A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-08 / 32. szám

Öl ök igazság K bátrak, 1 bátrak keskeny pallón járnak, 'Biztos parton állnak az utólag bátrak. A bátrak vért, velőt vetnek oda magnak, Az utólag bátrak vígan learatnak, falnak, hullnak, hálnak, még fejfát sem kapnak• ’A bátrak csillogó csillagok maradnák. SIMKÖ MARGIT Meditáció esőben Számat a szó már messze kerüli. Felhangolt torkomat összeszorítja a hétköznapok robot gombóca, és hússá, házzá, kiporolt szőnyeggé válnak a versek, ritmusok, s többre nem telnek, mint jó loholásra a könnyen guruló koronák után. A gondolat fecskéje messze villog. Elszállt, és szenespincék üregével, krumplival, sóval, zsírral bástyázta el tőlem magát. S míg nádszál sorsunkat az egérszín napok bunkója derékba töri, veri, a foltos jelszínre dobja újabb gondjait a múló idő. A tehetetlenség kígyója sziszeg. Egymást okoljuk, s az öklendezö harag kiveti gyomrunk sötétes zugából a penészedő, régi kis sértéseket, s nem vesszük észre, hogy a szerelem, mint esővert vakolat hullik, csak hullik, az öröm vakító faláról. Állunk, két viharvert madár, a nagy szavak ernyő-rongya már nem véd, nem takar. Mint röntgen előtt: a mezítelenség félszegen ott botlakozik tudatunkban. S a koravén időben — mint szivárványt — várjuk egymás arcán a mosolyt, a félmondatok végét, szavak simuló altját, a beismerést, hogy hangosan kimondjuk, amit már régóta úgyis tudunk: minden hibámmal s hibáddal együtt szeretjük egymástl Egész önmagunkkal így vagyunk — egymás töretlen tányérján a hús, a só, az étel, új vallás, hittétel — s a hétköznapok terhe: a próba. Es akkor a kiporolt szőnyegből, beszerzett krumpliból, sóból, zsírból újra kicseng e vers, a ritmus, s nádszál sorsunkon a mosoly üde harmatcseppje csillog. Nézd, az eső elállt, s a méhek újra dologra láttak, * szárnyukon fölszáradt a könny. GYÜRE LAJOS Az anya magas, szája fölött hu­száros kis bajűsz és huszáros keménységgel tartotta a gyep­lőt Is a családban. Kövér volt, nehézkesen mozgott és a moz­gásában volt valami keserűség, hogy a többiek ki tudja, hol mászkálnak, nevetgélnek (egész biztosan nevetgélnek), csak ő van itt, csak öt köti ide a minden­napos házimunka. Átcsoszogott dagadt lá­bával a két szobán meg a nedves, hul­ló vakolatú konyhán. A vízcsap fölött egy frufrufrizurás, szépfogú lány képe függött. A lány egy kllométerkövön ült és a lábát lóbálta, szandálja poros volt, pajkosan nevetett és egy Máriakönnye csokorral integetett. Öreg kép volt, hullámos és megsárgult amatőr felvétel, olyan fényképezőgéppel csinálták, aminek még kézzel ragasztott sötétkamrája volt. A konyhában ugyan semmi keresnivalója, de tíz évvel ezelőtt akasztotta fel erre a helyre, amikor ebbe a lakásba beköltöztek és azóta mindent a helyén hagyott. Az volt a vágya, hogy a házban mindennek állandó helye legyen — a bútoroknak, vázáknak, szobrocskák­nak meg az embereknek Is. Az emberek­kel ugyan nem sikerült ez a terve, hát legalább a berendezéssel. Azzal igen. A lány csak tovább harangozott lábával, nevetett és ez fájdalmat okozott az asz­­szonynak. Mert ő volt az a lány a régi fényképen. Akkor szaladgált, nem tudta, mi is a fájdalom, valami nagyon szép és nagyon meghatározhatatlan dologra várt, ami biztosan eljön, és a könnyek csupán szép virágok voltak. Ez a lány már régen csak mesének, tovalibbenő álomnak tűnt. Az anya a foltozott párnahuzatokat és lepedőket vasalgatta, tekintete újra a fényképre tévedt és arra gondolt, hogy tíz meg száz ember él bennünk, minden *—■ Igen görbék. Nem mondtam, hogy szépen és lassan írj? írsz még egy sortl — A tanítónéni mondta ... — Ne feleseljl Visszamászik a székre, nekibúsulva raj­­zolgatja a betűket. Nagy, kövér, idegen betűk voltak, szigorúak, mint az anya. Kedve lett volna rájuk rajzolni anyja kontyát és fekete bajúszát, de a betűk ké­szenlétben álltak, ha megtenné, a kezére ütnének. Csak rajzolta egyre a nagy A betűket és balkezével a kis autó szúrós kerekét simogatta. Türelmetlen csengetés. Ez Vera. Az anya az ajtóhoz sántlkált. — Kulcsod nincs? Mért olyan sürgős egyszeriben? — Csaő, mama. t—* Így köszönsz az anyádnak? De Vera nem figyelt anyja szavaira, ledobta táskáját és máris a fedőket emel­gette, elfintorította orrát: — Megint leeső? — Ha nem tetszik, menj a Carltonba. Micsoda válogatós hölgy lett belőled! Mars, mosd meg a kezed, öltözz át, de gyorsan. Segítesz a tálalásnál. Vera lassan gombolta ki a szoknyáját. — Mi volt az iskolában? Vállát vonogatta. Mit is mondhatna? Hogy Kiki feldühösítette a fizika tanárnőt, azt, hogy Bobótól milyen isteni klassz le­velet kapott? — A tanuláson járjon az eszed! — mondaná az anyja. Egyre csak ezt hajtogatja. Vagy kiabálni kezdene, mit hülyéskedik, meg a hármast hánytorgat­­ná. Érdekes. Az anyja és mégiscsak ezt JAROSLAVA BLAZKOVÁ" A család élmény egy-egy ember, megszületik, az­után a semmibe veszik. Eltűnik a térben nyomtalanul, vagy csak az emléke ma­rad meg, egy ránc vagy egy fénykép, me­lyet nem értünk. Az anya erre gondolt, de az új pillanat már új embert szült ben­ne, olyat aki nem filozofál. Egyszeriben a tudatára ébredt, hogy a lepedők már csak rongyok és az apa fizetéséből aligha vehet újakat. A szobában valaki odébbtolt egy széket. 'Aztán lassan, csendesen felberregett a kis bakelit autó. A gyerek lefirkált három sor nagy A betűt és bemászott az asztal alá, legkedvfesebb búvóhelyére. Kisnövésű volt, az asztal meg nagy és előfordult, hogy észre sem vették őt ottan. Annak örült legjobban, ha nem vették észre. Ak­kor sokmindent láthatott, olyan szavakat mondhatott ki, amit mások nem értettek meg vagy szégyelltek volna kimondani, ezért aztán inkább nevettek rajtuk. A gye­rek gyenge volt, nagyfejű, az emberek csúnyának tartották. Nagyon kicsi volt, de anyja így is észrevette az asztal alatt. — Már tanultál? — Igen. — Hol a lecke? Ä gyerek kimászott a horgolt terítő rojtjai közül és elővette a füzetét. Az anya végignézte a nagy A betűket. kérdezi: — Mi volt az iskolában? Ä fe­lelete pedig: — Tanuljl Soha nem mond semmi közelebbit. Legalábbis Vera nem emlékszik rá. — Csokko, csokko, csokko-láda dráda drádadada drdádá drada da da — öccse rajzol. f=- Szevasz, Prücsök! Ä gyerek haragszik, ha Prücsöknek szó­lítják. Mérges. De Vera bemegy a fürdő­szobába és alaposan szemügyre, veszi ti­zennégy évét. Csak a keresztlevél szerint ennyi, de legalább tizenhatnak néz kL. Elégedett a szemeivel és kis fitos orrával is. Karcsi azt mondta róla, hogy csodás klasszikus orrocska. Haját a halántékára fésüli, jó lenne rá egy kis vörös árnya­lat, de ilyen szülőkkel... Senki sem érti meg, türelmesen kell várnia. Pár év múl­va, majd pár év múlval Csak magassarkű cipőt vesz majd a lábára és a haját akár zöldre is befestheti, ha kedve szottyan rá. Beül Bobinóval a cukrászdába, rágyúj­tanak, egy húszasért Indiánért esznek. Ez lesz az Igazi! — Vera! Még meddig csodálod önma­gad? Éppen elég szép vagy! — Nehogy a hangszálaid megfájdulja­nak, — morog vissza a lány. Leöblíti ke­zét, még egy utolsó tekintetet vet a tü­körbe aztán lustán ismétli: 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom