A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-08 / 32. szám

A lengyel kultúra útjai

„Hatalmas erőt fejtettünk ki, hogy közelebb hozzuk a falusi és a városi lengyel olvasóközönség számára mindazt, ami az irodalomban és egyáltalán a kultúrában értékes.“ Zénón Kliszka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának tagja mondotta ezt a nyugat- és kelet-lengyelországi írók nemrég megtartott találkozóján, s e szavak mintegy summázzák azt a fejlődést, ami Lengyelországban az utóbbi húsz év folyamán a kultúra területén végbement.

A külföldi olvasó számára a „hatalmas erőkifejtés“ nem sokat mond. Mielőtt áttérnénk a lengyel kultúra fejlődésének részletesebb ismertetésére, nem szabad említés nélkül hagynunk, hogy a háborús pusztítások milyen károkat okoztak e területen is. Egyetlen németek megszállta országban sem volt annyira megsemmisülésre ítélve a kultúra, mint éppen Lengyelországban. A több mint ötéves háború alatt egyetlen lengyel könyv sem jelent meg az országban, egyetlen filmet sem forgattak, egyetlen lengyel színház sem működött, egyetlen kiállítást sem rendeztek. És mégis a háború után nem is annyira a színház-, könyvtár-, múzeumvagy moziépületek helyreállítása volt a leglényesebb, hanem az, hogy az irodalmat és általában a kultúrát az egész nép sajátjává tegyük, ami a szocializmusra való áttérés természetes következménye volt. E cél elérésének első fázisa többek között az írástudatlanság teljes likvidálása volt. Hogy ez mit jelent, ahhoz tudni kell, hogy a háború előtti Lengyelország lakosságának mindössze 16 százaléka járt iskolába. Hivatalos statisztika szerint az iskolás korú gyermekeknek több mint 10 százaléka nem járt iskolába; a valóságban ez a szám sokkal nagyobb volt. A társadalmi forradalom nagy eredménye, hogy sikerült felébreszteni a tömegek műszaki, tudományos és kulturális érdeklődését. Ma már joggal mondhatjuk, hogy a kultúra tömegigény Lengyelországban.

Imponáló számok beszélnek a kultúra anyagi bázisairól nálunk. A legújabb adatok szerint évente 5600 könyv jelenik meg, mintegy 80 millió példányban. Ez nem látszik soknak, ha számításba veszszük, hogy ez átlag 2 egész % könyvet jelent egy lakosra számítva. A fejlődésről tanúskodik azonban az a tény, hogy 1937-ben, a lakosság nagyobb száma mellett, mindössze 29,2 millió könyv jelent meg az akkori Lengyelországban. Ä legnagyobb érdeklődés a szótárak, tájékoztató jellegű kiadványok, lexikonok és népszerű-tudományos művek iránt nyilvánul meg. Lengyelországban 781 időszaki folyóirat, köztük 50 napilap és 103 hetilap Jelenik meg, összesen 2228 millió példányban 74 színház, 39 zenei intézet működik az országban, a könyvtárak 40 millió kötetet tartanak nyilván. A rádiótulajdonosok száma meghaladja a 6 milliót, tv-készüléke 2,1 millió családnak van. A filmgyárak évente 24—28 játékfilmet, továbbá 400 közepes hosszúságú és kisfilmet produkálnak. Állami támogatással 308 művelődési ház működik; 11000 különféle öntevékeny csoport és együttes segít a vidék kulturális igényeinek kielégítésében__

Felsoroltuk a lengyel kultúra anyagi bázisainak fő elemeit. Milyen módon és milyen mértékben érezteti hatását ez az anyagi bázis a kultúra területén?

Idézek egy megállapítást: „A kultúra szociológiája Lengyelországban még nem alkotta meg az országban lejátszódó nagy

társadalmi változások összefogó képét.“ Próbáljunk meg tehát a már összegyűjtött és feldolgozott adatok alapján a fejlődés dinamikájáról és irányvonalairól beszélni.

Először, a kultúra metropolizálód á s a folyik Lengyelországban. Varsó nem egy tengely, amely körül a művészi és kulturális élet forog. Élénk irodalmi és művészeti tevékenység folyik az ország valamennyi nagyobb városában, Krakkóban csakúgy, mint Wroclawban és Lodzban csakúgy, mint Katowicében; az itt születő műalkotások és kulturálisszervező munka az egész lengyel, tehát az európai kultúrának is része.

Másodszor: a kulturális tevékenység új formál bontakoznak ki, ilyenek a képzőművészeti és a filmklubok, érdekes kísérletek folynak a szcenográfia, a zene és az amatőr filmek területén, amelyekben az újszerű formák egyre inkább háttérbe szorítják a hagyományokat, érvényes ez elsősorban a táncdalokra. A televízió, a rádió és a film fejlődése s a kulturális megnyilvánulások legújabb formái egyrészt megsokszorozták a hozzáértők tömegét, másrészt felfokozták a kultúra területén dolgozók aktivitását. A rendszeres tv-nézők számát 8—10 millióra becsülik Lengyelországban. A televízió a legkevésbé sem vonja el a mozik és a színházak közönségét, ellenkezőleg, fokozza az „élő“ művészet iránti érdeklődést. A rádió, a szociológusok megállapítása szerint, felkeltette az emberekben a muzikalitást, aminek kifejezése a tömeges, sokszor spontán muzsikálás, az állandó amatőr dalosversenyek, amelyeknek kicsúcsosodása az évente megrendezésre kerülő opolei lengyel és sopoti nemzetközi táncdal-fesztivál. Rengetegen érdeklődnek az immár világhírnévnek örvendő Chopin zongoraversenyek, vagy a Varsói Ősz néven ismert zenei fesztivál iránt.

Rámutattunk az immár szilárd formákat öltött új jelenségekre és tendenciákra. Próbáljuk regisztrálni, minden szépítés nélkül, milyen eltolódások mutatkoznak a lengyel kulturális élet területén. Nemrég körkérdést intéztek a fiatalokhoz. A beérkezett válaszokból a szociológusok érdekes következtetéseket vonnak le. A válaszokból kiderül, hogy a lengyel falusi ifjúság előszeretettel olvas kötelményeket, az új formákat kereső ún. kísérleti rádióadásokat hallgatja, hogy a televíziótól nem annyira szenzációs látványosságot, mint inkább társadalmi és politikai drámákat kíván. A megkérdezettek egyikének véleménye szerint, a lengyel olvasók nagy része a könyvpiacon olyan műveket keres, amelyek „korunk hamisítatlan képét nyújtják, megegyeznek az olvasóban kialakult képpel, mentesek minden mitologizálástól és kendözéstől, nem félnek kimondani az igazságot, beszámolnak az új társadalom születésével járó fájdalmakról is... Az új közönség — állapítja meg tovább a levélíró — ezért keresi az élet nagy kérdéseire a választ Műnk és Kalatazow, Csuhraj és Fellini film-vízióiban, Thomas Mann, Solohov és Hemingway regényeiben, Kruczkowski és Anouilh drámáiban, Broniewskl és Eluard lírájában.“

Ez a Lengyelországban népszerű alkotóművészeket felsoroló terjedelmes idézet egyszersmind rávilágít a lengyel kulturális élet minőségi jellegére is. Á páit politikája, amely tömeges megjelenési formájukban mindenek előtt a társadalmi tematikájú műalkotásokat szorgalmazza, semmiképpen sem zárja el azonban az

expenmentaias tele najio művészi Kísérletek, az avantgárdista művészi kifejezési formák elől az utat. E politika célja, hogy az egész társadalom intellektuális beállítottságú, művészetértő közönséggé nevelődjék. A lényegében *—» hazai és külföldi — klasszikusokon nevelődött lengyel embernek megvan a lehetősége, hogy betekintést nyerjen a modernista dramaturgia legújabb alkotásaiba is. A klasszikusok milliós új kiadásai mellett az irodalom területén is a sokrétűségre törekszünk, kiadunk olyan prózaírókat és költőket, mint például: Joyce, Falkner vagy Eluard. Az, hogy ezeknek és más szerzőknek a művei a könyvesboltok polcaira kerülnek, az olvasóközönség érdeklődésének fokozására mutat. Jegyezzük meg, mind erősebb eltolódás mutatkozik a népszerű-tudományos munkák, az irodalomelméleti művek, a memoárirodalom, a lexikonok felé. Talán érdeklődésre tarthat számot a Hét olvasói részéről, ha közöljük, hogy a műszaki értelmiség káderei ma már háromszázezer főt számlálnak Lengyelországban, hogy széles érdeklődési körrel és kritikai érzékkel rendelkező fiatal értelmiség nőtt fel a falvakon, hogy a tudományos ismeretterjesztéssel több mint kétszázezer ember foglalkozik. Ezek a kultúra ÚJ. ambiciózus és fáradhatatlan terjesztői.

Megváltozott az ország gazdasági és társadalmi struktúrája: Lengyelország

ipari-mezőgazdasági államból fejlett mezőgazdasággal rendelkező iparállammá lett. A lakosság fele a városokban él és dolgozik, társadalmilag egyre gyorsabban urbanizálódik, a technikai civilizáció egyre mélyebben hatol be a falvakba. E szemszögből nézve egész sereg probléma és konfliktus vetődik fel a lengyel kultúra és további fejlődése területén.

A vidék iparosításának és urbanizálásának fokától függően alakul ki a lakosság kultúrájának képe is. Lengyelország keleti körzetében, amint egy szociológus jelentésében megállapítja, a szociológiai ankét megkérdezettjeinek 86 százaléka egész évben egyszer sem volt színházban, mert a mozi elvonja a színházak közönségét. Más ankétok azt mutatják, milyen népszerűségnek örvendenek a rádióban közölt folytatásos sorozatok, ezzel szemben keveseket érdekelnek a művészi igényű programok. „El lehet ítélni a falusi lakosságot, a mai munkásokat és a tegnapi parasztokat, amiért ragaszkodnak a népi hagyományokhoz?“ — teszi fel a kérdést a szociológus. A kultúrával most ismerkedő ember számára természetes, hogy a kulturális-népnevelő munkában nagy szerepet játszik a helyi folklór.

E jelenség teljesebb illusztrálásához tartozik a klubok szervezése a falukon és Jcisvárosokban. A vidéki klubok száma ma már meghaladja a hétezret. A klubok könyvtárral és friss folyóiratokkal rendelkeznek, képzőművészeti szakköröket tartanak fenn, író-olvasó találkozókat rendeznek, ápolják a népzenei hagyományokat, de ugyanúgy foglalkoznak a muzsika minden formájával a klasszikus zenétől — a dzsesszig, megvitatják a tv-ben látott színdarabokat, egyszóval olyasmit csinálnak, amit manapság a „tömegkultúra“ fogalommal szoktak jelölni.

Lengyelországban tanúi lehetünk tehát a kultúra szocializálódásának, amely programot a párt így fogalmazott meg: -— „a tömegek a kultúra alkotói és élvezői“. Különös fontossága van annak, hogy milyen kultúrát teremt magának egy nép, amely 31 millió lelket számlál!

A Hyt számára írta:

B. KARSKI (Varsó)

14