A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-28 / 9. szám
BATRAK Szokott néha tükörbe nézni? Én soha. Minek? Csúnya vagyok, ahogy általában csúnyák szoktak lenni a törvénytelen gyerekek, akiket megrémült anyjuk kilenc hónapig félelemtől meggyötörve visel a szíve alatt. Koplalva. Szégyenben és elhagyatottan. Röviddel azután, hogy megszülettem, a széles országút lett a bölcsőm. Nem az én — hanem annak a vén, vereshajú, potrohosnak a kényelme végett, aki habzó szájjal ezt kiabálta az anyám után: — Ha el nem teszed láb alól azt a fattyút... én teszlek el. Lehetséges, nem ügyelt a szórendre, akkor ugyanis a nyelvtan még idegen volt számomra, egy azonban bizonyos, rossz volt a szíve abban a pillanatban. S az anyám egyre csak remegett és félt. Van nektek is anyátok? Nekem nincs semmim. Senkim. Csupán ő. Valami csodálatos dolog a világon egy ilyen anya. Tulajdonképpen idegen személy, aki egy bizonyos napon ránevet az emberre. S noha az a nap csak olyan, mint a többi hétköznap, ettől fogva úgy tartjuk számon, mint születésünk napját. A hivatalok előtt, szállodákban, az esküvőnkön. E sorsdöntő nappal vezetnek be majd a rendőrségi nyilvántartásba is. E szerint különböztetnek meg az emberek. Ettől a naptól számítjuk éveinket, ettől fogva öregszünk, és emlékezünk: akkor, amikor megszülettem . .. Anyámnak vézna, fejletlen válla volt és ijedt madárszeme. Vékony, aszott kezével, mintha állandóan valami láthatatlan csapást akarna elhárítani. S az ajkán örökké bánatos mosoly. Mosolyog, ha találkozunk, ha beszélgetünk, s akkor is, ha hallgatunk. Járása szapora, gyors és tétova, mint általában a cselédeké. Az anyám. Egyetlen támasza ebben a megkergült világban az úristen. A keresztutat strázsáló pléh-Krisztus, a fakó színnyomásos házi papír-Krisztus s a falusi kápolnában lakozó gipsz-Krisztus. Azt a számtalan hántást és fehér holló szerencsét, ami anyámat érte, csakis ő értheti meg. Azt a tenger bánatot és megaláztatást élő teremtmény nem bírná elviselni. Annak az illetőnek gipszből, pléhből vagy színnyomásos papírból kell lennie, aki épp abban a pillanatban, amikor az anyám szól hozzá, nem hall, nem érez, mert ha, hallana és érezne, föl kellene kiáltania. Le kéne sójtania. Mennydörgő hangon üvöltenie. És ezt a tökéletes lények nem teszik. Bolonduf szeretem az anyámat. Én is és Péter is. Péter az öcsém. Közös az apánk, aki még azon a napon megtagadott bennünket, amikor a világra jöttünk. Közös az anyánk, aki megszült minket. Kitett az országúira... és imádkozott értünk. Elviselte a megaláztatást. Az ütlegeket. Szidalmakat. A szégyent és az éhséget, míg egy napon elkeseredésében közös mostohaapát kerített nekünk. És mindhármunk közös pokla — az enyém, Péteré és az anyánké — valójában ekkor kezdődött. Mindig úgy hittem, hogy jóval előbb kezdődött, de nem így volt. Az az ember, akihez anyám férjhez ment, hogy végre betömje a falu száját s végét vesse az örökös códázásnak — maga a sátán volt. Rossz szemű, rossz lelkű és rossz szívű ember, melyben üreg tátongott, mint a korhadt fában. A világon a legjobban a pálinkát meg saját magát szerette. Csikorgó, havas február volt. Csupa jég, dermesztő hóvihar. Anyánk viskójában ültünk a kemencepadkán. jó meleg volt és csend. Egyszeriben kivágódott az ajtó és a süvöltő északi széllel, kezében rumos fiaskóval magas, borostás képű férfi rontott be. Hajlott volt a háta, mint a szomorú fűzé. A nyomában betipegett anyám is Gyors mozdulattal lesöpörte az abrosz lenvirágairól a regggeli morzsákat és széket tolt a férfi elé. Rózsaszínű poharat tett az asztalra és kenyeret szelt. — Akkor hát, isten hozott, Ciro ... — pusmogta félszegen s leült hozzánk a kemencepadkára, ahol tágranyílt, ijedt szemünk világion. Ott ültünk a jó meleg viskóban, amelyet Klavo, a vérszerinti apánk adott anyánknak, hogy legyen hová eltűnnünk a szeme elől. Az egyetlen tágas helyiség fölé zsindelyes tető borult. Egészen addig a napig én is meg Péter is az árvaházban voltunk. És az után a nagy nap után vissza kellett mennünk, mert abban az egy szobában, s annál az egy asztalnál azzal az egy szál férfival nem fértünk el. Anyám, hogy ne legyen egyedül, erre a napra kikért bennünket. Hogy megnézzük magunknak az új apát. Hogy az is tudja meg, hogy a világon vagyunk, hogy élünk, hogy a jó emberek fölszedtek bennünket a széles országúiról és elvittek a jegyzői hivatalba. Innen, miután jó sokáig írtak valamit — elvittek az árvaházba, ahol jó ideig beszéltek valamiről. Végül is egy hosszú, kőpadlőzatú szobában találtuk magunkat. Tele volt ágyakkal és kíváncsi kandi szemekkel. Itt meg jó sokáig hallgatás nehezült a csendre. Ciro volt tehát az új apánk. Azon a zimankós februári napon volt ugyanis az anyánk esküvője. Mákos beiglit sütött. És megfőzte a tyúkot, amit erre a napra küldött nekünk a vén potrohos, Klavo apja, hogy — úgymond — végre valahára nyugtuk legyen . . . Tízéves voltam akkor, amikor az öreg, sovány tyúk gyatra szárnyán rágódtam. Sehogy sem tudtam megérteni, hogy valaki egy árva tyúkkal akarja megváltani két ember nyugodalmát — Klavoét és az anyámét. A vén gazdának csak ez az egy fia volt. Klavo. Azon a februári napon láttam őt először. Amikor anyám a templomba készülődvén csizmájával bajlódott, amibe sebogysem tudta belekényszeríteni lábbelihez nem szokott lábát, mert mindig mezítláb járt — elküldött az alvégre a nénémhez. — Eredj Marcsicsková nénédhez. hogy kölcsönözze a csizmahúzót, de el ne bámészkodj a gazda kőkerítésénél, mert még rád uszítják a kutyát.. . Csak azért Is megálltam a gazda kőkerítésénél. Lábujjhegyre álltam és megkapaszkodtam a fal üvegszilánkokkal leliszórt peremében. Megvágtam a tenyeremet. De megpillantottam a férfit. Bozontos, fekete üstökű hústorony. Ragadozó madárra emlékeztető bozontos szemöldő'fe'^vel, kétoldalt lebiggyesztett szájszögletévél. Olyan csúnya volt, mint én. Klavo. Az apám. Mogorván járt-kelt az udvaron. Keze a ködmönébe dugva és meleg iehellete párafelhővé válik a szája előtt. Ügy tőnfereg, tesz-vesz az udvaron, mint aki teljesen felesleges, akár a világon se lenne. Még nem házasították meg. Előbb a szégyenfoltot kell lemosni. Dehát a gazdák nem ismernek szégyent. Űk ezt megfeledkezésnek nevezik. Ugyan már, megfeledkezett magáról, szegény Klavo, amikor a cseléddel hált. Azzal az ijedtszemű, aprócska asszonnyal, akinek hollófekete a kontya, akinek száján mindig csöndes, szomorkás mosoly bujkál. Azzal az egészséges, dolgos asszonnyal, aki Klavonak két gyermeket szült. Ki tudja, ha fiút hoz elsőnek a világra, talán meg lehetett volna puhítani a vénember kérges szívét. De hogy lány lett, elintézte egy kézlegyintéssel. Eh, mit, majd segítünk a bajon ... Klavo tudta, hogy ma esküszik az anyám. £ az is meglehet, hogy valamiféle kényelmetlen, buta keserűséget érzett. Egyszeribe nagy kedvem támadt, hogy rákiáltsak. Tudtam, hogy megijedne, talán nekem is esne, vagy rám uszítaná a farkaskutyát, de bántani is én akkor, áthajoltam a kerítés falán, két tenyeremből tölcsért formáltam a szám elé és elrikkantottam magam: — Én vagyok itt... Julííí... Hirtelen megfordult. Kihúzta kezét bekecse alól. Meg akart ütni, vagy simítani? Végtelenül szerettem volna, hogy megszólaljon. Hogy hallhassam a hangját. A szeme, haja, foga olyan volt mint az enyém. Akkor hát olyasvalamit kellett éreznie, mint nekem ... — Fuss, nehogy az öreg meglásson.». — mondotta és hátat fordított nekem. Mély. mennydörgő hangja volt. mintha ólomból öntötték volna. Se nem meleg, se nem gyűlölködő. Leugrottam a kerítésről és futottam a csizmahúzóért. — Klavo... Klavl... Klavikám — énekeltem magamban. Meglehet, hogy szeret is engem. Lehet, hogy szeretne is, csak fél attól az öreg héjától. Klavo biztosan el is vette volna a mamát, csakhogy az öreg héjának nemcsak unoka kellett, de föld is a gazdaságába. A családdal együtt növekedjék a birtok is... Tudod, Klavikám, ha lenne egyszer egy ezüst ország, ahol az ezüst nap alatt mindnyájan szabadon szerethetnénk egymást, biztosan meg is csókolnál... Mesebeli ezüst ország . . Tudom én azt, Klavikám . .. Péterrel együtt közös anyánk, közös apánk és közös mostohaapánk van. Klavo csúnya, mint én. Klavo az apám. Amint ezt tudatosítottam magamban, meggyűlöltem Cirót. Elhoztam a csizmahúzót, anyám lába elő dobtam és vlgyo-12
