mert nem volt rá szükség. Ez a támadás tulajdonképpen nem is támadás volt, hanem valami félelmes fergeteg, ami teljesen szétszórt szekértábor, égő, lobogó ponyvák, szénák, párnák, nyergek, szekéroldalak, minden, ami éghető. Füst, láng, lövések, halálhörgések ... Bármi történik lent, azonnal viszik hozzá a hírt és meg se várja az ütközet végét, megyen le. Közelről látni, tudni mindent. Tervszerint a bihari hajdúk zúdultak rá az égő szekértáborra, az utak mentén megvadult lovak belérohantak a semmibe lovasaikkal, azok, akik eddig olyan szépen tudtak rimánkodni, nem a zablát fogták már, hanem lerántották a lovasát, de a legtöbbje mégis, az iménti sivalkodásra, mint várt jeladásra, egyszerűen elpattantak az úttól beljebb, az erdőszélre. Vagy lejjebb a rétbe. így kezdődött meg az ütközet. Ami tulajdonképpen nem Is ütközet volt, még csak nem is öldöklés, hanem... mintha, minden hajdú nem is ember lett volna, hanem valamiféle ősállat, és ölni, marni, vágni, tépni mindenkit, aki más, mint milyenek ők. Az ellenfél fegyvere
