A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-28 / 13. szám
Szódói emlék Nehezen lehet azt az örömet méltóképpen leírni, amit a Garam mentén éreztünk 1945. március 28-én, ekkor szabadították tel falunkat, Szódót a szovjet csapatok. A szenvedést is nehéz leírni, mert három és fél hónapig az első vonalban voltunk és egy szökött magyar katonát is rejtegettünk, aki nem akart a szovjetek ellen harcolni. Pincébe se mehettünk le, mert a férjem égybanfekvő beteg, béna ember volt. Többen tudtak a rejtegetett katonáról, de nem árultak el, csak figyelmeztettek, hogyha rőjönnek a nyomára a németek, őt is és minket is kivégeznek. A németek felgyújtották az uraság magtárát, ott kapartunk össze egy kis égett gabonát, megdaráltuk és abból sütöttünk kenyeret. Egy nap elkeseredésemben kiálltam az udvarra, hogy bárcsak eltalálna a golyó. A lövés rövidesen el is hangzott és én ijedten a hang irányéba fordultam. Egy szovjet katona fehér kendővel integetett, de mindjárt el is tűnt, mert a németek lőttek. A németek úgy látszik észrevették valamit, mert aznap délután, amikor az utolsó nyaláb fát vittem be a lakásba, rám eresztettek egy géppisztolysorozatot. Szerencsére valamiért éppen lehajoltam, Így csak az ajtófélfát találták el. Nemsokára elmentek a falunkból, csak a nyilasokat hagyták hátra hátvédnek. Egyszer csak a falu felső végéről orosz beszédet hozott a szél. Nemsokára tele lett az udvar szovjet katonákkal. Megkérdezték, hogy nincsenek-e itt németek. Érdeklődtek, hogy miért fekszik a férjem, behívtak egy orvost, aki megmagyarázta, hogy mivel kéne gyógyítani. A magyar katona is előjött rejtekhelyéről, azt körülkapták, ölelgették. Aztán bevezettek egy fiatal szovjet katonát, aki nagyon-nagyon fáradt volt. Megkértek bennünket, hogy itt hagynék nálunk, amíg érte nem jöhetnek. Mi nagyon örültünk, de Szergej megmagyarázta, hogy őneki szüleit és testvéreit kivégezték a németek és egy percig sem maradhat tovább, megy Berlinig. Ilyen volt a mi találkozásunk a szovjet katonákkal. LISKA FERENCNE, Szódó Itt voltak Négy napja dörögnak az ágyúk. Anya ma korán kelt és kenyeret dagasztott. Hitt az életben. Künn bizonytalan minden. Nem tudom, kell-e egyáltalán dagasztani? — Tegnap találkoztam a némettel — szólt anya, miközben dagasztástól verejtékező homlokát törölgette. — Elbúcsúzott — egy pillanatra abbahagyja a dagasztást —, azt mondta, legkésőbb holnap itt lesznek. — Nem szóltam. Anya mielőtt munkába ment, mindig mondott valami biztatót. Négy hónapja minden nap. Akkor szöktem meg az egységemtől. Rákerültem az eltűntek listájára. Hazajöttem. Anyán kívül, senki nem tud ittlétemről. Azóta nem létezem. Száznégy napja. Ma, december húszadika van. A szomszéd udvarból lovak nyerítése, rohamsisakok, tölténytárak, závárzatok kocogása hallatszik. — Pass auf! Achtungl Hiol — paták csattognak, zőttyen a trén. Valaki még leugrik a kocsiról. Visszafut a sajkájáért. Ez fontos. — Szedelőzködnek — szól anya, fejével a németektől elárasztott szomszéd udvar felé int. Kendőt köt. — Vigyázz magadra. A riglit kattinsd rá. — Megcsókol. Talán keresztet is tesz a homlokomra. Minden reggel úgy hagy itt, mint aki nem tudja, lát-e még. Ezt a szeméből lőtom. En is megcsókolom. Megy, karján a fehér ruhával letakart kenyér. Gyereket visznek Így keresztelőre. Magamra zárom az ajtót. Nem én. A félelem. Hallom, amint anya kinyitja s beteszi maga mögött a kaput. Nagyot csapódik. Morajlás. Mintha sok kapu záródna, csukódna, tárulna egymás után. Ha tudnám, kinek csukódik s kinek tárul? Ha tudnám ... Szobám ablaka megremeg. A táblákat tartó vastag faléc megreccsen. Aztán csend. Az ablakhoz megyek. Anyára gondolok és a németre. Anya azt mondja, nem illik fejére a sasos, horogkeresztes sapka. Mozdonyvezető, úgy mint nagyapám volt. — Legkésőbb holnap itt lesznek!“ — Nem hiszem. Nem hiszem! Nagyot csattan a hideg téli ég. Meleg fény cikázik. Dördül. Megremeg az ablak és a szárnya kicsapódik. Friss, hideg, üdítő levegő tódul a széngázos szobába. Az utcáról motorok berregése, nehéz vasak csöngése riaszt a nyitott ablakon át, szokatlan valóság közelségével. Be akarom csukni az ablakot. Nem tehetem. — Nem létezem ... A folyosóról fa talpú cipő kopogása, csoszogása hallatszik. Ez Annus néni. —• Amíg hazajön, kihűl a szobája — morfondíroz félhangosan. Betolja az ablak szárnyát. Ráncos kezén, amint a rámát matatja, jól látom a segíteni akarást, jó aszszony. Fia a híradósoknál szolgál. Három hosszú órán át dörögnek az ágyúk. Pecsételik a földet. Egyformán közel. Vagy egyformán távol? Itt-ott apró pettyek pukkannak, freccsennek a levegőbe. Valahol megsebeztek egy állatot. Bömböl, vonit, vinnyog a sziréna. Egyhangú, kitartó süvitése szinte csengés a hideg, napos kékségben. Egyszer narkózist kaptam, onnan ismerős e hang nekem. Az agyam közepébe mart, aztán forgácsok, apró szálkák hasadtak s zuhantak a semmibe. Csend... A szomszéd udvar is kiürült minden bizonnyal. Veszélyes csend ez. Itt-ott egy pattintás. Érzem, mindenki lapul, meghúzódik. Belesimul a földbe. Gödrét keresi. Mindenki. — Irtózatos csend ez! Mozduljunk! Mozduljak, hogy ne legyen ilyen merev minden. Valaki felkelt valahol. Korán. Visszaesett gödrébe. Később kellett volna. Ki tudja? Minden bizonytalan ... En nem bírok várni... Nem bírok már! Kinyitom az ablakot és átugrom a párkányt. Ki a szabad ég alá. Nem, nem az udvarra. Az utcára. Rohanok a kapu felé. Annus néni is a kaput tárja. Levelet szorongat a kezében. Katona fiának küldené, aki a fronttal megy hátra. Küldené, ha vinné valaki. Nem baj, ha német is, csak juttatná el, csak vinné ... A főtér felől szürke lovas, német katona vágtat. Géppisztolyából a kapuk elé lövöldöz. Ontja a tüzet. A halált. Félelmében. Betuszkolom Annus nénit a kapu alá és sikerül a kaput is bezuhantán! magunk mögött. Nincs ideje meglepődni s nekem magyarázkodni. A lövedékek a kapunk előtti koppannak. Annus néni újra ki igyekszik. —• Ez öngyilkosság! — kiáltom. Rávetem magam. Dulakodunk. Hihetetlen erű van benne. Aztán engedek az anyának. Látom, jön még egy motoros. Annus néni útját állja. Megáll. — A fiam ... a levelet... a fiamnak ... ha elvinné ... — Nyeponyimajú, mama — szól amaz. Most látom csak a csillagot a motoros bőrsapkőján. — Máris fordul vissza a főtér felé. — Itt volt! Itt volt! — kiáltom örömmel, hitetlenül. Megölelem a kapunk előtti gesztenyefát. Magamhoz szorítom és elerednek a könnyeim. Egy pillanat és zsúfolásig telik az utca tankokkal. Apró termetű, gömbölyű, nafta s korom szagú emberek kőszálódnak le róluk. Ki főradtabban, ki fürgébben. Megjött anya is a friss kenyérrel. Sír s azt mondja, még soha sem sikerült ilyen gyönyörűt sütnie. Szobánk is megtelt, tizennyolc, állukon még pelyhet libegtető katona forog a lavór s vödör körül. Mosakodnak. Kezüket mossák. S mossák a sebeiket is. Mert azok is vannak. Golyótól, szilánktól, csizmától. Aztán magukkal visznek a főtérre. Eltemetik halottjaikat. Sírjuknál lövöldöznek. Katonahalál. Katonatemetés. — Oszolj! — és újre kezdenek mindent, elölről. Katonadolog. Hazafelé az egyik falusi képű megkérdi — Berlin, messze? Mind elhallgatnak s rém figyelnek. Megértem a tekinteteket. Nemsokára tavasz lesz és ez a falusi haza szeretne menni. — Messze — mondom s kezemmel is . mutatom és szomorú vagyok. Nagyon. Ok meg a lányokról kezdenek beszélni. A kapunkra ráismernek. A szoba sarkából előszedik batyuikat. Nem szljcsatos katona borjúk ezek. Egyszerű batyuk, jól illene beléjük a madárlátta kenyér. A szoba padlójára téve párnának is kitűnő. Puhasága, álmot hozó. Rövid, katonaálmot. — Da vaj vpredoj! — zörgetik az ablakot. Sötétben kapkodják a batyuikat, ruháikat. Az egyik nehezen ébred. Aprókat rúgnak bele. Az ajtót, a kaput Is tárva hagyják maguk mögött. Sietős. Messze még Berlin. Vasak zörögnek, láncok csörögnek, motorok zakatolása, paták csattogása. Mindenütt ember... ember... Hurrá! jaj! Hurrá... á... ö... a masina elindul. Ok is belevesznek a sötét sokadalomba. Itt voltak, s én meg sem öleltem őket. Ez is Léván történt, 1944. december húszadikán. POVAÍSKÍ NORBERT 17