A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-27 / 26. szám

aneknek nem volt párja. Mert hogy is lehetne párja annak, aki nincs? Annak, aki meghalt négy­esztendős korában, s csak lenszőke hajának egy fürtje hever ezüst­érembe zárva a polcon, a mama Illatos fe­hérneműié közt. A legnagyobbik lányka a kelleténél könnyebben veszítette el a fejét, s a mér­téket mindenben, s a kelleténél sedréb­ben formálta az élet egész rendjét erősza­kos ábrándjaihoz. Mikor elhatározta, hogy nem alszik, tánc-mulatsággá változtatta az éjszakát, labdázott a pesztonkával, sikongatva: „kapd el“, az ablakhoz vitette magát s órák hosszat nézte az éj fekete képeit, majd meg föl-alá szaladgált az egész ház­ban — tip-top —, fölzavarva az éjféli csendet. Azután meg végignézte apuska Mező­­gazdasági lexikonénak mind a hat' köte­tét, s azt kiabálta, hogy „úr, ír!“ Ceruzát ragadott, s telirajzolta a fajmarhák vál­tozatait s a gabonatermelési előírásokat érthetetlen gyermeki kompozíciónak len­ge pókhálóival. Maria Dabrowská: A kínai Hajnaltájt kegyeskedett aludni menni. Mindenki fáradt volt, de sok mindent el­néztek neki, mert nemrégen halt meg Ja­­nek testvérke, meg aztán olyan hfzeikedőn csókolgatta a mama és apus kezét, ar­cocskáját tenyerükbe rejtve. < Mikor hatéves volt, elszaladt a vén kapu­hoz, hogy fölakassza az oszlopára rózsa­színű kalapkáját. A kaput moha borította, mint valami zöld plüsstakaró. Pántjait egészen belep­te a rozsda, mintha barna antilopból len­ne. S a kislány erősen fogta a léceket, s hintáivá ki akarta nyitni, mint az udva­ri kiskaput. Mert hiszen a kapuszárnyon félkörben utazni sokkal kellemesebb, mint csak úgy egyszerűen hintázni, hát még ha az ember előzetesen a kapu oszlopára akasztotta a kalapját. De a kapu vén volt és senki nem emlé­kezett, mikor zárták be utolszor. Dőlni kezdett a kislány súlya alatt, le­törve a magasra nőtt füveket s a pihés cserjéket, melyek közt oly sokáig árvál­kodott. Hamarosan a földön feküdt minden. A kislány, úgy látszik, kiáltott egyet, mert ott termett mindenki, mintha a föld alól bújtak volna elő, a mama, a néni, a vendégek. A mama a karjaiban vitte haza... A vén körtefa mellett szaladtak el, me­lyen ott csüngött a kisharang. A bognár fejésre harangozott, mert akár magára dönti valaki a vén kaput, akár nem, mindennek meg kell történnie a ma­ga idejében. A kislány tudta, hogy most mennek a pallón át, melynek hiányzik egy deszká­ja, s kiabálni akart: „Óvatosan!“ De hirtelen úgy lett, hogy nem volt se A legnagyobb élő lengyel ‘rónőnek Fa­lusi lakodalom c. kötetéből közöljük ezt az írást. palló, se fasor, mindenki eltűnt! Csak a harangocska csilingelt a körtefán. A kislány egy idegen úrral szemtől szemben riadt fel. Az úr mosolygott. Valami nagyon fájt neki, s egy fehér köteg hevert előtte. Éppen ott fájt valami, abban a doktor- és patikaszagú gézgön­gyölegben. f— Mi ez? — kérdezte a kislány. — A lábad — magyarázta a doktor s melléhez szorította a kislány kezecs­kéjét. Akkor mélységes bűntudat és szégyen töltötte el, s szívében felgyülemlő zoko­gással, az arcába tóduló vértől pirosán, suttogva hadarta: — Hol van anyuska, anyuska, anyus­­ka? — Itt van, itt van. S át lehetett fogni mindkét tenyerével a mama kezét, babusgatni lehetett és bocsánatot kérni mindenkitől, amiért így történt, s szégyenkezni, búslakodni na­gyon. De senki nem haragudott. Virággal, já­tékkal, gyöngédséggel vették körül, s olyan boldog volt, mint soha még. A lába,összeforrt, a kislány megint meg­tanult járni s elszaladt hintázni, föl az égig. Mikor magasra repült a hinta, sikerült hirtelen elkapnia fogaival az akáclomb zöld tolláit, melyekhez nem ért fel senki. Ekkor a hinta kötele elszakadt, s a kis­lány ott feküdt messze, fölhasított fejjel, s forró vér öntötte el a szemét. ‘ E súlyos kalandok után a kislány nagy lett, meséket mondott magának, s nem volt már olyan könnyelmű. S éjszaka, mikor senki nem látta és nem hallotta, versikét költött magában: Jön a tavasz virágokkal, zöldtollú szép madarakkal. !?ölébreszti a gabonát, ki földben aludt télen át, hő alatt álmodott. és ujjával fölírta a falra, fehér láng­betűkkel ragyogott a sötétben. A középső kislány csodaszép arcokat tudott vágni. Olyankor azt mondta, hogy a „bal arcával nevet“. Annyira szép volt, hogy nem lehetett róla semmi mást tudni. A legkisebb húgocska fekete hajú volt és barna bőrű. — Eredj kecskét őrizni, mert cigánylány vagy — mondogattuk ne­ki s ő sírva fakadt. Egyáltalán a legkisebb húgocska foly­ton sírt. Annyi időt vesztegetett erre, hogy soha nem ért minket utol. Azonkívül éjszaka, valahányszor föléb­redt, muszáj volt anyuskának „jóéjsza­kát" mondania. Egyszer reggel hatkor mondott „jóéjszakát“. — Az Istenért, hiszen már reggel van — ámult el a mama. A „cigánylány“ későn kelt fel, mert soha nem bírta rászánni magát, hogy a harisnyáját fölhúzza. Fehérneműjének leg­kisebb gyűrődése is sértette, s mindig mindent túl vastagnak és durvának talált. Hogy szórakoztassák, olvasni tanították az ágyban. Ez annyira tetszett neki, hogy azután már ellenkezés .nélkül húzta föl a haris­nyáját és nadrágocskáját. Az asztalnál még finnyásabb hölgy volt. Csak a salátának a tejfeles levét ette, meg a csirke nyakát. Minden más eledelre könnyeket ontott. De mikor játékra került a sor, együtt hancúrozott az öcsikékkel, kedves kis gé­zengúz lett belőle, minden bolondságban hűséges, lovagias társ. Ó, az öcsikék! A nagyobbik fiúcska mindenki gyötrel­me, fájdalma és szégyene, öntudatosan kis hazudozó, türelmetlen méregzsák, mindenkinek kínt okozó s térden állva bo­csánatért esedező. Ö, akiről sosem lehetett tudni, mit fog tenni a következő percben, érzékeny pont mindenki szívében, mely fölsajdul pilla­natonként. És a legkisebb öcsike, akit legtovább babusgatott az anyja. Csendes volt és nyu­godt, gyöngéd s ugyanakkor közömbös. Hegedűt csinált magának pálcikából, s azon játszott, fehér cérna-vonóval. Legjobban a tyúkokat szerette. Mikor már tudott rajzolni, százával rajzolta őket, a tyúkok és csirkék egész garmadáját vág­ta ki és állította fel az asztalkán. Azután galambokat nevelt, s mikor egy­szer a városba került iskolába, belebolon­dult a színházba. Bajuszt csinált magának odahaza, be­festette a szemöldökét és úgy járt-kelt és üldögélt órák hosszat, társalogva saját ma­gával és képzelt emberekkel. Inkább nem evett egyáltalán ebédet, csak a maszkját el ne rontsa. Viszont igazi ebédet kellett adni a feleségének, aki nem is létezett. Szavaink is voltak, melyeket ki kellett időről időre mondanunk. Például: propa-. datka. Ha vendégek jöttek, gyorsan beszalad­tunk az üres szobába — hogy meg ne hallja senki — s ott ki kellett ezt a szót hangosan és érthetően mondanunk. Különben gyötrődtünk nagyon. Egyáltalán, mindig meg kellett tennünk, ami csak az eszünkbe jutott, s az akarat és a kivitel közt nem volt helye a meg­gondolásnak. Ha azt akarntuk, hogy a virágágyon Ke­let hercegének káprázatos palotája emel­kedjék, az nyomban meg is jelent ottan, nem kellett hozzá varázslat, oly könnyű anyagból építettük; levegőből. Néha mégis lesújtott ránk egy-egy ért­hetetlen csapás, vívódás vagy vereség. A fiúcskák lovat játszottak. Az öcsike iparkodott lónak érezni magát, a lehető legnagyobb mértékben lónak. De bőrét nem borította lószőr, s nem volt izzadt lósza­ga. Hasztalan evett meg egy. egész játék - vályúnyi nyúlkáposztát vízzel. Vajon egy igazi 16 megbetegedne ettől? De ő meg­betegedett, és ricinust kellett bevennie. Ha legalább felfúvódott volna, mint a lo­vak! Azután rútul összekaptunk, a mesék miatt. Alfred — a legnagyobbik lányka mesé­jéből — elhatározta, hogy feleségül veszi Zosiát, aki a húgocskája meséjében volt. De Zosiának nem kellett. Az igazi Bal­­bina babához akart férjhez menni, pedig az nem is volt fiú. Az öcsikék Alfred pártjára állottak és türelmetlenkedtek. A kisebb öcsike a ke­rítésnél állt, a hollőfekete paripával, me­lyen Alfrednak az esküvőre kellett men­nie. Akkor jött a mama, és belelépett a fe­kete paripába. Mikor a mama arra a helyre ért, ahol a paripa békésen legelt, fölkiáltottunk, hogy rúg. De a paripa nem csinált semmit, egysze­rűen hagyta magát széttaposni. Csalódottan és szomorúan mentünk be a Családi esték-et olvasni. A legnagyobbik lányka legjobban a kí­nairól szóló elbeszélést szerette, aki neki szedi a teát. így volt a gyerekújságban: „Ezer meg ezer versztnyire tőled a kis kínai, aki nem is ismer téged, neked sze­di a teát.“ Ah, hogy vártuk, mikor hozza el végre! Mikor úgy volt, hogy megjön egy volt száműzött dédnagybácsi Szibériából és mindenki ünnepélyesen várta, mi ma­gunkban halkan azt mondtuk: ~ Ez lesz a kínai. 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom