A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 4. szám
rkotfegfai/jirge/Ieffefe 4 M. ANDERSEN NEXÖ: Bérfizetés (Idill a múltból) Fönn a hegyeken alszik a téli erdő. Formátlan, nagy fehérség az egész, vastagon, puhán takarja a hó. Csak itt-ott nyúlik ki feketén, ijesztően egy-egy meztelen gally, ahol madár ült meg, és lerázta a havat. A mély szakadékokat is betemette a hó, meg a tisztást és a csupasz, kék sziklatömböket. A karcsú, cipi'us formájú boróka meghajlik a fehér kristályok terhétől, a kökénybokor lassan érleli gyümölcsét a szelíd párna hidege alatt. A hegyoldalba vágott kőbányát is vastagon borítja a fehérség. A munkások nem férnek a kőfalhoz, amíg el nem lapátolják, el neiu talicskázták a sok havat. A fejtés felső szélén, a csupaszon előmeredő fenyőgyökerekről hosszú jégcsapok lógnak. És lejjebb is, ameddig a szem ellát, minden fehér, a bozót a sziklák tövében és távolabb a sík mezők, ahol a gyerekek korcsolyáznak meg a városkán túl, végig, le egészen a tengerig, amely fél mérföldre van a hegyektől, és most úszó jégtáblák borítják. A nap süt ugyan, de kékesfehér, szelíd fénynyel, olyan bágyadt és erőtlen, mint egy öreg anyóka mosolya. A tengerparton van egy kis falucska, amely a szikláknak köszöni megélhetését. A házak apró ablakai mind a kőbánya felé fordulnak, mintha éber szemek lesnék, hol dolgoznak a családfenntartók. A föld sovány, köves, de a kőből is kenyér lesz, hétről hétre megadja a mindennapit. Olykor szűkén, de bőven sohasem. Általában megvannak valahogy. A háztetők kipiroslanak a sok fehérségből. Piros-fehér, mintha zászlók lengenének ott a szegénység tiszteletére. A nap leáldozóban van. A fehér világon halvány rózsaszín ömlik el. Min,den konyhán begyújtottak már, minden kémény füstöl, kéken, egyenesen száll felfelé a füst, mintha a tűzhelyek szegényes áldozatát, a hínárt, tőzeget, tehéntrágyát ezúttal kegyesen fogadnák a szeszélyes istenek. A tehénlepény összekimkorodik a lángok között, a hínár ropog, fellobban a szombat esti tűz a konyhákon. Várja a fazékba valót, amelyet a családapa vásárol útközben, hazajövet. A gyerekek közel hajolnak a tűzhöz, kerek szemükben, csöpögő orrukon villog a fény. Az asszonyok nyugtalanul futkosnak a tűzhelytől az ablakhoz meg vissza. A nap letűnt. Akkor most már jönniük kel.. Az utat majdnem végig belátni, ahogy felfelé kanyarog egészen a bányáig. De hol a mozgó, fekete vonal, amelyik ilyenkor, napszállta után már lefelé szokott ereszkedni ott? Csak nem tértek be útközben valahová? Isten őrizzen attól. Egyik-másik asszony kezét tördeli aggodalmában, vagy elkeseredetten káromkodik. Itt-ott felsír egy-egy éhes gyerek messze hangzó panasza. A kőfejtők is látják, hogy a nap már leszállt a hegyek mögött, és lenn, a faluban füstölögnek a kémények. Befejezték a munkát, félretették a szerszámot, csoportosan állnak, és már csak a bányatulajdonost várják. Ott, a hegygerinc végén van a főépület, onnan fog jönni. Ördögbe is, hogy azt a keservesen pár garast sem kapja meg az ember idejében. Még jó, ha el nem utazza ma is, mint a múlt szombaton. Na végre, jön már a nagy kutya is vele. Kezében a bőrzacskó. Akkor hát ma pénzt is látnak. Jó fél óra múlva otthon lehetnek, hiszen, völgynek visz az út, és ha zsebében a nyolc korona hetibér, az ember könnyen emelgeti a lábát. A bányatulajdonos vállas, magas ember. Sorra járja embereivel, felbecsüli a rakásokat, a heti fejtést — külön van az útkő, a törmelék, a lépcsőnek való. Az egyik törmelék-rakásnál nagyot káromkodik, dombos helyre rakták, és így csal a mérték. A svéd Anders lesunyja fejét, inkább zsebre vágja a szidást, reméli, hogy így talán megússza. Visszafelé stile el a jámbor család, hiszen most a tulajdonosnak joga van csak úgy „szemre“ becsülni a munkát a megbízható ölmérték helyett. A bányatulajdonos fürkészve néz rá. — Na, nem bánom, most az egyszer. Az a pár garas, amivel becsaptál, nein tesz tönkre —■ mondja jóságosán, és kezdi bontogatni a zacskót. Abban a pillantban csengettyűsző hallik a hegyoldalról markos ló húzza a kis szánkót, csak úgy repül lefelé az úton, már itt is van. A tulajdonos fia ugrik le róla, prémbundás, kucsmás, jóképű fiú. Odalép apjához. — Nem jössz be a városba, papa? Nagy l’hombre parti lesz a szállodában. — Sajnos ma nincs pénzem. A fiú a bőrzacskó felé bök csizmája orrával. De az öreg nemet int fejével, és munkásaira néz, mintha tőlük várná a döntést ebben a kérdésben. Eh, ostobaság, öregem. A munkások majd várnak hétfőig. Ma pénz ütné a markodat, gondold meg, ott a hentes, máris kapatos, meg egy új pali, a nagykereskedő. Különben is, a hentes revanssal tartozik neked, a múltkorról, tudod. Az apa egy pillanatig tétovázik, aztán benyúl a zacskóba, hogy kifizesse az elsőt az emberek közül, de hirtelen megérzi a szinte fenyegető várakozást, ahogy minden szem rátapadt. Egyszeriben megkeményedik arca. — Na jó. Akkor várunk a kifizetéssel hétfőig, emberek. Felhág a szánkóra, és már hajtanak is, nagy csengéssel vissza, a főépülethez. A kőfejtők hosszú sora pedig elindul a kanyargós úton a parti kunyhók felé, ahol most már világít minden ablak. Ahogy ott baktatnak fáradtan, görnyedten, egyik a másik után, mintha szomorú illusztrációi volnának a törvénynek, amely szerint az emberi járás nem egyéb, mint folytonos, megszakított esés. Hátuk mögött megint felhangzik a csengettyűszó, sebesen közeledik a szán. A tulajdonos nagy kutyája ugatva elszalad mellettük. Bágyadt mozdulattal megemelik sapkájukat, egyik a másik után, mind hajadonfött állnak az út mentén, mire a szán odaér — megismerik urakat a kutyáról. Aztán lassan kiegyenesítik derekukat, felteszik a sapkát és közömbösen pillanatának a szánkó után, amely elsuhant a lehajtott fejek sorfala előtt. Csak egy van, aki nem emelte meg sapkáját, legelői a hosszú sor elején. — Ennek kiadom az útját, mihelyt nélkülözni tudom — mondta fiának a bányatulajdonos. — Izgága fickó, valami szocialista vagy mi. Akikből odaát olyan sók van. A fiú meglendíti az ostort, és úgy kanyarítja víg pattintással a munkás fejé fölött, hogy az ostor, hegye lecsípi a sapkát, és az árokba repíti. 9
