A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-28 / 9. szám
Még időben érkeztek Ezerkllencszáznegyvenöt április 11-én szabadította tel a vörös hadsereg Martint, a Túróc folyó mentén elterülő közép-szlovákiai várost. A háború utolsó telét édesanyámmal ás két testvéremmel a mártani téglagyártól mintegy háromszáz méterre lévő 2abkaféie ház fáskamrájában éltem át. Nehéz napok voltak ezek: a rettegés, éhezés és fagyoskodás hónapjai. Édesapám a blatntcai völgyben lévő Jegorov partizánbrigádban, Kuznyecov szovjet kapitány csoportjában harcolt a fasiszták ellen. Én 11 éves voltam. Fiatal ahhoz, hogy édesapámmal, nagybácsimmal és a 16 éves unokatestvéremmel együtt a hegyekben lehessek, de már elég idős ahhoz, hogy fel tudjam mérni, milyen nagy veszélyben van az életünk, hiszen nem egy korombeli gyermeket kínoztak halálra és öltek itt meg a fasiszták csak azért, mert hozzátartozói részt vettek az ellenállási mozgalomban. Még ma is, húsz év után szorongó érzések fognak el, ha visszagondolok azokra a borzalmakkal teli napokra. Ilyenkor emlékezeteim nyomán megelevenedik a múlt. Január első napjaiban a Gestapó és a gárdisták nagyszabású letartóztatásokat végeztek Martinban és a környékén. Egy reggel kétségbeesetten rontott be hozzánk a iiagynéném. Arca elárulta, hogy nagy baj van. Szlovákos magyarsággal magyarázta, hogy a gárdisták és a Gestapo emberei sok személyt letartóztattak, köztük több olyat is, akik tudnak arról, hogy a mieink a partizánok között vannak. Ogy látszik, a letartóztatottak nem vallottak, nem árultak el bennünket, mert miértünk nem jöttek. Néhány nappal később az esti órákban jajkiáltásokat hallottunk, amit géppisztolyok ropogása követett. Igen... a letartóztatottakat végeztek ki, tőlünk mintegy kétszáz méterre. Több mint száz személy lelte itt halálát. A kivégzettek között több anya és gyermek is volt. Nagyon nehezen teltek a napok. A front már közeledett. Naponta csak egyszer ettünk. Március első napjaiban már minden élelmünk elfogyott. A - kisöcsém még kap naponta 2 deci kecsketejet Zabkáéktól, de nekünk már semmi sem jut, nagyon sokat éhezünk. Az éhség nagy úr. Titokban összebeszéltünk a bátyámmal, hogy felkeressük a Mártonban állomásozó magyar katonákat és élelmet kérünk tőlük. Március 7-én reggel, mint más napokon, elindultunk az erdő felé száraz gallyat szedni. Egy kis kerülővel azonban a városba mentünk. Megtudtuk, hogy a magyar katonák élelmezési osztálya a múzeum épületben van. A múzeum udvarán egy őrszembe ütköztünk, aki az Irodába vezetett bennünket, ahol egy százados fogadott. Amikor elmondtak, hogy mi járatban vagyunk, különböző kérdésekkel halmozott el bennünket. Kik vagytok? Hová valósiak? Hol van apátok? stb. Óvatosan válaszoltunk minden kérdésére. Elmondtuk, hogy menekültek vagyunk, bogy az édesapánk a magyar hadseregben teljesít szolgálatot. A tiszt azonban nem volt hiszékeny ember. Megbízott egy szakaszvezetőt, hogy jöjjön el velem az édesanyámhoz és vizsgálja át az iratainkat, állapítsa meg, igazat mondtnnk-e és azt is, hogy nem partizánok részóre akarunk-e élelmet szerezni. A szakaszvezető velem jött. 12 éves bátyámat pedig túszként ott marasztalták: Azzal búcsúzott tőlem a százados, hogy ha nem tér vissza ép-egészségben a szakaszvezető, soha többé nem látjuk a bátyámat. Amikor kiértünk a városból és már a téglagyárat is elhagytuk, a szakaszvezető arca félelmet árult el. Messze laktok még? — kérdezte. Én a fejemmel bólintottam, hogy már nem. Otközben elmondta, hogy neki is van két ilyen fia, és nagyon szeretné viszontlátni őket. Láttam rajta, hogy valamitől nagyon fél. S mikor az erdőt már eléggé megközelítettük, meg is kérdezte: — Mondd, fiam, nem a partizánokhoz vezetsz te engem? — Nem — válaszoltam, s majd a már látható ház felé mutattam. Az édesanyám éppen ruhát terített az udvaron. Már a kert végén jártunk, mikor megpillantott bennünket. Nagyon megijedt. Nem tudta, mit jelent ez. Én egy katonával. Ocslkémet ölébe emelte és szótlanul állt. A katona udvariasan kérte az iratokat. A kívánt iratokkal mi nem rendelkeztünk. Látszott a szakaszvezetőn, hogy nem hitte el, hogy édesapám katona, de nem szólt erről egy szót sem. Édesanyámtól elköszönt, engem pedig magával vitt. Egész úton egy szót sem szólt hozzám. Arca elárulta, hogy gondolkozik. Visszatérve az irodába a szakaszvezető jelentést tett: „Százados úrnak alázatosan jelentem, hogy a reám bízott feladatot teljesítettem. Az iratokat átvizsgáltam és megállapítottam, hogy a nevezett személy 1944 december 13-án a felhívásnak eleget téve bevonult.“ A jelentés hallatára nagyon nehéz volt,a könnyeimet visszatartani. Szerettem volna átölelni ezt az ismeretlen embert. A százados parancsot adott némi élelem kiadására. Ml a raktárba mentünk, ami az alagsorban volt. A szakaszvezető egy nagy paplrzsákba kenyeret, szalámit, cukrot, zsírt, lisztet és több zacskó cukorkát rakott. Nagyon megköszöntük, majd haza indultunk. Már alkonyodott, amikor kiértünk a városból. Ettől a naptól kezdve könnyebb lett a helyzetünk. Április 10-én amikor a front már Martin kapujában volt, reggel 9 óra tá|ban, vagy negyven német katona vette körül és taglalta el a házat, valamennyiünket az ud varra tereltek, s megkezdődött a kihallgatás. Elsőnek a nagynénémet vallatták, majd Sarlináná következett. Tizenöt perccel a németek érkezése után valaki géppisztollyal lőtt az udvarba, a közeli fák felöl. A németek nagyon megijedtek. Fejveszetten futkároztak. Ml a nagy zűrzavart kihasználva az istállók irányában az erdőbe menekültünk. Körülbelül 300 méterre az erdőben volt egy erdészlak, ezt sikerült elérnünk. Sok hasonló sorsú anyát és gyermeket találtunk már itt. Egész éjjel ropogtak a gépfegyverek, fölöttünk röpködtek az ágyuk ás katyusák lövedékei. Megkezdődött a harc Martin felszabadításáért. Borzalmas éjjel volt ez. Az egyik sarokban összebújva remegve vártak a fejleményeket. Hajnalban elhallgattak a fegyverek. Én és a bátyám észrevétlenül kiszöktünk az erdészlakból és óvatosan megközelítettük a Zabka-féle házat. Az udvaron nem láttunk senkit. Egy kis várakozás után, idős 2abka Miklós lépett ki a házból. Hozzárohantunk. Kérdezni sem kellett, arca úgyis elárulta, hogy már nem vagyunk veszélyben. — Már nem kell félni, a városban oroszok vannak — mondotta és mosoly jelent meg az arcán. A bátyám azonnal a város felé rohant, én pedig vissza az erdészlakba. Amikor berontottam, az ott lévők kétségbeesve néztek reám. Valamennyien azt hitték, hogy a németek követnek. Amikor azonban a fáradságtól lihegve ezt kiáltottam: ruszi. Elég volt ez a szó, mindenki megértett. Voltak, akik sírtak, ölelkeztek, többen pedig torkuk szakadtából kiabálták: „2ljeme ... íljeme!“ Rövid időn belül kiürült az erdészlak. Mindenki a város felé rohant. Sikerült megtalálnom a bátyámat, aki már a szovjet katonákat ujjongva fogadó lakósok között volt. Végre szabadon, félelem nélkül járkálhattunk Martin utcáin. Lehet, hogy ha csak egy pár órát is késnek, mi is azon tömegsírok valamelyikében leljük halálunkat, amelyekben már addig is 830 martini és Martin-környéki lakos, közöttük sok gyermek és anya is feküdt. Számukra már későn, de a mi számunkra még időben érkeztek a felszabadítók. ' _ LOBEL ZOLTÁN! 17
