A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 4. szám
Vendégségben Gyurcsó Istvánnál Havonta fölkeressük egymást. Sokszor találkozunk nála, a Duna-parti öreg házban. Az első emeleti félhomályban szinte ösztönösen ér kezünk a csengőhöz. Nyílik az ajtó és engedi be vendégelt a házigazda, a felesége, a lánya vagy virgonc kisfia. Senki nem tartaná természetesnek, csak mi, akik már megszoktuk, hogy egyszerre lépünk konyhába és dolgozószobába. Jobbra mennyezetig érő könyvszekrény, polcain ezerötszáz könyv. Magyar és külföldi klasszikusok, csehszlovákiai magyar Írók stb. Mellette írónak és hitvesi kéznek szolgáló asztal, fiókjában fúró-faragó szer. számok. A könyvespolc előtt időzünk rendszerint. Mint mindennek ezen a világon, ennek is megvan a története. Ha több nem, hát annyi, hogy ez a harmadik könyvtár. Az első odalett a háborúban, a másodikat a háború után Pesten hagyta, s ez a harmadik talán már megmarad épségben. Sok-sok örömet szerez ilyen könyvespolc, és persze bosszúságot is. Nagy helyet foglal a kétszer másfél méteres konyhában. Forogni tudnak csak a szűk helyen. Gyurcsó mégis szereti a könyvekkel megrakott konyhát. Az asztalos, a szabó is szereti műhelyét. A késő éjszakai órákban itt kopogtatja írógépe billentyűit, itt sorakoznak a líraivá hevített gondolatok, mint réten a sarjúrendek. A másik, a nagyobb, tágasabb szobában gyermekei és a felesége alszanak, lénnyel hintett derengésben — a konyhában néha hajnalig ég a villany. A konyhában zörög a gép, csattognak a billentyűk, verssé érik az emlék. Cigarettafüstös, feketekávés éjszakák térmik csendesen a költeményeket. Aztán jön a reggel, hív a munka, a kötelesség. — Harcos időnkben nincs megállás — mondja az egyik költő. — Csatázok verseimmel — mondja a másik. Gyurcsó Pista is csatázik tollával és a jó ügyet szolgálja a munkahelyén. Ha éjszakák nem lennének, talán nem is frna. Nem futná az idejéből. És ha csendes, nyugodt délutánok nem lennének, amikor a tűnődés, az emlékekben való keresgélés szinte kényszeríti a szoba ablakához, tollat sem venne a kezébe. A televízió és a zeneszekrény között néz az egyik ablak a méltóságosan hömpölygő vén Dunára, az osztrák hegyekre, a partmenti sétányra. József Attila a Duna partjához megy múltat, jelent és jövöt sugalló gondolatokért, Gyurcsó naponta rálát Európa nagy folyójára. És valahányszor rápillant, mindig az elfolyó évek jutnak eszébe. A „boldog" gyermekkor. Ilyenkor már, ötven év ködös távolságából megszépülnek az emlékek. Milyen szép volt mezítláb, gatyában futkosni, deret léhelő októberben, tövises páskomokon a tehenek után... Milyen jóízű volt a fekete kökény, a sült krumpli, milyen simogató volt a szél. Szép volt, mert soha többé nem térhet vissza a gyermekkor. Hányszor elmesélte nekünk könyvespolcai előtt, vagy a szoba ablakánál gyermekkora nagy ambícióját. Világjáró szeretett volna lenni mindig. Ha édesapja megkérdezte tőle: — Fiam, te mi akarsz lenni? Mint a világ legtermészetesebb dolgát, úgy felélte: — Világjáró, édesapám! Nem tetszett ez az öregnek, mert azt mondta: — Olyan bolondságra ne add a fejed. Mi a világjáró? Csavargó, éhenkórász, a sok gyaloglásért, vándorlásért szenvedés a jutalma. Nem bánta, akárhogyan fogta is fél a dolgot az apja, álmáról, vágyáról, nagy ambíciójáról nem mondott le. Pedig akkor még csak Verne regényei vitték a négy világtáj felé. Meg Petőfi verséi a szabadság felél Világjáró szeretett volna lenni mindig. Ki akart törni falujából, vidékéről, a sárból, a porból, a tövisek közül. S az élet mintha az ő álmát váltotta volna keserű valóra, a garamkövesdi házból szétröppent a nyolc gyermek. És a gyermekkori álomnak gyorsan elkopott a fénye. Mert csak munka után járó világjáró lett a nyolc gyerekből. Gyurcsó tizenkét éves korában vágott neki a nagybetűs életnek. Nem költőként, nem is világjáróként. Úgy ment el hazulról, hogy csupán nyolc év múlva talált rá az apja. Az ország határán túl. Akkor már sok felszántott földet és sok összetépett verset hagyott maga mögött. Mesterségtudó ember szeretett volna lenni, néhány inaskodó évet le is töltött, de se bádogos, se kertész, se cipész, se borbély, se semmilyen iparos nem lett belőle. A versek, . az íráskedv rendszerint kilendítették tisztes szándékából. A háború kitörése előtt nem sikerült neki semmi. A háború meg kegyetlenül játszott vele. Forgatta, mint vihar a leveleket. Kétszer szökött meg a hadseregből, menekült az ostoba végzet beteljesülése élői. Végül mégis fogoly-vonat vitte Sztálinéba majd Odobesztyibe... Sokszor találkozunk a Duna-parti öreg házban. Mindig örömet jelent számára a vendég. Mostani látogatásunk azonban eltér a szokásostól, az ötvenéves Gyurcsó Istvánt keressük fel. Azt az embert, azt a költőt, akit sem az olvasónak, sem írótársainak nem kell bemutatni. Ismerik Gömörben, Bodrogközben, Csallóközben épp úgy, mint szűkebb hazájában, a Garant mentén. De nti ismerjük talán legjobban. Aktatáskájában állandóan ott lapul a könyv, zsebében a notesz és a ceruza. Vajon hány név, s hány élettöredék húzódik meg szerényen jegyzetfüzetének lapjain? Míg felesége a szokásos feketekávét főzi és a borospoharakat az asztalra készíti, addig mi beszélgetünk. Indulásod, költővé érésed? Mikor jelent meg nyomtatásban az első versed? Hogyan méltányolták első beküldött költeményeidet a szerkesztőségek, ösztönzően hatottak-e további fejlődésedre? — 1949-ben az Új Szóban jelent meg az első versem. Prágából küldtem. Azt hiszem, ez volt az első költemény, amely hazai magyar költőtől, magyar nyelvű lapban napvilágot látott. A címe: Anyám hét szavára. A szerkesztő nem ismert és olyan változtatást eszközölt a nevemen, hogy nem ismertem magamra. Gymeno Ivánnak keresztelt el. Majd következtek a többi versek. Dec in ben éltem, amikor a Fáklya irodalmi pályázatán — 1951-ben —megnyertem az első díjat. A lapoktól nem kaptam ösztönzést. Bár a Fáklya főszerkesztőjének, Bátky Lászlónak néihány levele jóérzéssel töltött el. Levelei emberiek voltak, és a sok megőrzött írás között ezeket becsülöm is. A felszabadult élet munkaritmusa adott erőt, ösztönzést az újrakezdéshez (a fogságban már lemondtam az írásról, magáról az életről is). Mikor és honnan jöttél Bratislavába, s az ötvenes évek irodalmi pezsgése, a gyakori eszmecserék és viták hatással voltak-e költeményeidre? — 1952-ben Decinből kerültem ide. Őszintén szólva: én az ötvenes évek elején nem éreztem semmilyen pezsgést. Kéz d'és, indulás jellemezte irodalmunkat. Bábi Tiborra például nem itt, hanem a Hukón találtam rá, ahová eltanácsolták egy kis életismeret szerzésére. Miután őszinte viták nem voltaik, sok balfogást tanultam el. Pedig jó) eszembe véstem József Attila sorait: „Magamban bíztam eleitől fogva..," Azokat az ún. vitákat szűkítő abroncsnak éreztem inkább. Mi a véleményed az ötvenes évek lírájáról, az első költői nemzedék indulásáról? — Az ötvenes évek a tévedések, a rossz hatások, a botladozás, az onállótlanság lírája. Ennek ellenére friss, fejlődő költészet volt. Én történetesen egyetlen versemet nem tagadnám meg, arait abban az időben írtam, hiszen végtelenül örültem és boldog voltam, hogy magyarul írhattam, beszélhettem. Felmentést sem kívánok senkitől. Sem magam, sem társaim számára. Ehelyett annak a kornak a társadalmi vonatkozásokban teljes felmérését igényelném. Nemesnek tartom azoknak az éveknek a küzdelmeit és csak sajnálni tudom azokat, akik nem vettek részt benne. Hogyan ítéled meg líránkat 1965 elején, erőteljesnek és fejlődésképesnek tarlod-e az irodalmi utánpótlást? — Az elmúlt év verskötetei után azt mondhatom, hogyha a sajtó és a kiadó támogatja a költészet őszinte törekvéseit és ha nem zárkózik el a fiatal tehetségektől, ugyanakkor a fiatal tehetségek sem zárkóznak el egymástól és a világtól, akkor jelentős alkotásokkal gazdagodhat irodalmunk. A lényeg itt az, hogy a költő ne önmagáért akarjon valamit tenni, de Petőfivel vallja: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit..Ebben szerencsére azonos nézeteket vallanak fiatalok és öregek ... Modernség és hagyomány. Manapság sokat beszélnek róla. Mi a véleményed erről? — Szerintem az a modern, ha a költő nemzedékének és egy kicsit a jövőnek is el akar mondani valamit, mégpedig úgy, ahogy eddig még nem mondták el. Új hang, új életstílus, új fogalmak összessége jelentheti a modernséget. Kedvenc íróid, élményt jelentő olvasmányaid? — Petőfi és Verne volt az indulás. A Farkasok és kutyák dala és Sándor Mátyás. A többit minek soroljam fel? Minden időmet olvasással töltöm. Számomra életszükséglet az olvasás. És ez természetes is. Csak az a baj, hogy nincs és nem is lesz időm minden jó könyvet elolvasni. Napi olvasmányom ma is, mindig, József Attila. Melyik könyved nőtt legjobban a szívedhez, mi köteteidben prózai mondatokban kifejezhető ars poeticája? — Négy könyv még nem nőhet az ember szívéhez. Még csak szeretném megírni azt a könyvet, amelyik a legkedvesebb lesz. Ars poetica? Megvédeni emberi méltóságomat, levetkőzni gyarlóságaimat, szépre és jóra vágyva, hasznossá tenni magamat ott, ahová az élet rendelt. Azt hiszem, ez emberi és költői szolgálat. Közéleti elfoglaltság és írói elhivatottság mennyire zavarják egymást? — A közéleti elfoglaltság is szolgálat. Még akkor is az, ha sokszor jeltelen, névtelen. A baj. csak az, hogy nagyon sok időt vesz el, hiszen azt is csak teljes szívvel, egész embert megköveteljen lehet végezni. Viszont teljes életet csak úgy lelhet élni, ha mindenből részt kérünk, részt vállalunk. További terveid? — Verseskötetek. Most várom az ötödik verseskötetem kiadását. Hogy ml valósul meg további terveimből, azt egyelőre még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a versek mennyiségét és minőségét nem a cement, a tégla, a gerenda és a cserép határozza meg. Mács József 10 \
