A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-08 / 32. szám
Öl ök igazság K bátrak, 1 bátrak keskeny pallón járnak, 'Biztos parton állnak az utólag bátrak. A bátrak vért, velőt vetnek oda magnak, Az utólag bátrak vígan learatnak, falnak, hullnak, hálnak, még fejfát sem kapnak• ’A bátrak csillogó csillagok maradnák. SIMKÖ MARGIT Meditáció esőben Számat a szó már messze kerüli. Felhangolt torkomat összeszorítja a hétköznapok robot gombóca, és hússá, házzá, kiporolt szőnyeggé válnak a versek, ritmusok, s többre nem telnek, mint jó loholásra a könnyen guruló koronák után. A gondolat fecskéje messze villog. Elszállt, és szenespincék üregével, krumplival, sóval, zsírral bástyázta el tőlem magát. S míg nádszál sorsunkat az egérszín napok bunkója derékba töri, veri, a foltos jelszínre dobja újabb gondjait a múló idő. A tehetetlenség kígyója sziszeg. Egymást okoljuk, s az öklendezö harag kiveti gyomrunk sötétes zugából a penészedő, régi kis sértéseket, s nem vesszük észre, hogy a szerelem, mint esővert vakolat hullik, csak hullik, az öröm vakító faláról. Állunk, két viharvert madár, a nagy szavak ernyő-rongya már nem véd, nem takar. Mint röntgen előtt: a mezítelenség félszegen ott botlakozik tudatunkban. S a koravén időben — mint szivárványt — várjuk egymás arcán a mosolyt, a félmondatok végét, szavak simuló altját, a beismerést, hogy hangosan kimondjuk, amit már régóta úgyis tudunk: minden hibámmal s hibáddal együtt szeretjük egymástl Egész önmagunkkal így vagyunk — egymás töretlen tányérján a hús, a só, az étel, új vallás, hittétel — s a hétköznapok terhe: a próba. Es akkor a kiporolt szőnyegből, beszerzett krumpliból, sóból, zsírból újra kicseng e vers, a ritmus, s nádszál sorsunkon a mosoly üde harmatcseppje csillog. Nézd, az eső elállt, s a méhek újra dologra láttak, * szárnyukon fölszáradt a könny. GYÜRE LAJOS Az anya magas, szája fölött huszáros kis bajűsz és huszáros keménységgel tartotta a gyeplőt Is a családban. Kövér volt, nehézkesen mozgott és a mozgásában volt valami keserűség, hogy a többiek ki tudja, hol mászkálnak, nevetgélnek (egész biztosan nevetgélnek), csak ő van itt, csak öt köti ide a mindennapos házimunka. Átcsoszogott dagadt lábával a két szobán meg a nedves, hulló vakolatú konyhán. A vízcsap fölött egy frufrufrizurás, szépfogú lány képe függött. A lány egy kllométerkövön ült és a lábát lóbálta, szandálja poros volt, pajkosan nevetett és egy Máriakönnye csokorral integetett. Öreg kép volt, hullámos és megsárgult amatőr felvétel, olyan fényképezőgéppel csinálták, aminek még kézzel ragasztott sötétkamrája volt. A konyhában ugyan semmi keresnivalója, de tíz évvel ezelőtt akasztotta fel erre a helyre, amikor ebbe a lakásba beköltöztek és azóta mindent a helyén hagyott. Az volt a vágya, hogy a házban mindennek állandó helye legyen — a bútoroknak, vázáknak, szobrocskáknak meg az embereknek Is. Az emberekkel ugyan nem sikerült ez a terve, hát legalább a berendezéssel. Azzal igen. A lány csak tovább harangozott lábával, nevetett és ez fájdalmat okozott az aszszonynak. Mert ő volt az a lány a régi fényképen. Akkor szaladgált, nem tudta, mi is a fájdalom, valami nagyon szép és nagyon meghatározhatatlan dologra várt, ami biztosan eljön, és a könnyek csupán szép virágok voltak. Ez a lány már régen csak mesének, tovalibbenő álomnak tűnt. Az anya a foltozott párnahuzatokat és lepedőket vasalgatta, tekintete újra a fényképre tévedt és arra gondolt, hogy tíz meg száz ember él bennünk, minden *—■ Igen görbék. Nem mondtam, hogy szépen és lassan írj? írsz még egy sortl — A tanítónéni mondta ... — Ne feleseljl Visszamászik a székre, nekibúsulva rajzolgatja a betűket. Nagy, kövér, idegen betűk voltak, szigorúak, mint az anya. Kedve lett volna rájuk rajzolni anyja kontyát és fekete bajúszát, de a betűk készenlétben álltak, ha megtenné, a kezére ütnének. Csak rajzolta egyre a nagy A betűket és balkezével a kis autó szúrós kerekét simogatta. Türelmetlen csengetés. Ez Vera. Az anya az ajtóhoz sántlkált. — Kulcsod nincs? Mért olyan sürgős egyszeriben? — Csaő, mama. t—* Így köszönsz az anyádnak? De Vera nem figyelt anyja szavaira, ledobta táskáját és máris a fedőket emelgette, elfintorította orrát: — Megint leeső? — Ha nem tetszik, menj a Carltonba. Micsoda válogatós hölgy lett belőled! Mars, mosd meg a kezed, öltözz át, de gyorsan. Segítesz a tálalásnál. Vera lassan gombolta ki a szoknyáját. — Mi volt az iskolában? Vállát vonogatta. Mit is mondhatna? Hogy Kiki feldühösítette a fizika tanárnőt, azt, hogy Bobótól milyen isteni klassz levelet kapott? — A tanuláson járjon az eszed! — mondaná az anyja. Egyre csak ezt hajtogatja. Vagy kiabálni kezdene, mit hülyéskedik, meg a hármast hánytorgatná. Érdekes. Az anyja és mégiscsak ezt JAROSLAVA BLAZKOVÁ" A család élmény egy-egy ember, megszületik, azután a semmibe veszik. Eltűnik a térben nyomtalanul, vagy csak az emléke marad meg, egy ránc vagy egy fénykép, melyet nem értünk. Az anya erre gondolt, de az új pillanat már új embert szült benne, olyat aki nem filozofál. Egyszeriben a tudatára ébredt, hogy a lepedők már csak rongyok és az apa fizetéséből aligha vehet újakat. A szobában valaki odébbtolt egy széket. 'Aztán lassan, csendesen felberregett a kis bakelit autó. A gyerek lefirkált három sor nagy A betűt és bemászott az asztal alá, legkedvfesebb búvóhelyére. Kisnövésű volt, az asztal meg nagy és előfordult, hogy észre sem vették őt ottan. Annak örült legjobban, ha nem vették észre. Akkor sokmindent láthatott, olyan szavakat mondhatott ki, amit mások nem értettek meg vagy szégyelltek volna kimondani, ezért aztán inkább nevettek rajtuk. A gyerek gyenge volt, nagyfejű, az emberek csúnyának tartották. Nagyon kicsi volt, de anyja így is észrevette az asztal alatt. — Már tanultál? — Igen. — Hol a lecke? Ä gyerek kimászott a horgolt terítő rojtjai közül és elővette a füzetét. Az anya végignézte a nagy A betűket. kérdezi: — Mi volt az iskolában? Ä felelete pedig: — Tanuljl Soha nem mond semmi közelebbit. Legalábbis Vera nem emlékszik rá. — Csokko, csokko, csokko-láda dráda drádadada drdádá drada da da — öccse rajzol. f=- Szevasz, Prücsök! Ä gyerek haragszik, ha Prücsöknek szólítják. Mérges. De Vera bemegy a fürdőszobába és alaposan szemügyre, veszi tizennégy évét. Csak a keresztlevél szerint ennyi, de legalább tizenhatnak néz kL. Elégedett a szemeivel és kis fitos orrával is. Karcsi azt mondta róla, hogy csodás klasszikus orrocska. Haját a halántékára fésüli, jó lenne rá egy kis vörös árnyalat, de ilyen szülőkkel... Senki sem érti meg, türelmesen kell várnia. Pár év múlva, majd pár év múlval Csak magassarkű cipőt vesz majd a lábára és a haját akár zöldre is befestheti, ha kedve szottyan rá. Beül Bobinóval a cukrászdába, rágyújtanak, egy húszasért Indiánért esznek. Ez lesz az Igazi! — Vera! Még meddig csodálod önmagad? Éppen elég szép vagy! — Nehogy a hangszálaid megfájduljanak, — morog vissza a lány. Leöblíti kezét, még egy utolsó tekintetet vet a tükörbe aztán lustán ismétli: 10
