A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
porcellánvázába ... ami Nimfát ábrázol... Gondolkozhatnak majd a szolgálók, ha takarítanak, hogyan került ennyi légy belé? Mert légy aztán van itt fölösen. Hiszen, ha minden annyi lenne, mint légy mennyi van! Ha annyi lenne a pénz, meg a tisztesség . .. Ennyi legyet, persze, kevés egy ember féken tartani, de az mégse lehet, hogy egy légy, egy ember. Ilyen csak a mesében van. Ha van. Ezt az embert egyébként Bikái Györgynek hívják és télben kályhafűtő, nyárban légyész és hordószakértő. Ö tartja rendben az üres hordókat. Ö mosatja ki szüret előtt, felvereti a leesett abroncsokat, számontartja, hogy vajon beadják-e rendesen a mustból a huszadot, vagy harmlncadot, az a kérdés, hogy kinek hol van a szőlője? A várhegyen-e, vagy távolabb. A törvényszerű részesedés tulajdonképpen a Tanács pincéjét illeti, ők csak részt kapnak a Tanácstól. Részből részt. Megoszlik ez rendesen. Nincs ebben semmi hiba. Ilyen nagy estéken a zene ütemének a ritmusára lép, jön-megyen, két térde néha a lépésnél megrogyik, de soha nem előre, vagy hátra, hanem oldalvást, mindig oldalvást, ilyenkor megannyiszor a bajuszához kap. Nem a grófék hozták magukkal ide, itt volt, talán itt is született a Palotában. Annyira hozzá tartozott a házhoz, mint az oszlopok, ablakok, vagy akár az őlomlemezből lévő házfedél. Urak, nagyságok, diplomaták, uralkodók jönnek-mennek, de ő, a légyfogó ember marad. Ö is pontosan úgy tudja, hogy mikor mennyire fontos a vacsora, mint a szék s asztal mester. Mint ahogyan még más is tudja. Az étekmester is tudja. Meg aztán persze a pincemester, is. Még csak ő tudja igazán, mert amilyen vendég és amiért vendég a vendég, pontosan olyan bor kerül az asztalra. Ez alkalommal finom, nehéz borok vannak, tokaji, máslás, meg ... Ezerjó, meg... na. jobban tudja ezt a pincemester. Na de... a vacsora kezdete nem lehet más, mint hogy erről is egy, túlfelől isegy inas mintha vezényszóra menne, hirtelen előlépnek a falak mellől, kezükben ezüsttál, a tálban víz és karjukon törülközőkendő és elháríthatatlanul odalépnek a szélről ülő vendéghez, s nyújtják a tálat, ami azt jelenti, hogy kezet mosni. Kezet mosni vacsora előtt, kezet mosni vacsora közben, minden fogás után, és törölni, enni, mosni, megint törölni. Beszélgetés zsong, víz csobog, megesik hogy mire megmossák megannyian a kezüket, a víz olyan színű, mint valami festék. Meg aztán az is megesik, hogy csak a víz felett teszen űgv a vendég, mintha mosná a kezét, de a vizet nem is érinti. Mindegy. Tálak, tepsik cserélődnek, a nők kivágott ruhája mintha szemlátomást jobban és jobban mélyülne, a férfiak szeme egyre keményebb, ragyogóbb, s máris azt hiszi némelye, hígy ... ihaj, csuhaj, sohse halunk meg. A grófné, min: háziasszony, már azt nézegeti, hogy ki viselkedik Jól, ki csapta máris oda a gyeplőt, aztán az urához hajlik, hogy menni kellene már, kezdeni az új tárgyalást, de az még a fejét rázza. Egyrészt, mert maga Is ivott már fölöseD és vétek lenne most itthagyni az asztalt. Másrészt, azt tanulta az udvarnál, hogy: „Adj Innya a magyarnak“, azután pedig úgy lesz, ahogy lesz... S tudják, hogyan lesz. Aláírták az áttérést, így részt vettek azon a tárgyaláson, ahol a Bocskai elvesztését megbeszélték és ez az, amitől az embernek olyan nehéz a szíve. Az éiiel még csak semmi, de holnap, de holnap ... — Igyunk, ecsém, mert... reggelre úgyis elvész a világ ... mondja emez, az öregebb, Gaál Péter és felveszi serlegét. Ki issza egy szuszra, aztán hátra nyújtja anélkül, hogy megfordulna. Füttvent. Mint otthon, a kutyájának hogyan szokott. Az Inas elveszi hirtelen, s tölt. Mire a másik, a fiatalabb: — Igyunk, bátyámuróm, igyunk.... Debiza... a világ sem vész el ugyan, de mink menthetetlenül rongyemberek lettünk... — Kiissza serlegét ez is, és éppen úgy nyújtja hátra, mint amaz, de ez nem füttyent, hanem úgy teszen, mint mikor otthon a kondás a disznót hívja. Ezt a serleget is van, aki megtöltse. Isznak. De most már nem csak ők ketten, hanem szinte az egész asztal iszik. Mindenkinek van, hogy miért igyon. Egyik örömében, a másik bánatában, a harmadik pedig azért, mert csak jólesik. Itt is vissza koppan az asztalra az üres kupa, vagy serleg, amott is, Még maga a házigazda, teljes nevén Giovanni Giacomo Barbiano conte di Belgiojoso császári tábornok, kassai főkapitány is behúzott s behunyt szemmel egy serleggel hirtelen, utána úgy nyitotta fel a szemét, mintha véletlenül cseppent volna le ide az asz-Kosik József rajza tál mellé, s üres serlege neki is az asztalra koppan. Egy inas nyomban öntésre emeli a kancsót, és mögéje lép, de a ház aszszonya tiltón nyújtja elébe a kezét s az urának suttogja: — Most mondja el azonnal, de azonnal, amit el kell mondani, mert későbben aztán ... — s lemondóan, búsan legyint. A tábornok nagyot nyel, s mintha teljesen és tökéletesen le akarná nyelni a kajánul, szinte kacarászva jelentkező mámort, szemét egészen tágra, mereszti, feláll. — Halljuk! =- rikkant az asztal végén az egyik magyar, a fiatalabb, Boross Gergely. Egyszeri tói okköszörülés, mert úgy érzi, hogy amit most mond. az a németrómai császárság nagy s örök Igazsága lenne, de azt Is érzi, hogy neki, a császári ház és birodalom hősének benn» kell lennie az igazságban! Valami olyat mondani, amelynek alapján ki ne maradhasson belőle! Még akkor se, ha maga akarná: — Nemzetes és nagyságos és katona tiszti uraim . . . Ezennel bejelentem önöknek, hogy hadmozdulataink teljésen megérettek a Bocskai várak és várbirtokok azonnali elfoglalására. A Bocskai hatalmának teljes és végleges megsemmisítésére. Nagyságos és tisztéit vendégeim . .. kötelességemnek érzem kegyelmedékkel közölni, hogy... hálát adok az Isten Ö mennybéll fölségének és a dicsőséggel teljes császári hatalomnak és bölcsességnek, hogy ilyen ellenséget adott nekem, mint ez a Bocskai. Ilyet kérnénk még sokat. Mert akkor lenne hozzá kincstáram, hogy véglegesen nyugvóra és a császári ház és hatalom szelíd, békességes kincsévé tudnám tenni a magyar urat, földet és népet. Eljön! — S leül. Kihívóan néz szét az asztal körül. Valóban világosan, tisztán lát most mindent, azt is, amit eddig tett. azt is. amit ezután kell tennie. A ma estéli vacsorának ez a bejelentése volt az első tennivalója, a másik majd ezután következik ... Leül ... s máris azon gondolkozik, hogy is szóljon majd megint? Nem az italért, ő, nem, csupáncsak szórakozásból forgatja a serleget, majd, amikor a felesége Pecz ezredeshez fordul, hátranyújtja s az inas nesztelenül, szinte puhán kapja el, hogy teleöntse. Az asztal felzsondul, ki lengyelül, ki németül, ki magyarul magyarázza a beszédet a szomszédjának. A két szatmári magyar, Gaál Péter és Boros Gergely csak néznek egymásra, mint a tébolyult. — Mondtam, ugye. hogy... reggelre elvész a világ, urambátyám? — mondja Boross Gergely csaknem sírva. — E! vész, ecsém, el, és... mi meg rongyemberek leszünk... — válaszol amaz. — Azok urambátyám, azok. Ha így tudta volna, nem szült volna a világra az anyám ... — Nem. édesegyecsém, nem. — Rongyember vagyok, hitvány, meg gané, és... éppen azért, köpjön belé urambátyám ide a pofámba, ni! —s ujjaival balorcáját ütögeti. — Köpök én édesegyecsém nagyon szívesen, tátsd csak el a szádat! — Ide ni! A pofámba! — rikoltoz emez és a száját tátja: á ... á__á ... — Köpök én édes egy ecsém. nagyon szí, vesen, — mondja Idős Gaál Péter, teleszijja mellét levegővel, aztán nyelve szaporán dolgozik odabent és ... pöff. Vagyis köp. A köpés, mint kilőtt golyó repül a célba, de a fiatal fejét hirtelen oldalvást kapja és röhög. — Nem találta el__nem találta el.., mondja fuldokolva. — Nem? Te sem találod el az én pofám .. . Ide köp], ha tudsz! s már tátja Is. Hatalmas egy száj. Sőt, szép nagy száj. Olyasféle, mintha két bocskort öblével összeborítanának. — Vigyázz!.... Célbal — vezényel a fiatal Boross Gergely, és két vállát felrántja és már köp is. De az öreg elkapja fejét, a köpet pedig repül, repül, 6, csodák csodája, éppen itt ment el kissé erra fordulva oldalvást a Nagyasszony komornála. de inkább udvarhölgye egy végbell kapitány fiatal felesége, nagyon szépen, illedelmesen, fehér keblénél már csak a hőtiszta csipke fehérebb valamivel, ami szépen fedi, takarja mellét félig formán és a köpet pillanatnak ezredrésze alatt keble halmán. S a gyertyák éppen most lobogtak meg, éppen most, a nő holtraváltan bámul le saját keblére, aztán aprókat sikoltozva, nyüszítve kiszalad (Folytatjuk) 13
