A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-01 / 31. szám
állta az ostromot nyező, vízben álló, fuldokló tanyákban, falvakban a lelket tartsa. Vízzel, étellel megrakodva dübörögnek a kétéltűek ki a városból, hogy ott, ahol már kezdődik a víz birodalma, úszó monstrumokká válva nyargaljanak a hullámokon. Hadiállapotra vall a szesztilalom Is. A kocsmák tája csendes, s ebben a csendben erősebb visszhangot ver a munka zaja. Csattognak az Írógépek, a rotációs gépek: mindennap megjelenik a Dunatáj. Százak várják a lapot, hogy felmérhessék a helyzetet, reményt meríthessenek, mikor látogathatják meg Családjukat, az otthonuktól elszakított apróságokat, akik közül a kisebbek nem tudják még megérteni, miért is kell idegen helyen lefeküdni megszokott ágyacskájuk helyett, miért van más Ize még a mama esti búcsúcsókjának is, csak megszeppenve érzik, hogy valami történt. A komáromi gyermekek, ha majd visszatérnek régi otthonukba térhetnek vissza, de a környéken elöntött falvak kis lakói közül száz meg száz nem látja viszont többé a régi fészket. De nemcsak Komáromból menekítettek gyerekeket, öregeket, nőket, hanem a közeli falvakból ide is menekültek százai érkeztek, akiket ide köt a munka. Egy fiatalasszonnyal beszéltem, ott találkoztam vele a II. lakótelepet védő gáton, ahová a komáromiak sűrű csoportokban jártak ki, hogy számon tartsanak minden centimétert, amivel a vizszint süllyedt. Oda jártak ki a menekültek is, és tehetetlenül torpantak meg a vasúti töltés homokzsákokkal emelt partjait csapkodó tenger láttán. Pillantásuk átsiklott Kabátfalu vlzberoggyant tetői fölött és abba az irányba fordult, amerre elhagyott otthonukat vélték. — A mi házunk falai is összerogytak — és a fiatalasszony szemét könny fátyolozta el — tegnapelőtt voltam otthon... Látni, nem a kárra gondol most, nem a veszteségre, de az életére, amit együtt épített a házzal, az otthon békéjére, a család melegére, amit Így megcsúfolt az áradat. Az emberek azért — akik a várost védik, s akiket a város befogadott — nemigen siránkoznak. Ezt azokra hagyják, akiket nem érintett közvetlen közelről az árvíz, csak tehetetlen szemlélői a katasztrófának. Pontosan tudják, érzik, egy feladatuk van: dolgozni. Mindenkinek a helyén kell állnia. Mikor a hajógyárban derékmagasságig ért a viz, a trafó akkor is szolgáltatott bizonyos mennyiségű áramot, hiszen ha a gyárban le is állt a munka, más helyeken s az üzem egyes épületeiben szükség volt az áramszolgáltatásra. A villanyszerelők a kéthetes kényszerű „üzemi szabadság“ alatt sem pihentek. A többiek pedig? Akinek teljesen útját nem állta a viz, a város védelmén dolgozott. A hajógyáriak három műszakban váltották egymást a villanytelepen, a bástyákon és a kikötőben. Az árvíz második hetében újra felvették a munkát a hajóépítők. A megvadult vizen helyhez erősített csónakokkal végezték a mólónál álló három hajón a befejező munkákat, hogy ne veszélyeztessék a júniusi exportterv teljesítését. A harmadik héten a Duna megadta magát és lassan kezdett medrébe visszavonulni. A vlzhagyta hordalékot takarították az emberek, a tönkrement, beázott kábeleket cserélték, s megkezdődött a munka. A gyár, Komárom szíve ismét egészséges ritmusban kezd dobogni. A sziget-város túl van a veszély idegtépő napjain, de még mindig mennyi a tennivalói S ha az áradat nem követelt emberéletet, követelt a vigyázatlanság, fegyelmezetlenség. Szomorú sorok a város védelméről szóló höskölteményben, amelyet a polgárok, a katonaság tetteikkel írtak be a város történetébe. Szomorúak annál inkább, mert hiszen könnyen elkerülhetők lettek volna. A II. lakótelepen felzúg a helikopter egyre sebesebben forgó propellere, és a gép emelkedni kezd. A láthatár egyre tágul s a szív egyre jobban elszorul. Innét föntről az összeomlott házak látványa nem olyan megrendítő mint földközelből, de egyetlen pillantással befoghatjuk a hatalmas ten-Már a második lakótelepet ostromolja a víz. Cjjel-nappal folyik a munka a védőgátak építésén. Ctk f(jlv gert, amelyben aprócska sziget, menedék a város. A valódi, az Erzsébet-sziget fái, házai közt is víz csillog. Komárom önmagában, elszigeteltségében — nem Komárom! A most vízzel elárasztott, dús kalászt érlelő magyar lakta vidék ügy tartozik hozzá, mint fejhez a test. Mi lesz ezzel a tájjal, ha eltakarodik a víz? Visszahúzza-e a szülőföld megmagyarázhatatlan varázsa azokat, akik most szerte-széledtek az országban? Hiszen csak ők indíthatják meg újra egészséges vérkeringését _ennek a drága földnek. S a katasztrófa tanúságait le kell vonni minden illetékesnek! Mert nem „pánikkeltés“ az, ha a közeledő veszélyt nem bagatellizálják, hanem teljes nagyságában jelzik, s nem fölösleges költekezés az, ha árvízvédelmi célokra, a folyó feltöltődött medrének rendszeres kikotrására, a gátak altalajának megjavítására és karbantartására a szakértők által megállapított öszegnek nemcsak töredékét engedélyezik, hanem teljes nagyságában megszavazzák. A sínpárok, az országutak megint lassan kiemelkednek a vízből, nemsokára megindul a forgalom. Az utak mentén halott cseresznyefák dohányszínűvé vált levelei zörögnek. De vannak fák, amelyeknek gyökereit nem mosta ki a víz, amelyek ha meg is sínylették az elemi csapást, erősen kapaszkodnak a földbe és zöldellnek tovább. Rájuk nézek, és rád gondolok, Csallóköz sokat sújtott népe. A víz fölött madárra] repül a város Irányába. Csőrükben nincs zöld gally, mégis, a sarjadó vetés zöld színével üzenek velük a nehéz ostromot kiállt városnak: mindnyájan érted aggódtunk, s most veled sóhajtunk fel, és veled reménykedünk, te szívemnek százszor kedves Komárom. — Véled reménykedünk, hogy ezen a siralmas tájon csakhamar megint gazdag virágzásba borul az élet. 7
