A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-25 / 17. szám
Weber Antal: A magyar próza két évtizede 14 A felszabadulás utáni három esztendő, bár kétségtelenül önálló periódusnak tekinthetjük, túlságosan rövid idő, különösen a próza szempontjából ahhoz, hogy a következtetések messzemenőek és határozottak legyenek. Mégsem az idő rövidsége a legdöntőbb mozzanat, amely e periódus kialakulatlan jellegét adja, hanem az átmenetiség atmoszférája. A folytonosság kérdését érintve említeni kel! a népi írók körét. A mozgalom erősen differenciálódott, de akik közülük a balszárnyhoz tartoztak, éppen művészetük demokratikus, plebejus tartalmai révén ebben a korszakban az irodalmi fejlődés fő sodrásába kerültek. Így tehát Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József munkássága mintegy sajátos átmenetet képez a szocialista próza irányába. Hatásuk az ötvenes években (kivéve Darvast, aki ekkoriban inkább közéleti tevékenységgel van elfoglalva) egyre növekszik, s bár az „útitárs“ megszorító jelző velük kapcsolatban időnként elhangzik, művészetük, főként a tematika és a szemlélet vonatkozásában, az egész magyar prózára rányomja bélyegét. A paraszti élet, mint élményanyag, továbbá még a felszabadulás előtti irodalmi szociográfiák nemes hagyományai hozzásegítettek annak a prózairól eszménynek a kialakulásához, amelyet Móricz Zsigmond nevével jelölünk. A népi Írók ezt az eszményt népközelségükkel, a szociográfiai módszerek által nyert impozáns váloság-ismeretükkel konkrétabbá, következetesebbé, a szocialista próza számára áthasonlíthatóvá tették. A szépprózában szinte napjainkig oly nagy szerepet játszó szociográfikus elemeknek, s a falusi témák kultuszának ide nyúlnak vissza a gyökerei.1 A népi irány a költészetben egy jelentős második generációt nevel fel, s fiatal prózaírók egész sorát, akik között a legnevesebb kétségtelenül Sarkadi Imre volt, indította el művészi pályáján. A szocialista széppróza szerepe, funkciója ebben a korszakban nem pusztán az egyes alkotók munkásságának (Illés Béla. Gábor Andor, Gergely Sándor, Sándoi Kálmán) esztétikai értékeire, vagy az olvasókra gyakorolt hatására szorítkozik. Je lentősége többek között abban fedezheti fel, hogy az új típusú, társadalmi célzatú s a leghaladóbb világnézet jegyében felnövekvő művészet eszményét és gyakorla tát testesíti meg magas szintű alkotások ban. A szocialista eszmeiség mellett vol faképpen ez a próza avatja közismert« a tudatos realizmust, mint a valóság lénye ges összefüggéseit visszatükröző és ábrá zoló művészi módszert. Aligha tévedünl azonban, ha azt állítjuk, hogy a realizmus ímajd a szocialista realizmus) mint a ha , .ladó művészet elméletének és gyakorlaté nak elterjesztésében legalább ekkora sze repe volt Lukács György és Révai Józse: elméleti munkásságának s még Inkább t szovjet irodalom immár klasszikus érték! alkotásainak, melyek ez idő tájt váltál szélesebb olvasóközönség számára isme rétessé s így az irodalmi műveltség, köz tudat szerves részévé. A felfedezésnek ez a nagy első hullámát még erősítette az i szerencsés körülmény, hogy valóban je lentős, de legalábbis érdekes művek soro zata látott ekkoriban napvilágot. A különböző irányok, tényezők, összete vők e szükségképpen elnagyolt s inkább < magyar regény és novella fejlődésénei történelmi körülményeit, mintsem ered ményeit tartalmazó vázlat után érdeme egy pillantást vetni néhány, többnyire vé letlenszerűnek tekintett, bár egyáltalái nem mellőzhető életrajzi mozzanatra, t legtöbben azok közül, akiket kiemelkedő regényírókként szoktunk emlegetni (Ve-* rés Péter, Szabó Pál, Illés Béla, Németh László, Déry Tibor, Darvas József stb.) ek-. koriban írói pályájuk egy vagy több szakaszán túljutottak már, s egyszersmind kikristályosodott művészi alkotómődszerrel rendelkeztek, így az új prózába mintegy belevitték azokat az irányzatokat (tartalmi és formai szempontból egyaránt), melyeknek képviselői voltai.. Szemléletük és művészetük minden különbözősége ellenére, éppen mert munkásságuk bizonyos értelemben közeledést is mutat, néhány esztendőn keresztül: a Számadás, a Város az ingoványon, a Talpalatnyi föld, a Honfoglalás, az Égető Eszter, a Felelet s egyéb munkák is, meghatározzák a felszabadulás utáni magyar regény egész karakterét. Mármost mellőzve olyan kiváló, de életművük javát még az előző évtizedekben létrehozó írókat, mint Tersánszky, Füst Milán, s az időközben elhunyt Nagy Lajos, azt kell megállapítanunk, hogy a magyar próza élvonalába, kiegészülve az irodalmunkba az ismert okok miatt később viszszatért Lengyel Józseffel, nagyjából ugyan-, azok a szerzők tartoznak, mindmáig. Az úgynevezett sematikus regényekkel nem kell túlságosan sokat törődni. Nem azért, mintha nem rejlett volna veszedelem ebben a jelenségben. Nagyon rossz irányban befolyásolhatta volna szépprózánk fejlődését, hiszen az irodalompolitikában, különösen Révai nézeteiben, bár finoman és megvesztegető logikával előadva, az egyszerűsítés durva formáit elutasítva, végeredményben, egy olyan típusú közélettől, politikától közvetlenül és kategorikus formában áthatott követelményrendszer fogalmazódott meg, melynek eleget tenni közkeletű sémák alkalmazása nélkül aligha volt lehetséges. S miután e követelmények sokszor találkoztak az írói jószándékkal, néha (éppen a polgári irodalom köreiben nevelkedetteknél) az új felismerésekből fakadó harcos túlbuzgalommal, a tapasztaltabb írók esetében az általános politikát a művészetben megvalósító irodalompolitika iránti lojalitással: hatásuk, ha másutt nem, a témaválasztásban nyomot hagyott a legjobb alkotásokon is. Ami ezekben a követelményekben pozitív volt, tehát a szocialista világnézet igenlése, a társadalmat nemcsak ábrázoló, hanem annak alakításában részt vállaló irodalmi kimunkálása legalább akkora erény, mint amekkora hiba a megvalósítás módszereinek, noha nagy művészekre tekintő, de mégis csak erősen körülhatárolt, a szocialista eszmeiséget a politikai gyakorlat direkt apológiájával felcserélő előírása, sőt türelmetlen számonkérése volt. Ebben a helyzetben természetesen akadtak konjukturális lehetőségek, melyeknek szárnyán pl. Aczél Tamás ídeig-őráig az irodalmi dicsőség magasában lebeghetett, sok fejtörést okozva azoknak a kritikusoknak és tanároknak, akiknek az ő sokat emlegetett regényéből nyaktörő rabulísztikával a művészi nagyság ismérveit kellett kihámozniok. Az esztétikai minőség adminisztratív megállapítása politikai hibák következménye volt, kellemetlen epizód, amely azonban a valóságos értékrendszerben mitsem változtatott. E korszak igazi negatívuma a tehetségek kibontakozásának, sokszor saját politikai Jószándékukat kihasználva, az ecsetelt követelmények által történő korlátozása, továbbá más tradíciók és termékeny kezdeményezések (amelyek gazdagíthatták volna a szocialista irodalmat, s nyugtalan, „szabálytalanabb" írói eevéniséeeknek is teret adtak volna] elfojtása, s végül a haladó értékes, de nem szocialista világnézetű Írók és művészetük indokolás nélküli háttérbe szorítása volt. Rövid átmeneti időszak után, melynek jellemzői egyes alkotók visszatérése, megszólalása, újfajta világirodalmi tájékozó-: dás, valamint az izgatott légkörben a társ sadalómkritikai hang felerősödése — szép-: prózánk 1957—58 táján új korszakba lépett. Prózánk gazdagabbá, újszerűbbé, modernebbé vált az utóbbi években, nép-, szerűsége hallatlan mértékben meenőtt. Megszűnt az a helyzet, hogy a kedvére csapongani óhajtó művészi fantázia a „ha-: ladő hagyomány“, a történelmi regények világába menekül. A szocialista próza vers senytársat kapott abban a nehezen meg-: nevezhető irodalomban, amely a társadali mi rend iránti aktív vagy passzív lojalii tás követelményét elfogadva az egykori poli gári vagy népi irodalom tradícióit folyi tatva, vagy az újabb nyugati irányokból merítve ihletet, a modernista kísérletektől egy szűkebb körű pszichológiai realizmus son át egy olyanfajta társadalmi felelősi ségtől áthatott humanizmusig terjeszti skáláját, mely számos elemében a szociai lista realizmus dogmatikus ballasztoktól megszabadított felfogásával érintkezik, E kategória sokkal szélesebb s egyúttal lazább annál, hogysem irányzatnak tekinti sük, hiszen beleférnek ebbe Németh Lász*. ló, Szabó Magda, Sánta Ferenc, Mándy Iván, Tamási Áron, Thurzó Gábor, Illés Endre prózai művei egyaránt. A legkülöni bözőbb gondolkodású és stílusú művészek ilyetén csoportosítását nem történeti vagy esztétikai tényezők indokolják, hanem az a sajátös viszony, amely a szocialista vii lágnézetet és művészeti eszményeket váli laló s azok jegyében alkotó írók, s az ebi be a kategóriába nem sorolható írók kői zött létezik. S e viszony nem más, mint a szocialista irodalom együttélése, verseny az értékes, haladó, de karakterében tőle elütő irodalommal egy meghatározhatati lan tartalmú időszakon át. Az esztétikai minőség, az ízlés, az ábrázolási módszei rek terén termékeny egymásra hatást csaki úgy feltételez ez a viszony, mint számos egyéb területen vitákat, tisztázást elősei gítő ellentéteket. S mindenekelőtt értékes műveket, s a szocialista eszmék győzelmét, nemcsak általában, hanem magasrendi művészi alkotások sorozatában. A szociai lista íróknak e polémiában művekkel kelf bizonyítaniok. Ez annál inkább szükséges, mert irodali mukban nemzedékváltás történik, nem pusztán valami generációs ellentétből kifolyólag, hanem az élet természetes rendje szerint. De még az egyes életműveken belül is átrétegeződést tapasztalunk. Pl. Darvas József új műveii ben, így a Részeg esőben figyelhető meg e jelenség. Déry Tibort művészi pályájái nak konzekvenciái kafkai víziók felé voni ják. Veres Péter a töprengő publicisztikái ban talál új műfajra. Lengyel József annyi megpróbáltatás után pályájának termái kény s legjelentősebb szakaszába léps A már többször eltemetett derékhad tagjai ebben az új periódusban találják meg légi jobb képességeiket (Cseres Tibor, Fekete Gyula). Megjelenik az intellektuális ternai tika, a magyai próza eddig kevéssé művelt ága (Somogyi Tóth Sándor, Hernádi Gyű-, la). Egész sor érdekes kísérlet után új rangot kap a szociográfia, amely már a szocialista valóság jelenségeit vizsgálja pontosan és ihletetten. (Sánta Ferenc Húsz órája ilyen alkotás.) A kisregény és a női vella mint a viszonylagos, az új jelenségek ábrázolásához szükséges távlat idején csökkentő, a történelem gyors ritmusához alkalmazkodó műfajok, amelyek egyébi ként nagyobbszabású epikai és drámai téi
