A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-08 / 32. szám
— Csokko, csokko, csokko-láda... Nem énekelnél inkább valami mást? Merj magadnak levest, egy-kettő, siessl — Leves nem kell. — És miért nem? — Nincs rá gusztusom. — Adok én neked gusztust. — Levest nem eszem. — Azonnal merj a tányérodba! — Ha mondom, hogy nem kell, akkor nem kell. Folyton terrorizálsz. — Majd terrorizállak én, de úgy, te taknyos fruska, hogy lerepül a fejed. — Mamácska! Vera hangja lustán elnéző, anyja meg majdnem megpukkad mérgében. Ez a hang, a felemelt szemöldök meg a „mamácska“! Nem bír ezzel a kis boszorkánnyal. Feláldozta értük az életét, az egészségét. Az anya kiabál, fulladozik, szíve kalapál, le kell ülnie. Most legalább bocsánatot kérhetne tőle Vera. Dehogy teszi. Tesz egy kanál lecsót a tányérjára és belibeg a szobába. — Csokko, csokko, csokko-láda ... Az anya kezére hajtja fejét. Mit tegyen? Keze kövér és vörös, ujjait megbarnította a krumpli, olyan mint egy öreg fénykép. Sajnálja a porosszandálos lányt, sajnálja, hogy már nem valóság. Vera letelepszik a gyerekkel szemben. — Anyura megint rájött az ötpercl A gyerek leteszi a tollat. Aztán bemászik újra az asztal alá, a lábak erdejébe és .hüvelykjével finoman megsímogatja a kis autó önfelhúzó kerekét. Ennek zúgása élő hang, csodálatos találkozásokról regél a gyereknek. Három rövid csengetés. Az apa. Az anya nyit ajtót, hallani, amint üdvözlés helyett Verára panaszkodik. — Én ezt tovább nem bírom. Igazán mondom, nem bírom így tovább. De ezt is elmondja minden nap. — Beszélj vele, így nem mehet tovább! Az apa hallgat. Mindig hallgat. Leveszi kalapját, kabátját a fogasra akasztja, görbe háta a mindenbe belenyugvás jelképe lehetne. — Az apa papucsait. Mi lesz? A gyerek fogja a kis autót, másik kezével a szék alatt kutat, aztán apja lába elé teszi a papucsot. — Jó napot. Mi újság? A kisfiú mereven bámul apja fáradt arcába. Ma látott egy autót, nagyfejű gyerek vezette, integetett neki a vörös Irányjelzővel és ő maga volt a sofőr. Saját magát látta az autóban. Legalábbis így álmodta. Aztán találkozott egy fehérkalapos kislánnyal és meg akarta neki mondani... Pontosan tudja, hogy mit, de nem tudta szavakkal kifejezni. Csakhogy az apa nem kíváncsi a válaszára. Kezét a gyerek fejére teszi. Ez a napi szülői szeretet-adag. — Vera, teríts! A horgolt térítőt egy tiszta, de foltos terítő váltja fel. A foltokat nem lehet kimosni belőle. Apa bekapcsolja a rádiót. Az egy keringőt üvölt. Szereti a zenét, de már kissé nagyot hall. Az anya behozza a levest. — A kisasszonynak ez sem kellett. Na, te egyszer még megemlegeted az otthont. Vera a lábát lóbálja, a könyvre bámul, maga a megtestesült elutasítás. Egyszer? Egyszer majd elfelejti ezt a szobát, a régimódi térítőkét, a kopott szőnyeget meg ezt az örökké parancsoló módban beszélő anyát. Az apa hallgat. Az anya leül az asztal másik végére, kezdetét veszi a családi megbeszélés. — Képzeld el, a fűszeres, az a tolvaj becsapott öt koronával máma. Zsírt és lisztet vettem, az összesen negyvenkét korona, ötvenest adtam neki és ő két koronát apróban adott vissza. Én mindjárt tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Hazajöttem, újra számoltam és öt koronával kevesebb a pénzem. Számold csak: harminchárom a zsír és kilenc a liszt, én mindjárt tudtam, hogy öt koronával becsapott. Az apa némán bólogat. A gyerek csendesen beszélget autójával az asztal alatt. Vera körmeit reszeli. Három év múlva gyönyházszínűre festi őket. — Hagyd abba, kérlek! Érted! — rtpakodik rá az anya. — Mars tanulni! — Ma még nem csináltál semmit. És hol a gyerek? Már kész a leckéd? A gyerek megmutatja a füzetet. Na, jobb is lehetne. Most a számolás. Kettő meg kettő? Szirotyák Dezső rajza Äz apa virslit eszik a lecsóhoz. Harap a virsliből és sört iszik rá. — Kettő meg kettő? Ä gyerek ujjait mozgatja. — Négy. — Hatból elveszünk hármat? Balkezében ott van a kis autó. Érzi a szúrós önfelhüzó kereket. Autók dudálnak. Ha dudálhatna. Megnyomná a gombot — tu tú ... — Na, mi lesz? Hatból hármat! *-• öt. — Figyelj ide. Hatból vegyél el hármat! — Öt. — Szamár. Mire való a fejed? Térdelni akarsz egész éjjel? A gyerek lehajtja a fejét. — Számolj az ujjaidon! Kiegyenesíti az ujjait, a bakelit autó a földre esik. Pofon csattan. — Ne játssz mindig tanulás helyett, Büntetésből már oda sem adom máma. A játékot felteszi a szekrény tetejére, alulról a gyerek nem is látja. Sírva fakad. Bömböl a bécsi keringő. Apa már kissé nagyot hull. — Hatból hármat? Száguld a fehér országúton, tu-tű, madarak énekelnek... — Hatból hármat! Apa hallgat. Anya reszket a felindulástól. Szörnyű kölyök. Ha a kérdést elismétli, mindig megrándul, mintha csak akkor ébredne tudatára, hogy mellette van. Kiabál, a gyerek egyre gyakrabban téved. Autó, seregélyek, pávák, virsli. Apa megette az egészet. Milyen kevés is az okos gyerek. Pedig annyira szerette volna, ha könnyen tanulnak. ha a tanítók el hülnének és más anyák irigykednének rá. De az ő gyerekei ... — Hol jár az eszed? Négy meg négyl Alszol, vagy mi van veled?! A gyerek megszeppenve bólintott. “ Jól van, de nehogy azt hidd, hogy játszani fogsz. Imádkozz és alvás! A gyerek anyja fekete bajszára néz, aztán átbújik a karja alatt. Talán örül, hogy sötétben lesz? Nem szereti a sötétséget? Anyja fenyegeti. Feláldozta magát miattuk, nem járt el szórakozni, nem voltak barátnői. Nézi, nézi vörös kezét és dagadt lábát. Hálátlanság, micsoda hálátlanság. Látja ezt vajon a férje? És Vera? — Vera! Már megint unatkozol? Tanulj! Vera kedvetlenül elfordul. Három év múlva érettségizik és aztán — huss, kirepül a kalitkából. Varrat magának egy bársonyblúzt, amiből egész háta kilátszik, magassarkú cipőt vesz. Bobinóval beül egy jő presszóba. Mint valami cukorkát forgatja szájában a jövő álmait. — öt koronával csapott be. Megmondjam holnap neki? Harminchárom volt ■ zsír, aztán a liszt, én mindjárt tudtam, számítsuk csak ki még egyszer: kilenc meg harminchárom, és ötvenessel fizettem. Az apa hallgat. Az ipariban a legjobb tanuló volt. Egy jelzőberendezésen törte a fejét, de nem fejezte be. Maga elé képzeli a tervrajzot: két ellenállás, kondenzátor, ma olvasott róla. A jelzőberendezést megcsinálta valaki más. A gyerek fekszik a sötétben. Ott a másik szobában, a szekrény tetején van az autó. Hüvelykjén érzi a bakelit melegét és az önfelhúzó kerék finom szúrását. Halk bugását is hallja. Beül a kocsiba, a kormány fekete, az országút fehér pora illatozik. Megfordítja a kulcsot és a motor felüvölt, mint valami állat, a légáramlat megcsapja az arcát. Megy és látja az utcákat, a fákat, a vaserkélyes házat, a fehérkalapos kislányt. A gyerek elalszik. Az autó viszi őt egyre messzebb a keringőtöl, apa teljesületien álmaitól, anyja huszáros keserűségétől, Vera csokoládéjától. Elmenekül és az álma az egyik útkereszteződésen érint három más álmot — álom az okos, szép gyerekről, a jelzőberendezésről, a kordbársonynadrágos fiatalemberről, akinek Bobinó a neve. Összeütközik velük anélkül, hogy felismerné őket. Azok sem ismernek rá, az álmoknak nincsen arcuk. Repülnek tovább, az ilyen álombéli karamboloknál nem folyik vár, repülnek és sohasem jönnek rá, hogy egyszer olyan közel kerültek egymáshoz. Fordította: NAGY LASZLÖ ti
