A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
Félelemmel teli bizonytalansággal megyek az első vizsgámtem, ahonnan indultam, s ahová most visszatérek. Neim állok egyedül, nem kell megalázkodva munkát keresnem. A társadalom, amely lehetővé tette, hogy tanuljak, elhelyezésemről is gondoskodott. És én örömest térek vissza szülőhelyemre, hogy visszavarázsoljam azok arcára a mosolyt, akik verejtékes munkájukkal lehetővé tették számomra, hogy életcélomat elérhessem. Dr. V. PONCÁKOVA 19 a z Alma Méter aulájának /jÄ ünnepélyes csendjében LWk méltóságteljesen csendülnek az egyetem rektorának búcsúztató, életbe-tndító szavai. Remegő ujjakkal vesszük át kezéből hat esztendő igyekezetének, lemondásának megérdemelt dokumentumát. Egy olyan lánc utolsó szeme ez, melyet a bányász apa kérges tenyere, a mezőn dolgozó édesanya napszítta-szélcserzette arca, az üzemi munkások acélkemény keze, a tudományos dolgozók értelme kovácsolt össze. Ebben az ünnepélyes pillanatban a meghatódottság a hála érzetével, a jövendő homályos álomképe a felvillanó emlékek tengerével keveredik. Az egyetemi tanulmányokra nem e hivatás talmi fénye csábított, sem azon szülök elképzelése, akik álmaik beteljesülését látják a hófehér köpenyben, az orvos tekintélytkeltő aróklfejezésében és a páciensekhez intézett kenet-teljes szavaiban :'{ ■ tíijbJ A környezet, amelyben az éj sötétje összefolyik a nappalok szürkeségével, amelyben a fiatalság időelőtt hervad és az élet oly közel áll a halálhoz, szülte bennem az elhatározást, hogy megküzdök e riasztó kísértetekkel. A gondolat, hogy visszavarázsoljam a betegségektől meggyötört emberek arcára a mosolyt, érlelte tetté a pályaválasztás előtt álló gyermekemberben e nemes szándé-’ kot. A nagy élményekhez fűződő emlékek tömkelegé rajztk agyamban. A zsúfolásig megtelt előadó terem, a sugárzó fiatal arcok, a kíváncsiságtól égő tekintetek, mind, mind a tudásszomj spontán megnyilvánulásai. A katedráról tudományos pontossággal fogalmazott szavak áradnak, melyek a természet titkainak világába vezeti a feszülten figyelő hallgatókat. Az előadások időszakát a vizsgák ideje váltja fel, amikor is a különben mindig-vidám internátusi élet halotti némaságba dermed. A lakószobák kandi ablakszemeinek világát olykor csak a rőt hajnal bágyadt fénye oltja ki, és a vaskos könyvek betűtengere felett virrasztó fejek gyakran le-lekókadnak a kimerültségtől, akár az éltető harmatra szomjas gyönge virágok a tikkasztó nyárban. ra: biológia, fizika... A fejem teli rendszerbe nem foglalt tudásanyaggal, kishitűséggel, bizonytalansággal. Elhangzik a kérdés. Egyszeriben feloldódik a feszültség, megárad a szavakba öntött gondolatok folyama. „Köszönöm, elég“ — szakítja félbe szóáradatomat egy hang és én rejtett örömmel figyelem a professzor tolának fürge járását. Az Internátus újfant meg éled. Egyesek a sikeres vizsgákra isznak áldomást, azok meg, akiknek nem sikerült, búfelejtőnek. Ám ez -még csak a kezdet. Előttünk a nehezebbnél nehezebb vizsgák hosszú sora. De most nem gondolunk erre, örülünk a megérdemelt nyári vakációnak, s szüléinkkel való örömteli találkozásnak •:.. A kezdeti gondtalan egyetemi életet rövidesen a komoly, megerőltető tanulás, a tudományos munka, a hivatásra való alapos felkészülés évei váltják föl. Az utolsó év nehézségeinek leküzdéséhez az előttünk lebegő cél ad erőt, szeműnk a jövőt kutatja, amely, noha egzisztenciális biztonsággal kecsegtet, mégis ismeretlen számunkra. Az utolsó, szorongással várt események közé tartozik a szolgálati helyek kijelölése Is. Örömmel gondolok arra a bányásztelepülésre, ahol szülét-Az új élet küszöbén
