A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-25 / 17. szám
Kedves olvasóim! Szeretettel kopogtatok be a Hét hasábjairól felen regényemmel minden olvasóm ajtaján. Jő egészséget, hos-szú életet, és sikeres alkotó munkát kívánok mindenkinek. Regényem történelmi regény, mégpedig azokból az időkből, amikor nemcsak a magyar népnek, hanem valamennyi Duna völgyi népnek is olyan nagyon bizonytalanná vált a létezése. A Német— Római császárság és az Ozmán Birodalom jó pár száz évig tartó élet-halál fiarcának idején volt ez Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sok sírást elsodort a tájakról a semmibe a szél, s tengernyi lenne, ha lehetne az akkor s azóta felgyűlt fájdalom. A sok szenvedés, sírás, harc és gyötrelem eredménye, hogy íme, többé nem ilyen \ vagy olyan szultánok, vagy Isten kegyelméből Való, de inkább hazudott császárok csinálják a történelmet, hanem maga a nép. A Dunamenti és minden erre való folyómenti, hegyháti, hegymögötti nép. De! Aki jól akarja csinálni a történelmet, annak magának is ismernie kell a történelmet. Ez olyan alapvető törvény, ami alól nem méntődött fel soha senki, és nem mentődik fel ezután sem. Ha Napóleonnak hívták, ha Kyrosnak vagy Nagy Sándornak, Julius Cézárnak, vagy Első Ferenc József apostoli királynak és császárnak. De világos, hogy méginkább nem mentődik fel ezután. A magyar nép történelme a Duna-völgyi népek történelme, szűkebben meghatározva a Kárpát-medence történelme a szarmaták első fergeteges népvándorlási özönlésétől, vagy tán még élőbbről kezdve, Batu kánon át az iszlám mindent elárasztani, letörölni akaró szándékáig s olyan tragikus megint és megint való próbálkozásáig. De ami a történelem gyüjtőmedencéje, az a népek gyüjtőmedencéje is, és így lettek igen kemény és halált is megvető hajdúharcosok szerbek, románok, szlovákok még akkor is, amikor már olyan kis területre, mint a partiumbeli földekre szorult össze támadás és védekezés. A történelmi tragédiákban mindig meg tudta fogni egymás kezét, de inkább szívét a környező nép, s most meg kell találnia egymást az örök béke Jelé menetelő alkotó együttműködésben' Valamit erről is próbál beszélni ez a regény. Egymást annyira megtalálták, hony az örök védekezésben a haldúcsapatok soha nem szenvedtek vereséget! Még akkor sem, ha már csak a véovárak állottak, vagy hogu a védekezés a nádasokba, mocsarakba szorult. Ami aztán más egyebekkel együtt azt is jelenti, Jioqy a mi harcaink' soha nem csak a magyar nép ' ügye volt, hanem valamennyi Duna völgyi népé. Világos, hogy a magyar nép nemcsak mindig adott, hanem kapott is, így például a cseh huszita mozgalomnak igen nagy szerepe volt Dózsáék szabadságharcában, s Rákócziék szabadságharcában is igen sok félvidéki szlovák vett részt... De a legbrutálisabb, leqkegyetlenebb harc mégiscsak a török hódítás 150 esztendeje volt. Már Batu kán megfogalmazta a tételt, hogy: „... ha az égben egy Isten van, így a földön is egy uralkodónak kell lenni“, amit aztán magáévá tett a német-római császárság is, a török szultánsáq is. Mi mást tehettek volna a karmaikba került kis nemzetek? Élni, Rűogy lehet. Erről szól előző regényem, hasonló cím alatt, és ennek pedig jelen regényem a folytatása Bocskai István szabadságharcával. _ Kívánok még egyszer jó egészséget az olvasáshoz, hátha érdemes lesz, hiszen, mint már mondottam, nekünk, népnek és népeknek, immár közvetlenül van közünk a történelem alakulásához. Budapest, 1965. március 27 ff' nő gyűjti a kincset, mint a méh a mézet, s Kairóban szinte pontosan ugyanennyi, más, nagyobb városokban is vannak szép számban. És a harmadik kincsgyűjtője pedig ez a börtön. Külön hivatal mérlegeli, aztán úgy szabja ki az egyes rabok váltságdíját. De hogy mégis mikor váltódnak meg, nem egészen ezen a hivatalon múlik, hanem inkább a távoli otthoniakon. Hogy mikor tudják előteremteni a pénzt, ami a váltságdíjba kell. Még az is időbe kerül, amíg otthon a feleség, édesanya, szerető, vagy férj megkapja a hírt. De még a hírt! Hanem amíg összegyűl valahonnan az a pénz! Ám olyan is történik, hogy soha nem "gyűlik össze. Az ilyen rabért vár az iroda egy ideig, vár, naponta egyik is, másik is elolvassa a Rabok Könyvében a nevét, egyszer aztán nincs tovább. Sorsa örökre elvégeztetett. Két lába, keze belekerül a csincserbe, a lánc túlsó vége rákovápsolódik a kőfalba vert karikába, vége. Mindennek vége. Kivéve természetesen, ha ... nem változik meg hirtelen a Birodalom viszonya éhhez, vagy amahhoz a hatalomhoz. Ha ... a pillanatnyi helyzet úgy kívánja, azon nyomban elengedneg egy- vagy több politikai főrabot, hadd vigye haza az Ozmán Birodalom jó, humanista hírét. Márcsak azért is jő, ha van rab fölösen, hogy legyen miben válogatni, ha arra keatil a sor. De az se rossz, ha egyszerűbb rabot engednek el. Az meg a nép közé viszi a török jó hírét. A CSINCSERBEN lévők számára nincs múlt sem, így nem is lehet jövendő, ezek azok, akikről a rég elhagyott otthon vagy megfeledkezett, vagy pedig azok is szőrénszálán eltűntek, elpusztultak. Mi vétkük lehet, nem tudni. Leginkább az a bűnük, hogy születtek, s vannak. De nem is érdem vagy érdemtelenség osztogatta ezeket a csincsereket a Birodalomban, hanem a vad és kegyetlen és brutális vélt vagy való hatalmi érdek. Érdem és vétek gyakran cserélgette egymást, ami ma érdem volt, holnap már vétek lehet, hiszen az is gyakori, hogv aki most felül van, holnap már alul marad. Ezek azok a rabok, akiknek még a gályák evezőpadja is megváltás lenne, mert hiszen a tengeren, vagy malmokban, vagy kertekben, vagy szántóföldeken lenni ehhez képest ama túlvilági mennyország. De itt a csincsir... meg a lánc . . meg az egy-két lépés távolság ... A dal mellé támasztott fészer alól csak akkor mehetnek ki, ha már felfordultak és jön két sírásó és a béklyóból kicsavarják a bokáikat, a csincsirből a kezeiket és az egyik megfogja a lábát, a másik a két hónalját és viszik, de hová? A temetőbe? A temető nem úgy temető, hogy egyre és egyre szaporodnak benne a sírok, hanem úgy, hogy egymás mellett megint és megint kezdődik egy új árok, amelynek mindig, de mindig nyitott az innenső vége, és hullnak, egyre hullnak bele a rabok. Egy kis földet rá csak. nem nagvon rogyik az be, hiszen üres a hasa. megannyinak. De semmi. Hiszen az élet tulajdonképpen már akkor kilobbant belő-, lük,, amikor a falhoz láncolták őket. Naponta átlag tizenöt oszporát kapnak, amit elkölthetnek a Bazárban. Már csak' azok, természetesen, akik nincsenek a falnál, vagy a csincsirben. Olyan rab is akad, aki összerakja szabadulására várván, és még akkor is a nyakában zsugorgatla, mikör a tönkről a gödörbe gurul a feje, Két kápolnája van a Hét torony várái nak, mindkettő Páduai Szent Antal tisz-i teletére szentelve. Nagyobb ünnepnapokon megcsörren a makkzár a kapun, s az őr a zárat kiveszi, kezében lógatja és mintha csak úgy sertepetélne, becsámborog két pap. Nem csoda, hiszen hosszú a palást és ráadásul az egyiknek pár esztendővel ez-, előtt a dervisek egy doronggal eltörték a lábát. A papok jönnek, lépteiknél a palást alja fodrózódik, s most megannyi rab ei> re néz. Papot látni az ő életükben nagy esemény. Harangot nem tűr meg a mohamedán még az itteni kápolnában sem, s talán nem egészen azért, hanem sok minden másért is, jeladásképpen megcsörren egy bilincs egv rabnak a lábán. Utána azon pillanat-, ban csendül meg minden rab bilincse és lánca és cseng, csörren, megint cseng, erősen, egyre erősebben és egyszerre úgy hallik, mint száz és ezer és ezer és millió lélekből a gyötrelmes zokogás. '(Folytatjuk J 13
