A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-25 / 17. szám
FARKAS JENO ÁRAMSZÜNET Tegnap — nem nagy eset, de mégis furcsa volt: nyüzsgőit az utca, bolt, az aszfalton a köd lucsokká válva csillogott. A vándor varjak csőre csúfolta ritmusát felejtő rakoncátlan szívem — míg elnéztem a tisztuló eget, nevettem, mert a villanylámpák sárgán hunyorogták, mint vénségre ítélt sápadt szüzek, kik nem mernek szeretni s ha éjjel forró álmuk gyötri őket, reggel arcukon valami irigy tompult örömnek nyoma szendereg. — Ök a szentek, a jók, a másokkal törődök, a szelídek s akikra ha ránéz az ember, szánalmat érez mindig a szívében. En is, akár a többiek, mosolyogtam a délelőtt meleg fényében. S akár a kárörvendő szerelmes, nevettem, hogy nappal milyen búsan pislog az éjjel fehér fénnyel égő tisztaságával dicsekvő sok-Sok utcalámpa ... Másnap a rádióm hallgatott. . Az udvarra mentem, hogy ott olvassam el a sok-sok mondatot, mely belefér egy hófehér levélbe — pedig már délre kondult a harangok szava. Áramszünet — nappali éjszaka. Nos így volt. Tegnap nappal is ragyogtak a villanykörték. Ma messzi csillagoknak, holdnak és a napnak fényét keresve olvasom a hírt, a bánatot és reszket rövidlátó szemem a déli órán, mert szünetel a villanyáram. Értem. Megértem én! Hány elme villog büszke gőggel! Hány szív piroslik, mikor csak dobogni kell. És hány nyelv mond nagyot, minél nagyobbat az angyalok sem énekelnek a Tragédiában! Halványra válva, vagy egész sötétté, másnap elapad a szívek ritmusa, kihuny a fény, a szép szó megreked, a test kihűl, a szem fénye tompul s gyertyafénynél kell kibogoznom édes szavaidat sok kusza mondatodbul. SZ1TÄS1 FERENC: OSSZATOK ÉS SZOROZZATOK A réten a viráglombok alatt tested ívével tenyeremben akartam a fájdalmadat pedig örömödre lestem Szép a világ Sörösüvegből örömöt nyelek Sorsom falán lógnak rozsdásodnak a töröttcsövű fegyverek Katona vagyok Az egész világban élek Osszatok és szorozzatok emberré tüzes szenvedések. yt SÁNDOR KÁROLY: A szótlan arc is beszélni tud: harag villám a szem tüze, mázsás gondok lapulnak a ráncban, s már öröm-mókusok víg táncát is láttam apám bajszának sűrű ágbogában. Kevés szavú őseimnek arcát s ez ét aki magáig az maradt: akin nem fogott sok ravasz ígéret s nyelve zamatját nem hígítja fel — megértem, • ismerem, furcsa ábébéje SZÓTLAN ARCOK a bölcső-ringástól kisér, jön velem, s ha a garami róna kalásztengerétől messzire is vittek olykor el az évek.-, a nagyvilág máshúrú dálábó1 neoncsillogásból utam visszatér; (mint ősszel elhagyja a levél az ágat. de tavasz jöttével új levélre várnak: mert élni akarnak a gyökerek, ágak.. .J, — megérkeztem én is méltó unokának, mert a szótlan arcok hívtak, visszavártak< KMECZKÖ MIHÁLY: LÁTHATATLANOK Dicsértessél fény, az élet minden pontján! , Köszöntelek és bocsánatot kérek, hogy csak most, — s éppen most láttalak meg; pontosan éjfélkor, \ egy mulató mennyezetén, amint éppen öngyilkosságra készültéit Sokáig néztelek, de észre nem vettelek , csak egy mély pillanatban, melybe belezuhantam, lecsúszva a gondolat finom skálájáról, Egy szürke polip göngyölte köréd plasztikkarjait. Füstből volt a teste és szivacsként nyelte el panaszos, segélytkérő sugaraidat Egy sugárka kiszökött bűzös, maró börtönéből és ő vezetett oda, hol három fiatalember beszélgetett — füst-szavakkal. Mint az antik szobrok — kidülledt szemekkel műtermek szögleteiben: néztem az embereket. Néztem — és nem láttam őket sehot. Három emberalakká préselt füstgomolyagot láttam, melyek mint megtört tűzhányók, vagy mint karcsú, szőke gyárkéményelc. pöfékeltek — gyűrűt húztak a fény ujjaira. Pöfékeltek és egyre kisebbek lettek, Aztán eltűntek — mint a sóhaj, mint bús égről a hold. És a fény is eltűnt. — . Lett egy maszatos bünfészek-folt. Néztelek, de nem láttalak sehol. Három fiatalembert láttam: mint nyári mezőn a kévék, egymáson hevertek az asztal alatt. fi
