A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-01 / 31. szám

Kezdődhetnek

a hétköznapok...

A baj akkor kezdődött, amikor a Duna Cstcsónál átszakította a gátat, s a víz elnyeléssel fenyegette Nagymegyert és vele együtt a csak nemrég 29 millió koronás beruházással felépült modern tejüzemet. Hiszen Allstál, amely 112,3 méter tengerszint feletti magasságban fekszik, a gátszakadás első pillanatától kezdve komoly veszélybe került. A tejüzem pedig 111,7 m magasan fekszik, légvonalban mindössze 10 kilométernyire Alistáltól. június 20 óta kritikussá vált a helyzet. Az üzem körül itt is, ott is feltörtek a fakadó vizek s a csatornákon visszafelé kezdett folyni a Duna vize. Közben az árvízvédelmi szervek elrendelték Nagymegyer kiürítését. A tejüzem 132 dolgozója — főként Nagymegyeren lakó nők — készült az evakuálásra, mentette, ami lakásából még menthető volt, aztán parancs érkezett: befejezni a tejfeldolgozást, és elszállítani a készleteket. Es megmenteni az értékes gépi berendezést. Mindössze 45 ember maradt az üzemben, mindenre elszánt férfiak. S aztán következtek napok, melyek eggyé olvadtak az éjszakával, mikor nem volt idő az alvásra. Leszerelték a gépeket, elektromotorokat. Húsz teherautó elszállította a porított tejet és más készárut a veszélyeztetett raktárakból. A víz pedig egyre jobban szorongatta a gyárat. Nehéz munkagépekkel nyúlgátakat kezdtek építeni az üzem körül. Es közben állandóan dolgoztak a szivattyúk. Az emberek óráról órára aggódva figyelték a vízállásjelentést. Ellent tud-e állni Gúta? Mert a vadvizekkel szembe tudnak szállni, meg a Cstcső felől fenyegető árral is. Amikor a víz áttörte a Gútát védő körgátat, azok voltak a legsúlyosabb pillanatok. De a férfiak kitartottak, pedig legtöbbje nem tudta, hová menekült a családja. Habdáknak négy gyermekét evakuálták, Berecznek is, Mórocz igazgató öt gyermekéről napok óta nem tud semmit..,

S a vizet éjjel-nappal szivattyúzzák az üzemi épületekből — ki tudja már, hányadik nap és hányadik éjjel. Bohuntcky János és hat társa: Szkokan, Bratlnka, Klúcs, Fasung, Stiffel és Jáchym szolgálják ki a nagyteljesítményű szivattyúkat. Egyszer 30 percre abbahagyták a munkát — rögtön 25 cm-rel emelkedett a víz. S a töltéseken túl a víz szintje 170 cm-rel magasabb az alagsor padlójának szintjétől. Belucz, Cséfalvay, Németh és Brezovszky lapáttal a kezükben most jönnek a gátról. Egy helyütt szivárogni kezdett, azt tömték be.

Az emberek minden szabad idejüket kinn töltik a gáton. Csónakon járják az üzemet. A többiek a szivattyúk körül sürgölődnek. Nehéz üzemanyag-hordókat görgetnek. 30 fokot mutat a hőmérő higanyszála — árnyékban. S annyi idejük sincs, hogy letöröljék az izzadságot a homlokukról. Hogy leég a hátuk? Hogy már véres a tenyerük a lapátolástól? Ki gondol most erre? Az igazgatói irodában együtt ülnek az üzem vezetői, s bár még folyik a küzdelem a mindent elnyeléssel fenyegető szennyes árral, már készítik a terveket a gyár üzembe helyezésére. Mert az árral már megküzdőitek s a vadvizeket is legyőzik. Megmentették az üzemet. Ojra megindulhat az élet, kezdődhet a szürke mindennapok megnyugtató munkája. A rendkívüli napok, hetek hőset pedig visszavedlenek egyszerű, névtelen munkásokká, technikusokká. Mert ez az élet rendje.

Szöveg és kép: SZLUKA JÖZSEF

Ordódy ^

Komárom

A hétszáz éves város Csallóköz királynője, a történelem folyamán nem egyszer volt veszélyben, ellenséges hadak, tűzvész, árvíz, földrengés formájában fenyegette a pusztulás.

Olyan kegyetlen kiszolgáltatottságban azonban, mint ennek a nyárnak néhány hetében, talán csak 1849-ben volt, mikor a császári csapatok zárták körül, s a gyűrűn nem volt hajszálnyi rés, csak a szálló madár Juthatott át rajta.

Egy komáromi magángyűjteményben rendkívül érdekes és értékes eredeti okmányokat láttam erre vonatkozóan. Egész Magyarországon sárba taposták már a szabadságharc háromszínű lobogóit, de Komáromot Klapka György a vár hős védőivel tartotta. Persze csak idő kérdése volt, hogy az elszigetelt védelmet — ha már harccal nem bírhatják megadásra — éhhalálra ítéljék és így vegyék be az erősséget. Ez azonban olyan szégyenfoltot ejtett volna az ostromlókon, amely méltán vereségnek lett volna vehető. Megkérték hát a védőket, küldjenek néhány parlamentert, akik személyesen meggyőződhetnek róla, hogy a harc kilátástalan, s az eszmét, melynek szolgálatában minden önfeláldozást messze meghaladóan harcoltak, az egész országban megcsúfolták, elnyomták. Csak mikor az erőd küldöttei meggyőződtek a rettenetes valóságról, írták alá a kapitulációt, ők szabták meg a feltételeket, nem a győzők. A hősiesség tiszteletre kényszeríti az ellenséget.

A víz, amely Komáromot hetekig halálos szorítással ölelte körül, nem érzett tiszteletet a hős védőkkel szemben. Súlyos tömegei hol közömbös, őnos csillogással nyomták és összeroppantással fenyegették a védőgátakat, hol a kavargó elemek ellenálhatatlan erejével rombolták, zúzták mindazt, amit emberek ezrei nappalt és éjszakát nem ismerve, erejük végső megfeszítésével hordtak össze, hogy megóvják a várost, azt a sok erkölcsi és anyagi javat, amit generációk munkája teremtett, ami úgy épült évszázadok alatt, mint a parányi korall-testecskékből a korallerdő. Éhséget és kimerültséget már nem is érzékelve azzal a tudattal dolgoztak a város megmentésén, hogy az alattomos ellenség nem ismer kegyelmet, nincs kompromisszum, vagy erősebbnek bizonyulnak és kiállják az ostromot, vagy a pusztító víz rázúdul a városra.

Míg 1849-ben a védők teljesen magukra hagyottan küzdöttek, addig most Komárom megmentésén nemcsak az egész ország munkálkodott, de a Duna túloldaláról az ugyancsak veszélyeztetett magyar partról is habozás nélkül segítőkezet nyújtottak. A gátakon férfiak álltak helyt, de gáton álltak azok is, akik ésszerű gyors rendelkezésekkel elejét állták minden pániknak, akik a védekezésre legkevésbé képeseket, az öregeket, gyermekeket, asszonyokat helyezték biztonságba és megszervezték az élelmiszerellátás zavartalanságát. Gáton álltak a komáromi pékek, akik 45 perc alatt 600 kg kenyeret sütöttek, pontosan a dupláját annak, mint árvízveszély előtt.

Járom az ismerős utcákat, barátokkal találkozom, majd megpihenek a belvárosban egy pádon, ahol nem csillan meg fenyegetően a víz, látszólag az élettempó Is a megszokott ütemben folyik, a park gyepén halkan búg a fűnyírógép, s amíg át nem fut egy-egy jeep, abban az illúzióban ringathatom magamat, hogy egy közönséges nyári nap illatos szépségét élvezem édes semmittevésben. Valami mégis figyelmeztet, valami mégis nyugtalanít és jelzi a rendkívüli állapotot. Hirtelen értem meg, mi is az. A kaviccsal felszőrt úton nem futkároznak a gyerekek, mamák nem tolnak gyerekkocsit. Hiányoznak a gyerekek Komáromból... Ez a csendes perc döbbentett rá arra, milyen üres, milyen szomorú egy város gyerekzsivaj nélkül. A másik pillanatban mint egy színpadi változás, a belváros is az ostromállapot hamisítatlan képét nyújtja.

Katonaság nyüzsög az utcákon, autók, kétéltűek robognak.

Az első eszmélés után Klapka és Jókai városának, a katonai erényekben és literátus humanitásban egyaránt gazdag hagyományokkal rendelkező Komáromnak arra is van ereje, hogy átnyúljon a minden oldalról ostromló víztömegen és a kör-A komáromi Állami Gazdaság épületei az árban.

6