A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-02 / 18. szám
z utóbbi években az öregség oktalan rögeszmékkel tolakodott az életébe. Tudta, hogy értelmetlen képzelődés az egész, de nem volt ereje védekezni ellene. Előfordult például, hogy az utcán meglátott egy asszonyt, aki Lőwynére hasonlított. Ettől a perctől kezdve máqnesként vonzotta magához a jól ismert ház; minden elfogadható ok nélkül tízszer is elment oda és fel-alá járkálva a ház előtt, figyelte az első emeleti lakás ablakait. Egyszer úgy látta, mintha a függöny mögött felbukkant volna a sötét haj övezte gyönyörű arc, és ő ellenállhatatlan kényszertől hajtva belépett a méregzöld mozaikkal kirakott szecessziós lépcsőházba, és elindult fölfelé. Becsöngetett, és amikor kinyílott az ajtó, fojtott, izgatott hangon megkérdezte: — Kérem, itthon van Lőwyné? — Ilyen nevű hölgy nem lakik itt — mondta valaki meglepetten, de ez teljesen valószínűtlenUl hangzott, mert az ajtóban álló alak háta mögött meglátta a világos, tágas hallt, és tudta, hogy annak a végéből nyílik a gyerekszoba, balról pedig a gardróbfülke és Lőwyné hálószobája, amelynek másik ajtaja a fürdőszobába nevezet. Érezte, hogy mindenütt megtalálná a villanykapcsolót, még ha sötétben lépne is be. Máskor meg kínozni kezdte a gondolat, hogy a csíkos nevelőnő-egyenruhával és a kék selyemjókötővel együtt levetette a múltját is, és hogy most mindenki haszontalan vénkisasszonynak nézi. Akárcsak ahhoz az átkozott házhoz, úgy vonzotta valami a szekrényéhez is, amelyben a csíkos ruha meg egy fél tucat keményített fehér kötény függött. Egy koranyári napon, amikor már ideje volt félretenni a kivörösödött fekete tavaszt kabátot, tudatosan és szívesen ve tette magát alá a gyötrő kényszernek, és évek óta először ismét felvette a nevelönöl egyenruhát. Eleinte kissé idegenül érezte magát benne. Azt hitte, hogy az utcán mindenki megfordul utána, ezért a közeit játszótér felé vitte útját, és leült egy padra a homokozó mellett. Itt mégiscsak sokkal jobb volt. Minden súly egyszeriben léhullt róla. Bűbájos csalást követett el. Kinek jutna eszébe meggyanúsítani egy nevelönőt, hogy csak úgy, ok nélkül jött el a játszótérre? Hogy jogtalanul nézi figyelmes, koncentrált tekintetével a gyereksereget és úgy tesz, mintha a rajzó boly egyik kis tagja az 0 gondjaira lenne bízva, mintha táskájában almát őrizne számára, amit mindjárt el Is kezd szeletelni, hogy a csöppség szájába dugja. Egy jól megtermett fiatalasszony ült le mellé. Látszott rajta, hogy minden, amivel a természet megáldotta, keble, csípője, sima gömbölyű nyaka és rózsaszín párnás keze mindig megbízhatóan szolgálta életcélját: azelőtt a férjszerzést, most a gyerekek ajnározását. Mint a kotlóstyúk, úgy terelgeti csemetéit, és csillogó szemmel nézi, milyen gyönyörűséggel túrják a narancssárga homokot. Aztán abbahagyja a horgolást, apró darabkákat tördel a táskájából előhúzott vajas kenyérből és a gyerekek szájába adogatja. A morzsákat összeszedi, megeszi, és közben hangosan sóhajtozik: — Én ezektől a maradékoktól hízom — és megtapogatja csípőjét —, meg a kásától. •Öt éve egyebet se eszem vacsorára, mint a tejbegírzt, amit ezek meghagynak. Brrr ... Brrr ... mondja, de boldogan és szánalom nélkül nevet azon, hogy dereka menynyit gyarapodott lánykora óta, s tovább csipegeti az ételmaradékokat. Lőwynét bezzeg más fából faragták. Amikor szülés után felkelt az ágyból, odaállt a tükör elé, és ellenségesen vtzsgálgatvá csípőit, elszántan kijelentette: — Ennek itt mind el kell tűnnieI A robosztus svéd masszőrnő paraffinba csomagolta, és amikor a kihűlt viasz megrepedezett és pikkelyesen lepattogzott róla, olyan karcsún, olyan kecsesen bontakozott ki a burokból, mint egy egzotikus lepke. — Egy Löwy nevű családnál voltam alkalmazásban — szólalt meg az öreg nevelönö. — Az asszonynak három gyermeke volt és olyan karcsú maradt, mint a nádszál. Nekem adta az egyik ruháját, fekete moaréruha volt. Ha megmutatnám magának, azt hinné, hogy kirakatbábura szabták. A moaréruha az emlékek tetején nyugszik, mint koszorún a kemény, színjátszó gyászszalag. Alatta az ápolt, bájos gyerekek hosszú sorának emléke, akiket az öreg kisasszony felnevelt. Mindegyikük illedelmes volt és tiszta és hároméves korukban villával ették és maguk vagdalták fel a kiskéssel. a húst. — És most kinek a gyerekére vigyáz? — kérdi ártatlan kíváncsisággal a molett fiatalasszony. Az öreg kisasszony úgy érzi, hogy a kérdésnek kétágú kígyónyelve és méregfoga van. — Most egyedül vagyok itt — válaszolta kitérően. Hogy kínos zavarát leplezze és önnön létjogosultságát igazolja, egy szalaggal átkötött kis bőrmappát húz elő táskájából, bizonyítékot arra, hogy nem élt hiába. — Ha szereti a fényképeket, nézze meg — suttogja öreges, remegő hangon. A fiatalasszony félreteszi a horgolást, kezét beletörli szoknyájába és figyelmesen vizsgálgatja a képeket, a habtiszta, vasalt ruhájú gyerekeket, a fürdősétányokon, parkokban, strandokon, és amikor fejét felemelve meglátja a homokban hempergő hároift szurtos fiát, s különösen a legkisebbet, amint maszatos mancsocskájával örökösen nedves kiskutyaorrát dörgölt, úgy érzi, hogy a fényképkötegböl csípős füstként száll felé a keserű irigység. — Ezek pénzes emberek voltak —■ sóhajt fel. A gyerekeiken is meglátszik. De mondja, mit csinált velük, hogy nem piszkolódtak be? Hiszen olyanok ezeken a képeken, mint a patyolat. Nézze meg az enyéimet ... Arra gondol, hogy az ilyen házaknál biztosan volt szakácsnő, szobalány, mosónő és takarítónő. A nevelőnőnek arany dolga lehetetti — Nem rossz foglalkozást választott magának. Még világot is látott. Én meg mindig csak otthon ülök, mintha odakötöttek volna. Moziba se voltam, nem Is tudom mióta... És a házi munkát még csak meg se becsüli senki. Néha legszívesebben odavágnám az egészet. Jindriska Smetanová A moaré ruha Az öreg kisasszony némán hallgatja 4 panaszt, arca kifejezéstelen marad, s ölbe tett ráncos keze úgy nyugszik kikeményített ruháján, mint valami régi elnyűtt kesztyű, amely üresen Is megőrzi a kéz formáját. A három lurkó felmászik a hintára, billegő ritmusban himbálódzik ide oda, és a legkisebb egy se füle se farka nótába kezd, kicsit ügyefogyottan, de mérhetetlenül boldogan. A fiatalasszony visszarakja a fényképe két, és a mappát bele teszi szomszédnöjo hervadt falevélként. zizegő száraz tenyerébe. — És örülnek ezek a gyerekek, ha találkoznak magával? Biztosan mindegyikről tudja, hogy megy sora. Az öreg kisasszony átköti a mappát a szalaggal és nyikorogva megszólal: Én mindig zsidó helyeken voltam: ezek közül a gyerekek közül egyik se él. Mind gázba ment Annyit kerestem őket... de senki se tud semmit mondani. A minap azt hittem, hogy Lőwynét látom az utcán... De nyilván csak képzelődtem. A horgolás lecsúszott a földre. A fiatalasszony egy percig értetlenül néz maga elé, de amikor minden megvilágosodik előtte, hirtelen felugrik, keze remeg, mint a madárszárny. — Te, jóságos Isten — kiáltja kétségbeesetten —, hova lettek a gyerekeim? Senki se érti, miért ez a pánik, miért keresi eszeveszetten a gyerekeit, akik ott hintáznak előtte és a mondókájukat hadarják. Senki se tudja, milyen feneketlen iszonyat villant át az asszony egyszerű lelkén. Odarohan a gyerekekhez, leszedi őket a hintáról, szertelenül tesz vesz körülöttük, orrocskájukat törölgeti, megnyálazza zsebkendőjét és drözsölgetni kezdi pufók arcukról a piszkot. Szárnya alá szorítja őket, mint a kotlós, ha magasan a felhőkben a héja szaggatott röptének baljós jelét fedezi fel. Aztán a horgolással együtt sietve és rendetlenül táskájába gyömöszöli a kis vödröket, lapátokat, formákat, kocsiba ülteti kapálózó legkisebb fiát, és erőszakkal vonszolja magával az ordító gyerekeket, mert a világért se tudna megmaradni a játszótéren ekkora szerencsétlenség tudója mellett. Elmenőben még megüti fülét szomszédnőjének üresen csikorgó hangja — — Minden olyan rosszra fordult... a gyerekeknek vége__meg a ruhának is. .. Sose hittem volna,'hogy a fekete selyembe ts beleveszi magát a moly. Tegnap elővettem a moaréruhát, és akár hiszi, akár nem, szitává rágták a molyok ... Vége, mindennek vége. ZÁDOR MAGDA fordítás« ti
