A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
Hát érdemes sajnálkozni ? ARDAMICA FERENC Végre-valahára beköszöntött az Igazi nyár, harmincötfokos kánikuláival és minden egyéb jellemző tulajdonságaival. Először nem hittük, hiszen mindnyájan ismerjük a „mai" időjárások kiszámíthatatlanságát. En mindjárt ki akartam venni a szabadságomat, de a párom, akivel már húsz éve Tójuk együtt az élet rögös országútját, csírájában elfojtotta ezt a meggondolatlan szándékomat. — Még nincs itt az ideje! — emelte fel tiltó mozdulattal a kezét. — Majd ha igazán nyár lesz! — Mtért, szerinted most milyen évszak-, ban vagyunk? — kérdeztem érdeklődve— Ah, ne zaklass feleslegesenI Ez csak amolyan „átmenet“. Szótlanul elvonultam a szobámba, és feltettem magamnak egy lemezt, a „Nem vagyok ideges, fő a nyugalom" című nép-, szerű, slágert. Egy teljes hónapig vártunk. Feleségem minden áldott nap kémlelte az eget, mélyen kihajolva az erkély korlátján. En mögötte álltam, és aggódva figyeltem, mi-, kor zuhan le az utca kövezetére. Mondanom sem kell, teljes egy hónapig gyönyörű, tartósan jó Idő volt. A feleségem várta jégeső, zimankó, hóvihar nem érkezett meg. — Kiveheted a szabadságodat! — adta meg végre oldalbordán kegyesen az engedélyt. Másnap éppen szombat volt. Hát kivettem! — Tudod mit? Nem várunk hétfőig! Már holnap, vasárnap kimegyünk a zöld, be, ózondús levegőt szívni! Beleegyeztem az indítványába. ■ Vasárnap hajnalban keltünk... Az aszi szony telegyömöszölte a hátizsákot, egy rakás felesleges holmival, En felvettem agy ódon térdnadrágot, ő viszont félóráig szívettépően zokogott és sikoltozott, mert nem akart rámenni a tavalyi halásznadrágja. Amikor ez a művelet is sikerült, elindultunk. Gyalog! A hajnal hűvös volt, mint a szépaszszonyok tekintete, de mögötte már érezni lehetett a felmelegedést. Elértük a külvárost. Lassan baktattunk az alvó villák és családi házak között. Asszonykám ennyi szabadságtól elragadtatva szertelenül felkiáltott... 14 — Szaladjunk! — Negyven évével és kilencven kilójá-. val futni kezdett, közben nagyokat ugor, va, mint valami elhízott szöcske. A házak falai remegtek, az ablakok csörömpöltek, akárcsak légitámadáskor. A legközelebbi sarkon majdnem elütötte egy tejesautó. Ez kijózanította. Amúgy is elfáradhatott, lelassította az iramot. Most már andalogtunk. Az előváros lassan ébredezett... — Vajon mikor érünk a zöldbe? — tettem fel magamnak a nyugtalanító kérdést. Az utca másik oldalán egy terméskőkerítésnél öt év körűit htrtelenszőke, pt-. szeorrú, kéknadrágos kisfiú álldogált. — Nini, a kis koránkelő! — állapítottam meg, miután nyilvánvaló volt, hogy nőm már úgyis észrevette a gyereket, semmi értelme letagadni. Ml ugyanis a gyér-, mektelen házaspárok közé tartozunk. Megacéloztam szívem, most ismerve feleségem természetét, elkészültem a legroszszabbra. — Gyerünk át a másik oldalra — indítványozta— Nem megyünkI — ástam ki a csatabárdot. — Nézd, milyen aranyos kisfiú! — figyelmeztetett. — Már jóideje látom! Nem is tudtam, hogy rövidlátó vagy! — jegyeztem meg. Szavaim csípősek voltak, mint a bogrács, gulyás. — Kiállhat at lan! Látva merev arckifejezésemet, megállt, és gyorsan taktikát változtatott. Minden átmenet nélkül gügyögésbe csapott át: — Utyuli—Mutyulika, (ez én vagyok) fogadjuk örökbe ezt a pirinty-porontyot (ez viszont a kisfiú volt). Nagy ég! Már kezdi. Minden pillanatnyilag gazdátlan gyermeket örökbe akar fogadni. Ez a mániája! Bizisten, nem bánnám, ha valami más rögeszméje lenne. Hiszen annyi mánia létezik. Például kleptománia. Az legalább némi hasznot hajtana a konyhára. — Drágicám, ez lehetetlent — De miért? —■ kiáltott fel méltatlankodva. Lázasan gondolkoztam ... Mit is mond-, fok hamarjában? Abban a pillanatban a kéknadrágos kis-, fiú elindult. De hogyan? Befelé forduló lábakkal, kacsázó léptekkel, sántikálva. Megvolt a mentőötlet. SZIROTYÄK DEZSŐ rajzai — Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a gyermek feltűnően sántít. Odanézz! Es odanézett. Elsápadt, szemébe köny• nyék szöktek__ — Szegény, szegény kisfiú__— suttogta megrenditöen. Sírt. Sajnáltam őt. Sajnáltam a kisfiút és a szüleit, sajnáltam magamat. Az egész világot nagyon, de nagyon . sajnáltam. — Ilyen az életi — vigasztaltam. Belekaroltam, ne érezze magát olyan egyedül. Vagy csak azért karoltam bele, mert rám is végtelen magányosság szakadt? Lassan elindultam. Gyengéden váltamra hajtotta a fejét., mint hajdan, a mézeshetek idején,• Ütemesen, egyszerre lépkedtünk. Babus-, gatva vigasztaltam: —' Látod, nem is olyan rettenetes dolog ez a gyermektelenség. Képzeld el, van egy gyerekünk: vak, süketnéma, sánta, torzu szülött. Micsoda szívfájdalmat okozna ez nekünk. Öröm helyett sírást, boldogság helyett örök bánatot. Így meg szabadok vagyunk, mint a madár. Nincs gondunk. Oda megyünk, ahová jól esik, és akkor, amikor éppen jól esik! Például most.,) Kirándulunk! Már láttam, hogy egy véleményre ju-s tottunk. Hallgatott meggyőző szavaimra. Váratlanul hangos kiáltás hallatszott. Összerezzentünk. Az előttünk lévő rácsos kapu kinyílt és egy másik, hét év körüli fiúcska rohant ki rajta. Fején papírcsákó, kezében pirosra mázolt fakard. — Hurrádat — üvöltötte teli torokból) és vágtatott felfelé az utcán. — Hurrááá! — hangzott nyomban feleletül még egy csataüvöltés. Es uramfia! A sántának hitt kéknadrágos, hirtelenszőke kisfiú meglódult. Vad vágtában Igyekezett a pajtása után. Vaskos lábai kiegyenesedtek, csattogtak a Járdán. Semmi baja sem volt, az ég világon, bár én volnék olyan makk egészség ges. Készakarva, vagy véletlenül, de bei csapott minket a kis gazembert Elképedve néztünk egymásra- Azok ketten meg játszottak. Elragadta őket a „csata" heve, üvöltöttek, lövöldöztek, hadicselekhez folyamodtak, vezényszavakat, pattogtattak, veszítettek, győztek. Nőm szigorúan, megvetően összeszorttóttá ajkait. Nem tudom, mit gondolt ró-, lám. Az biztos, hogy a vasárnapi kirán-i dulás alaposan el volt rontva. A zöldben szóra sem méltatott. Egész nap némán szívta tüdőre az ózondús levegőt. Csak estefelé, mikor már bőrig ázva baktattunk hazafelé (egy hónapos szünet után aznap esett először) akkor szólalt meg: — Hát érdemes veit sajnálkozni?. j
