A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-29 / 35. szám
VERES JÁNOS: Szana tórium Abban az évben korán megjött a tavasz és a hó elég hamar elolvadt. Az aszfaltüt csillogó tükörnek látszott, az útmenti árokban csermellyé dagadt a hóié, és a víz színén buborékok futottak. A fenyőgallyakon gyöngyszemek ragyogtak, s az újságosbódé üvege és az üzletek kirakata erősen visszaverte a napsugarakat. Az úton hosszú szekerek zörögtek, a szekereken zsákok púposodtak, s a zsákok tetején posztónadrágos, kucsmás emberek ültek. A lovak szerszámát domború rézlapok díszítették. A hegycsúcsok fehéren és élesen rajzolódtak ki az égen, és napos időben vakítóan szikráztak. Reggelenként a fecskék ébresztettek hangos csiviteléssel. Az erkély fölött, az eresz tartóvasán raktak fészket. Fürgén röpködtek, villogott fehér mellényük, szárnyuk tintába mártott kicsiny vitorlára emlékeztetett. Gyorsan öltözködtem, hogy mielőbb künn legyek a szabadban. Kiálltam az erkélyre és végignéztem a tájon. Az erdő felett halványkék pára lebegett, hosszan elnyúlt, míg végül felitta a napsugár. Lent a síkon játékházakból összerakott falucskák látszottak, s messze délen, átlátszó fátylak mögött, hosszú, palaszürke hegylánc húzódott. Ilyenkor csak azok mehettek ki az épületből, akinek az orvos reggeli sétát írt elő. Én ezek közé tartozom, lesiettem a lépcsőn, a portás már ismert, hangosan rámköszönt. Mentem az erdő felé a kavicsos úton beszívtam a fák közül áradó illatot, néztem a füvek sárga kardpengéit és nem gondoltam semmire. Kevesen jártak kint, az üdülőházak kéményéből füst kunkorodott elő. Hallgattam a cinkék és harkályok hangoskodását. Korán keltem, arany helyett napfényt, illatot és ébredő életet leltem az erdei úton. Egy reggel, kezemben az aznapi újsággal, kissé megkésve értem vissza a szanatórium elé. A parkos előtér üres volt, a betegek már a kávét itták az ebédlőben. Az öreg ügyvéd egyedül állt a bejárat lépcsőjén: szürke ruhában volt, deres haja hullámosán simult hátra. — Gyorsan megreggelizett, — mondtam, s megálltam előtte a lépcsőnél. — Nem voltam az ebédlőben, — szólt s napbarnított arcán furcsa mosoly jelent meg. — Nem? — Nem vagyok éhes — közölte. — Jó magának, kiengedik a kapun... ■= tette hozzá. Kezét a háta mögött tartotta. — Csak reggel — feleltem. — Napközben ritkán járhatok ki. Nehezen adnak kimenőt. — Az új igazgató nagyon szigorú. — Bemegyünk reggelizni? — kérdeztem. — Rimbaud verseit olvasgatom, — szólalt meg, s vékony könyvecskét húzott ki a zsebéből. — Milyen nagyszerű például a „Részeg hajó“ című verse! — Felütötte a könyvet, forgatni kezdte a lapokat. — Figyeljen csak! De hiszen bizonyára ismeri.. ____és át sok hónapon, mint ha dagály robog, a sziklahátak ellen: holdkóros vizi csorda, rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok ragyogó lába húz és orrom elsodorja.. Rámnézett, leste a hatást. — Micsoda szenvedély, milyen lüktető sodrás van benne, nézett vissza a könyvbe. — Ebben is Petőfihez hasonlít. Gondoljon csak a „Levél Arany Jánoshoz“ utolsó soraira ... Becsukta a könyvet s a vizet nézte, mely gömbölyű kövek között csörgedezett. — A napokban elmegyek innen, — mondta később. — Elmegy? — csodálkoztam. Tudtam, hogy elég súlyos az állapota. — Igen, elmegyek, — emelkedett föl. — Gyerünk tovább. Itt hűvös van. A napon kellemesebb. — Kiírták?'— érdeklődtem. “ Nem. Saját kérésemre távozom. — Dehát miért? Nem felelt, hátratett kézzel lépkedett mellettem, a fákat nézegette. A zöldségesbolt mellett rügyező cseresznyefa állt. Arra gondoltam, hogy nálunk odahaza már bizonyára virágdíszbe öltöztek a gyümölcsfák. — Kereshet új társat a sakkozáshoz, — mondta az ügyvéd. A földet nézte maga előtt. — A napokban elmegyek Innen ... — Nemrég érkezett ide, — fordultam feléje. — Családi ügyek szólítják haza? — Nem, nincsenek családi gondjaim. A fiam már nős. Egyedül élek. Lassan mentünk, a bódéhoz értünk, ahol az előbb az újságot vettem. Megálltunk, a szanatórium felé tekintettünk. A betegek kiszállingóztak az ajtón, hogy a rövid szabadidőt a parkban töltsék. Az ügyvéd az órájára pillantott. — Mindjárt be kell mennünk, — jegyezte meg és mélyet sóhajtott. Sötétbarna arcára ború árnyéka vetődött. — Én az ön helyében nem mennék haza, — szólaltam meg. — Ne siesse el a dolgot! — Azt hittem, honvágy kínozza. — Maga ezt nem értheti meg. — Árulja el, miért akar elmenni. Áz újságosbódé felé nézett. Három sínadrágos lány beszélgetett az eladóval, képeslapokat válogattak. — A háború alatt börtönben ültem ... S itt a szanatóriumban mindig bezárják az ajtót... Nem bírom ezt elviselni. Mikor bemegyünk és sorbaállunk a liftnél, mindig rettegve figyelem, indul-e már a portás a kulccsal az ajtó felé ... Talán meg tudja érteni... El kell mennem innen ... Értse meg! ... Nem akarok sehová se menni. Ha nyitva volna az ajtó, ritkán mennék ki... De az a tudat, hogy zárva van és ha véletlenül mégis ki akarok menni... Nem, kár erről beszélni... Elmegyek innen__ A közeli padra csinos fiatal nő ült le, levette napszemüvegét, s könyvet keresett elő a táskájából. Látszott a könyv fedőlapja: Stendhal regényét olvasta. A villamost várta, melynek a bódéval szemben volt a megállója. Mellette a fenyőfán madarak ugráltak. — Értse meg, — mondta az ügyvéd. — Nem akarok sehová menni. De a tudat, hogy bezárják a kaput.... Nem, bírom ezt tovább... Az árkon túl két félmeztelen munkás dolgozott. Három lábú tornyot állítottak fel, melyre láncos csiga került. Nekiláttak, hogy a lámpaoszlop cementalapját i a csiga segítségével leengedjék a megázott gödörbe. Bent az előcsarnokban sokáig kellett várnunk, csak az egyik lift működött. A portás kijött a kulccsal a pult mögül. Nem néztem az ügyvédre. Már értettem, miért járkál esténként mindig egyedül s idegesen az udvar körbefutó sétányán. Világos volt előttem, miért dohányzik olyan sokat és miért szívja olyan mohón a cigarettafüstöt. Jó sakkozó létére néha fontos lépéseket nézett el, s nekem kellett a hibára figyelmeztetnem. Mikor a lift búgva elindult velünk, újra megszólaltam: — Nem lesz jó, ha félbeszakad a kezelés... — Tudom, — felelte. — De ez a szorongás mindennél rosszabb ... Nincs egy nyugodt pillanatom ... Nem tudja elképzelni, mit éreztem, mikor a börtönkapu döngve becsapódott mögöttem. Nem tudja elképzelni, milyen érzés vesz hatalmába, amikor a portárs a bejárat felé tart azzal az átkozott kulccsal. Ez mindennél roszszabb. Érti? Mindennél__El kell mennem innen ... Pár nap múlva elbúcsúzott tőlem az előcsarnokban és világos ballonkabátjában kisétált a megállóhoz. A portás utána vitte a bőröndöt. Egy ideig a lépcsőről néztem, aztán én is kimentem a sínekhez. Mozdulatlanul állt .a bőrönd mellett, mikor a közelébe értem, kedvesen rámmosolygott. Deres haja hullámosán fénylett. a nyakkendőjét gondosan megkötötte. Ballonkabátja zsebéből kilátszott a vékony Rimbaudkötet... Hol volt, hol nem volt — Én nem megyek be, — válaszolta s a távolba nézett. A csúcsot laza felhőgallér fogta körül. — Nem tart velem? — szólt azután. — Sétálok egyet, míg a többiek reggeliznek. Elindult a kavicson. Mellé szegődtem, a síneknél megálltunk, vártuk míg elmegy előttünk a villamos. A kocsik zsúfoltak voltak, az utasok sítalpakkal felszerelve igyekeztek a hegyek közé. Lementünk a patakhoz, melyen fahíd ívelt át. Lekönyököltünk a korlátra. A hídra árnyékot vetettek a fenyők, a gallyak világos foltokat szűrtek a hátunkra. Az ügyvéden iői áll a halvány szürke ruha, nagyon választékosán öltözködött. Réz-arcú istenek az utak szélén feszítenek, s kolompolják bűneim sorra: Hol volt, hol nem volt, nem is volt ima-csorda, csak valami ősvér, gyéren vérző levél-átok: ki tudja, ki hallgatta helyettem a hol volt, hol nem volt, nem is volt miatyánkot. Nem vagyok hitetlen: fű, fa, virág örök törvénye lombosodik agyam falán, jobban, mint a nap igéje a hol volt, hol nem volt, nem is volt litánián. Azóta keresztre keményeden fájdalmas viasz-istenarcok hol volt, hol nem volt, nem is volt. konok mesetárgyak vagytok. Szitás! Ferenc 10
