A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-08 / 32. szám

eurátus kegyelmet élete felől és annak­­utána ez jószág helyett oda feljebb holott ésmint adassék más kegyelmednek. Mire kegyelmednek azt írhatom, hogy milyen én kegyelmed felől mindenkoron böcsületes Ítéletbe voltam, én soha rom­lását nem, hanem növekedését kívántam, mostanis egyébb igyekezetbe nem vagyok értvén az kegyelmed levelét és maga mentségit is. Erre nézve az kegyelmed első kívánsága felől így gondolkozom, hogy az kegyelmed felől támadott susti­­pionnak mindenek elméjekből leendő ki­vételért, Kerek! házát adja kezembe ő fel­sége császár urunk számára kegyelmed és maga legyen Sólyomkőbe, elbocsájtván az két kapitánist, akik kegyelmednél vágy­nak. Én viszont kegyelmednek zálogul Rothficz uramat adom ily conditloval, hogy huszad napig császár urunktól őfel­sége keze írása alatt egy charta biancát hozatok, és valamint ezfelől megint dol­gok felől végezünk arra írjuk. Ha pedig kegyelmednek ez dologhoz illendő jobb gondolkodási vágynak, azokat kegyelmed adja értésünkre, bizonyos lévén kegyel­med benne, hogy valami tisztemhez illik, sincecere traktálók és végezek kegyel­meddel. A hajdúk állapottyát ami Illeti, kik ke­gyelmed mellett vágynak és egyéb szol­gát és hozzátartozóit azoknak mitőlünk sem személyekben sem jószágokban sem marhájokban hántások nem lészen, min­denekbe assecurátusok lehetnek. Ha pediglen mindezektől kegyelmed sincere nem akarna tractálni velem, ke­gyelmed az két kapitányt mint követei­met bocsássa vissza, azután én is tovább gondolkozom dolgaimról. Tracha megh Isten io egésségben ke­­gyelmedeth. Datum in Adorian 7. octobrís anno 1604. Giovanni Giacomo Barbiano Conte di Belgiojoso s. k.“ A címzés pedig: „Spectabilis ac magnifico Moniní Ste­fano Bochkay de kis Maria Domino Amico Nobis Observandissimo Kereky.“ Bocskai nézi a levelet, nézi. — Ki az a Tothfitz? — kérdezi. — Itt van. Megvan. Egy koszos német. — Eresszétek azt is, a másik kettőt is szabadon. Menjenek, amerre akarnak. — Mit válaszoljunk a levelére? — Semmit. Válaszolni annyi, mintha kö­szönnénk. De ml mai ellenségeinknek már nem köszönünk. Minden épkézláb embert bé kell hívni a várba. Puskaporért el­mentek?^ i— El. Alkonyatfelé itthon lesznek. Menjünk. Készüljünk fel mindenre, ami csak történhetik velünk. Mennek megannyian lefelé. Aztán be a várba. Tán egy fél óra, vagy még annyi se, és összeül valahány tűhöz, cérnához értő asszonya van a várkastélynak, sötétzöld selyem holmikat szednek össze az almá­­riomból, asztalterltésről, és mindenhon­nan, ahol csak található, a nagyasszony szabja, a többi meg beszegi, varrja. Pethő Jánosné, Virág asszony meg hímez, má­soknak is magyarázza, zászlók készülnek itt. Zászlók, jó ujjnyi aranyfonás rojttal, középen a Bocskai címerrel. Ami sár­kánnyal körülvett pajzs, benne egy fér­fi, aki egyik kezében kardot tart, a má­sik kezével húzza ki a szemébe pattan­­tott nyílvesszőt. Jelkép ez. Mégpedig az, hogy Bocskai­nak most és mindörökké mindent meglát ezentúl a szeme. A szeme látja, a szive érzi. A bognármesterek, aki már hetek óta szinte kizárólag hordókat készítettek, dongákat cseréltek, meg ágyúkereket for­máltak, leffentyüket tettek a helyükre, most meg azonnal, de azonnal zászlónye­leket fabrikálnak, esztergályoznak. S mire esteledett, zászlók lobogták a bástyákon, orgonyokon s a kapu felett is két oldalon. Ezek a zászlók csak úgy, kezdetnek ké­szültek, az igazi is majd csak kiformá­lódik, mire szétömlik a magyar földön a szabadság ragyogó áradása. Estére térvén a nap, az utolsó cseber bor is bevándorolt volt még egészen fentről, az Érmellékről is a vár pincé­jébe, a kinti pincékbe, présházakba be­zárni mindent, ami csak értékes, vagy hasznos eszközt Jelenthet, ami persze nem olyan egyszerű. Mert egy ócska kapa, vagy ásó vagy karó is érték. Hiába, mindent mégse lehet behordani. De még az embernek se lehet bemenni megannyinak, se a szőlőt, se a borháza­­ka* nem lehet itt hagyni kardalészába. Ha esetleg rá kerül a sor, hát legyen aki látja, amit elherdálnak itten mindent a császáriak. Mert a császáriak, azok jönnek, köve­telnek. Nem csak az urak, kapitányok tudják, hanem mindenki. Akinek csak egy csepp kis esze van. A Sólyomkőről lejött udvartakarítónak, szóval a sepregetőnek is van esze, amiért hiányzik egy kereke, mert még nem is alkonyodon, máris a piros bástya előtt lévő igen nagy tölgyfán szinte fészket vájt, a lomb legtetején és nézett, csak nézett arra, észak felé. Ha valaki meglát­ja a közeledő veszedelmet, ő aztán meg, annyi szent. A hírek pedig egyre sűrűbben jönnek. Hogy Belgiojoso már elhagyta Diószeget, Pocsaj alatt pihenteti csapatait, hogy Pecz ezredes Hódost nyaggatja abrakért meg szállástakarmányért. Hogy mennyien le­hetnek? Sokan. Szinte nyög alattuk a föld. Ezt, persze, csak az ijedtebbek mond­ják. A józanabbak beszámolnak lehetőleg hűen, hogy Belgiojoso nincsen is ott a se­regével, csak jóval hátrábból irányítja a vonulást, hogy Pecz ezredes itten a valódi parancsnok, s hogy keze alá tartozik László Péter is, Kolkovitz Melchiov is. Jó délután volt már, amikor egy hír­hozó jött lóhalálában, hogy maga Belgio­joso tízezer emberrel nagy sietséggel igyekszik Váradra. De hiszen akkor híre sincs a bajnak! Ogy látszik, hogy vagy a császári ud­var, vagy csak a tábornok mégis meg­emberelte magát. Igaz, hogy a németnek nem lehet hinni, de azért gyerünk csak azzal a vacsorá­val! De nemcsak a vacsorával, hanem a borral! Mert a bor jó előtte is, utána is, köz­ben is. A főzőasszonyok sietve terítik az udva­ron az asztalokat, és helyet foglalni ap­raja, nagyja! Edénycsörgés, zsibongás, s Ölvedy vár­kapitány sietett az evéssel négy .váloga­tott embert, aztán ezek hamarosan lóra és kifelé! Ami biztos, az biztos. Igaz, hogy még vannak kint erre, Léta felé is, de fentebb, Álmosd felé is őrök, de jobb, ha többen vannak. Őket aztán nem érheti semmiféle meglepetés. A nagyasszony, Hagymássy Kata meg Pethő Jánosné, tegnapi Orgonavírág, de ma már csak Virág, nézegetik a székeket, s jelölik ki, hogy te ide, te meg emide. Vannak itten asztali vendégek, de tá­volabbi vendégek is, szerivel, elég nagy az asztal, körülülik merevül, még odáb­­bat is terítenek, egy kisebb asztalnál. De olyan is van, aki majd csak ott eszik, egészen széltül a lócán. Az inasok fontoskodnak, midég vala­honnan lépnek s valami fontos dolgokat felfedeznek, Ilyenkor összenéznek, össze is súgnak, aztán tálakat igazgatnak, mi­vel egy kicsit jobb helyen lesz, mint emitt volt. Elég sokan vannak itten, nemcsak a várkastélybeli s udvari emberek, hanem közeli s távolabbi rokonok, hírhozók, tá­jékozódást keresők. Persze, olyanok is akik megijedtek és itt biztonságot remél­nek. Csomóban ácsorognak, erre-erre né­zegetnek, s beszélgetnek. A Nagyasszony, Hagymássy Kata leül az asztal közepéhez, int az urának, Bocskai­nak, így kezdődik a helyfoglalás. Aztán hátra fordul, valamit súg Pethő Jánosné­­nak, Virág asszonynak, az megyen sorba a még csoportosult férfiakhoz: — Uraim, tessék az asztalhoz. Tessék helyet foglalni... Tessék parancsolni... Olyan kedvesen mondja, hogy annak is jó étvágya kerekedik azon nyomban, aki egy hét óta se evett jóízún. Virág a kastély gazdaasszonya, őnála van a kamrák, éléstárak kulcsa, ő ügyel a mosóházra, és ezen túl pedig a Nagy­asszony jobbkeze, bizalmasa, méghozzá nemcsak konyhai vagy asztali tennivalók­ban, hanem a legbizalmasabb asszony! dolgokban is. Kicsit gömbölydedebb, mint volt ennekelőtte, de azért szemrevalfi fehércseléd. S mióta felesége lett Pethő Jánosnak, csaknem minden esztendőben születik egy gyermeke. Senki nem tudja más, csak a nagyasszony, hogy most van indulóban a nyolcadik. Ki tudja, mennyi van még hátra? Két ember egyezkedik még amott, még­pedig elég szenvedéllyel, mert nemcsak a kezük, hanem még a lábuk is jár. Hol idébb lépnek, hol odébb, hol csak a tal­pukkal toppantanak. — Tessék Isten áldásából... — mond­ja a Nagyasszony és kegyes kezét fel­veszi, a tálba nyúl. — Viszont kívánjuk ... Hasonlóképpen kívánjuk... Váljék egészségükre... — hangzik csendes morajlással végig az asz­tal mellett, s majd amonnan vissza, és bicskák, kések koccannak, mert igenis nagy ünnepi vacsora ez, amit úgy hív errefelé szerte az egész táj ura és pa­rasztja, kastélya, kunyhója, hogy: hús­evés. Színtiszta birkahús. Semmi más. Jó paprikáson, meg jó hagymáson. Az asztal közepén ott sorakoznak végig a tálak, tele megannyi, de mivel főúri a vacsora, tá­nyér is van mindenki előtt. De csak azért, hogy a húsról ha lecseppen a zsír, vagy valamilyen hulladék, ebbe cseppenjen. (Folytatjuk) 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom