A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-13 / 24. szám

4.

Tudta, mlkof Jönnek hozzám az amerikaiak ás kiadta a parancsot: amint rázendít a zenekar és elhangzanak a diszlövések, a legnagyobb csendben elhagyni a tábort és a kevésbé látható erdei utakon mélyebben yonulnl az amerikai zónába, nyugatra. Az oszlop élén amerikai tankok haladtak 8 ugyancsak amerikai tankok zárták be a menetet Is. Mellettük egy autósor haladt, a harmadik gépkocsiban ült Vlaszov. Az oszlopot Bujancsenko tábornok vezette, az első „orosz felszabadító hadsereg“ parancsnoka ...

Azok a kapcsolatok, amelyeket ezekben a napokban sikerült kötnünk a vlaszovlstákkal s főként tisztjeikkel, sok tekintetben segítségünkre voltak. Nyomban, amint a vlaszovlsták megkapták a parancsot az indulásra, befutott autóján Mlscsenko zászlóaljához KucslnszklJ kapitány, Vlaszov testőrségének parancsnoka. Felkereste a mi Jakusev kapitányunkat és tudtára adta, hogy csoportjuk nyugatra Indul. Jakusev egy pillanatig sem tétovázott, tüstént riadót rendelt el s a hallottakat Jelentette a brigád parancsnokának, Mlscsenkónak. Ezután KucslnszklJ kocsijába ült és elindult a vlaszovlsták után. Kucsinszkij utolérte az útnak indult oszlopot és az úton keresztbe állva megállította Bujancsenko parancsnok gépkocsiját. A tankok tovább haladtak s legénységük ügyet sem vetett arra, hogy a gépkocsik megálltak. Látták, hogy az oszlop élén Vlaszov testőrségének parancsnoka áll, s Így nyugodtan haladtak tovább.

— Miért állunk, ml történt? — kiáltott ránk Bujancsenko tábornok, miután kiszállt gépkocsijából.

— Hol van Vlaszov? — válaszolt a kérdésre kérdéssel KucslnszklJ.

Magyarézgatnl kezdték egymásnak a helyzetet s ezalatt Jakusev, hogy Időt ne veszítsen — hisz Bujancsenko gyanút foghatott — végigfutott a gépkocsioszlop mellett s megnézte, ki ül az autókban.

A sofőrök, német szokás szerint, autójuk bal oldalán álltak s kíváncsian figyelték, mit csinál a két kapitány, KucslnszklJ és a másik, Ismeretlen, de nyilván ugyancsak hozzájuk tartozó, ha egyszer Vlaszov testőrsége parancsnokának kocsiján érkezett.

Iakusev végigfutott az oszlop mellett s KucslnszklJ újra megkérdezte: — Hol van Vlaszov?

Ebben a pillanatban Vlaszov sofőrje szótlanul Intett, hogy éppen a mellettük álló gépkocsiban ül. Jakusev feltépte a kocsi ajtaját, azonban sehol sem látta Vlaszovot. A sofőrre tekintett:

— Hazudsz?*

Im

a

U

ltim

i

H

m

m

A sofőr ismét csak egy tekintettel válaszolt s újra hátra Intett.

Jakusev újra kinyitotta a gépkocsi ajtaját. Az első ülésen egy tiszt ült, fejét a kezére hajtva. A hátsó ülésen egy nőt látott — lábán takaró. Jakusev letépte a takarót: Vlaszov! Gondolkodás nélkül elkapta a kezét és kirántotta az autóból.

— Gyerünkl Gyorsan! — s az elképedt vlaszovlsták szeme láttára KucslnszklJ kocsijához vonszolta Vlaszovot.

Vlaszov testőrségének parancsnoka előrelátóan kinyitotta gépkocsija ajtaját, Jakusev belökte Vlaszovot a kocsiba, amely abban a pillanatban eindult. Az oszlopban miDd ez Ideig senkinek sem volt sejtelme arról, hogy voltaképpen ml történt.

Miután elhagyták az oszlopot, a gépkocsi letért az útról. Mindenekelőtt ki kellett kerülnlök a vlaszovlsták táborából. A sofőr azonban slettében eltévedt s vlaszovisták egy másik csoportjával találkozott, amely éppen a fő oszlophoz akart csatlakozni. Ebben a pillanatban Vlaszov, nyilván rádöbbenve helyzetére, feltőpte az ajtót és a szó szoros értelmében kiesett a kocsiból. Nyomban felpattant és hosszú lábait emelgetve az övéi felé futott. Jakusev előrántotta a pisztolyát, azonban, nem akarván felhívni magára a figyelmet, nem lőtt. Fiatalabb lévén Vlaszovnál, könnyedén utolérte, fejbeütötte pisztolyával és visszavonszolta a gépkocsihoz. A vlaszovisták végignézték a jelenetet, azonban nyilván nem fért a fejükbe, ml Is történik s Így nem avatkoztak bele.

Foalnlh Ivanozle* Javgenyl] (VOzépen) csebtxLavtk harcotok káréban.

Miután Vlaszovot visszavonszolta az autóhoz, Jakusev a maga helyére ültette az árulót. A gépkocsi Ismét elindult s most már megállás nélkül elérte Mlscsenko zászlóalját.

Elbeszélésem végére Vlaszov egészen magába roskadt és már természetes hangon mondta:

— Most már értem, hogy befejeztem pályafutásomat ...

Aztán valami Ismét szeget ütött a fejébe és felélénkültén kérdezte:

— Mit gondol, Sztálin fogad?

Kérdése teljesen váratlanul ért.

— Amit nem tudok, arra nem válaszolhatok. De aligha... Mit is mondhatna neki, Vlaszov?

— Hogyhogy mit?! — kiáltott fel. — Hisz szovjet embereket mentettem meg a fogságból. Segítettem a prágai felkelőknek ...

— És megmentett legalább egy embert? — vágtam a szavába. — Miért adta meg magát Lenlngrádnál?

— Nem adtam meg magam. Sebesülten ejtettek fogságba.

—■ Hagyjuk ezt, Vlaszov! Mikor Kljev mellett bekerítették, sebesülést színlelt és a katonái nem engedték meg, hogy megadja magát, kezükön hordva vitték ki a németek gyűrűjéből. Prágában pedig a fegyvertelen cseh hazafiak keltek fel, önök meg állig felfegyverzetten csak a maguk bőrét igyekeztek menteni, és az amerikaiakhoz menekültek.

— Ha Sztálin nem fogad és nem hallgat ki, semmi sem menthet meg... ,

Folytattam:

— Gondolkozzék csak el azon, Vlaszov, hogy egy kapitányom egyedül, puszta kézzel hogyan húzhatta ki a szeretője szoknyája alól, katonái közül s hozhatta Ide? Csak úgy, hogy az ön emberei segítettek neki, azok, akiket megcsalt. Tudja, mit Jelent ez, Vlaszov? Nincs többé hadserege, semmije sincs, már senki sem hisz magának.

— De az ügyem nem halt meg! — pattant fel váratlanul a helyéről. — Olaszországban egész hadtestem állomásozik.

— Még egy kérdést, — hagytam figyelmen kívül szavait. — Járt Hitlernél?

— Nem.

— És ki adott önnek utasításokat? Kinek a parancsára írta a röplratait?

— Goebbels fogadott. Röpiratokat sosem Írtam. Az az ő munkája volt.

— Az utolsó kérdés ...

— Elegem van már a kérdésekből! Elegem van! Nem felelek egyetlen kérdésére sem! — tört ki hisztérikusan. — A történelem majd megítéli tetteimet s Igazságot szolgáltat nekem.

— Nem, Vlaszov, önt nem a történelem fogja ítélni, hanem a hadbíróság.

Nem válaszolt. Vagy nem tudta, mit mondjon, vagy talán nem akart válaszolni.

— Adjon parancsot egységeinek, hogy hagyják el az amerikai zónát és Jöjjenek át hozzánk.

Némi habozás után megírta a parancsot, amelyet nyomban sokszoroslttattam s tisztjeim elindultak vele a vlaszovlsták közé. A vlaszovlsták a parancsot elolvasva átadták fegyvereiket és szervezetten átvonultak hozzánk. Egyes csoportok katonái sírtak és „hurrát“ kiáltottak.

Vlaszovot autómba ültettem s elindultunk Prága felé. Az amerikaiak cl voltak képedve, de sehol sem állták utunkat. Két nap múlva parancsot kaptam, hogy vonjam ki egységeimet az amerikai zónából.

így fogtam el az áruló Vlaszovot ...