A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-25 / 17. szám
X. A Héttorony várának udvarát öles, de néhol másfél öles vastag és eléggé magas kőfal veszi körül. Itt ciklopsz falazású, amott csak szögletesre faragott kövekből van mind közönségesen, aszerint, ahogyan bővítették vagy erősítették megint és megint a császárok. Mert volt török császár, aki a mecseteket, fürdőket szaporította, de volt császár, azazhogy ... szultán, aki a börtönöket. Éinek milyen volt a kormányzási hite, ereje bölcsessége és módja. A Hét-torony nem szabályos távolságokban épült a falak mentén, hanem csak úgy, ahogyan a szultánok változtak, cserélgették egymást, s több, kevesebb ideig uralkodtak. Mára kitárultak a falak egészen a hegynyi domb pereméig, nincs tovább. Vagy elég lesz immár ez az egy börtön, vagy pedig ha az uralkodó úgy látja jónak, tessék, elég tágas a birodalom, építessen máshol másikat. Egyik torony kerek, a másik négyszögletes, de az se mind úgy, a négyszög törvényei szerint hanem csak úgy, átabotában. Ez a sík keskenyebb, a másik egy kissé ferde is és szélesebb. Ellenben megannyinak ólomból van a fedele, hogy az eső se moshassa, a nap se olvaszthassa, mert az ólom az meglágyul ugyan, de a' forró napsütést elnyeli. Fent, a tornyokban őrök tanyáznak, és ameddig csak a szemük bírja, addig ellátnak, de az udvarra nem láthat be senki az égvilágon. Ez a vár, a Héttorony vára az Ozmán birodalom legfőbb börtöne, melyben képviselteti magát a Birodalom minden fajta néne. s még azon is túl. Vannak itten görögök, örmények, perzsák, románok, szerbek, magyarok, oroszok, németek, zsidók lengyelek, minden de minden nemzetbéli, amely a Birodalomban vagy a Birodalom közelében él. Sőt. Egv Izland-szigeti rab is kucorog itten a csincserben, olyan régen van itt, hogy tán már maga se tudja miért s hogyan került ide. Egyszer egy uralkodó szultánt vertek itt á kenuban agyon a janicsárok. Cipelték befelé, fnint valami rongvot, vagy vágóhídi barmot, de a kaputól elfelé minden lénésnél nőtt bennük a méreg. Egy ütés, még egy, még egv s ezen túl nem számolhatta más, csak a halál. De ekkorra már ki is taposták a belét. Vannak, akik szabadon jönnek-mennek, kóringválnak. magánosán vagv párban, vagy hármában, hátratett kezekkel és folvtoii-folvvást beszélgetnek. Persze, nem az időjárásról vagy a termésről, vagy a Jószágtartásról, hanem inkább a politikáról. Birodalmak várható emelkedéséről, vagy hanyatlásáról, a soha, de'soha véget nem érő háborúról, ami. ha egyhelyt le is csihad. de máshol fellángol megint. Ezek az emberek a legszabadabbak és mégis ezek vannak legközelebb a halálhoz. A szultán ezek közül gyakran megölet egyet-kettőt. Aszerint, ahogy az illető országával valamilyen szándék vagy tárgyalás jól sikerül-e, avagy rosszul. Ha jól sikerült, nincs baj, a rabok sétálgathatnak tovább, esetleg szabadon is engedik őket, ha rosszul sikerült akkor már baj van. Mégpedig nagy. A legnagyobb, ami érheti az embert a világon. Meghal. Dehát, olyan igen nagyon szereti az életet az ember, hogy soha nem azt hiszi, hogy őt küldi a szultán ma vagy holnap a másvilágra, hanem eme másik embert, vagy ama harmadik negyedik embert, aki amott ül, vagy itt megyen vele az ember párban. Vagy esetleg azt az embert ni, aki ott ül mozdulatlanul egy faragott kövön. Ami mellesleg nem csak faragott kő, hanem felfordított róman koporsó. Ha azember oldalra billenti a fejét, ókkal-móddal az írás is olvasható rajta: „Livia. élt tizenhat évet“ Milyen nagy volt a római birodalom, s milyen kicsi ez a tizenhat év! Aki most leült itt a koporsóra, dús hajú, szakálú, bajuszú középkorú ember. Díszmagyar ruhában, darutollas föveggel, sarkantyús csizmában. Egyik sarkantyújának még a taréja is megvan. Holott ezüstből van! A másik letaposódott a nagy hercehurcában, amíg be tudtuk ide cipelni. Erős, hatalmas alkatú ember. Diplomata, de sültnéma az istenadta. Ezen időben a szultán csak úgy volt hajlandó fogadni a német császár követeit, ha díszmagyarba öltöztek. Nem a magyarok iránti megbecsülésből származott ez a szokás, hanem hogy ezzel is megalázza, legközvetlenebb ellenfelét, a Német—Római Császárságot. De úgy látszik, hogy ennek a diplomatának nem elég a magyar díszruha, valami más, valami több is kellett volna. De hogy nem volt neki, azért guzsorog most itten. Vannak rabok, akiért a többiek, bentvalók tizen-húszan kezességet vállalnak, hogy ha kiengedik őket, haza mennek és időre behozzák a váltságdíjat. A kieresztett rab „erős keresztény hitére megesküszik, hogi huszad nap napra bemegie, es az kezeseket ne hadgia megh károsítani, de hitet megszeg-uvén mind az mai napigh is be nem fizet .. “ akkori nyelven mondva és írva. Mire aztán a kezeseket itt bent úgy megverték, hogy kettő belőlük még azon napon meghalt. És mégis mindig engednek ki rabot kezesekre, mert a legtöbbje megtartja esküjét, és a váltságdíjat összeszedi nemcsak önmagáért, hanem a kezesekért is és behozza. Ohé, a Birodalomnak mindig nagy szüksége van a pénzre. Vannak aztán olyan rabok is, akiket egyszer csak minden teketória nélkül kivégeznek, s vannak olyanok is, akikre még a halálnál is rosszabb sors vár. Egyszerűen: miskárolják. Magyarán: magtalanítják. Vagyis: kiherélik. A heréit nagvon kell a háremekben, kávéházakban, fürdőkben, malmokban A nem nélküli ember immár nem ember, hanem némber, kolomp, aminek nincsen ütője, puska, aminek nincsen töltete, lombnélküli fa, nyelv nélküli csimpolya, csutora nélküli duda, ohó, a heréit némber nagyon szükséges a ház körül. Mint a seprű, vagy a szeméthordó lapát. A Hét-torony várának kapuját faragott gerendákból ácsolták, a zárja is jó másfél sakknyi faragott fa, hét makkal. Aki >e akar jönni, ráver a kapura, hogy sak úgy kong belé az udvar, s áll és vár. f 'gyszercsak koccannak a makkok, ezek ikácfából vanna faragva, s annyik csak, mint az embernek a fél mutatóujja, s a sa-. irokfa csikorog, a kapu megnyílik résnyire. fSzapora léptek konganak mire a kiskapu nagykapuban kinyílik, s őrök állnak ■ mt. Most aztán az a kérdés, hogy ki jött vagy miért jött? Megesik, hogy nevet olvasnak fel, s mikor a név belézendül az udvarba, valahány fogoly, erre néz megannyi, most mi lesz? Kit szólítanak s miért szólítják? Hogy innen aztán néha szabadulnak, néha csincserbe kerülnek, néha a berber ólálkodik az érkezők mögött és megint lekapnak valakit a tíz körméről, nadrág hasad, bicska villan és az illető tébolyult szemmel rohan belé az udvar űrjébe, mintha valamilyen, de másmilyen égtájba rohanna. Mitha teste merevül tollá vedlett volna. S közben fent, az égen delelő-: re hágott a nap. S e fény. Mohamed prófétának e szinte kizárólagos tulajdona, az egy igaz Isten dicsőségét hirdeti a heréltnek épp úgy mint a ki nem heréltnek. A szultán legfőbb s legtöbb kincse odaát van a Szeráj 'Chazine Kasznában, pénzben, aranyban, ezüstben. Ez a nagy Kincstár. A második kincsestára pediglen az engedéllyel bíró utcai nők hadserege, akik kiszabott adót fizetnek évente, persze nem egyszerre, hanem részletenként, ami megint csak nem csekélység. Hiszen, ha ezek a nők nem lennének, bizony .nóha kongana az ürességtől a Chazine Kaszna is. Itt Konstantinápolyban százezer ilyen 12
