A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-28 / 9. szám

rogva körülnéztem a sötét szobában. Szörnyű fásultság vett erőt rajtam.

— Benéztél az udvarukba! — kiáltott rám az anyám.

— No és.. .?

— Ráduszították a kutyát?

— Nem.

— Benéztél. . .?

— Ha tudni akarod, benéztem. És láttam Klavot!

Se öröm, se szomorúság, se bosszú. Egyszerű, keserű bejelentés.

Mama elsírta magát, azt mondta, hogy ezt nem kellett volna tennem, hogy erre a napra, csupán értünk szánta rá magát, hogy ne kelljen holmi árvaházakban élnünk, hogy valamennyien együtt lehessünk ... Itt van hát ez a szerencsétlen nap. Van, aki születésétől fogva vak, van aki süket, az egyik gazdag, a másik meg árva .. . Noha Klavőja, meg anyja is van.

Ciro a széken ült.

Lehorgasztott fejjel, előtte üres pohár. Szájából vékonyka nyál fonál csörgött inge gallérjára. Haja homlokába lógott, és mindig mondani akart valamit, de feje lelekókadt, mintha minden pillanatban le akarna esni a nyakáról.

Péterrel együtt rémülten meredtünk erre az emberre.

Ciro.

Ez tehát a mi apuskánk, így hívják ugyanis errefelé az apát. A gyámapára eddig még senki se talált új megszólítást. Se kedveset, se keserűt. A gyámapát egyszerűen csak tudomásul veszik. Olyan teremtmény, akitől, noha állandóan valami áldozatot várunk, sose viseljük el a megaláztatást.

— No, ezt is letudtuk. Mali — nyögte ki végre. — Te megkaptál engem, én meg a te két kölyködet... És Klavo is megnősülhet végre. Nem leszel az útjában. Nem fogsz többbé alamizsnát kunyerálni tőle a fattyaidnak... És hol vannak? — mordult föl. Feje veszedelmesen előre billent. Anyám lenvirágos abroszára zuhant, s még mielőtt undorítóan horkolni kezdett volna, anyánkra mordult:

— A Csizmámat!

Tüstént odaugrott és lehúzta. Nagykeservesen karonfogta és a helyiségben lévő egyetlen ágyhoz vonszolta. Oj apánkat nagynehezen a csíkos dunyhák közé nyomtuk, nehéz volt akár a tuskó. Lihegett. Undorítóan ■ bűzlött a lakodalmi rumtól. A döglött béka szagú rozmaring leesett a kabátjáról. Keze élettelenül lógott le az ágyról, félig lehunyt szemében csipa éktelenkedett.

Nyomban meg kellett mosnom a kezemet. Undorodtam tőle. Nem bírtam elviselni, hogy anyám parancsára hozzá kell nyúlnom. Csodálkozva nézett rám, majd a kemence padkára ült és halkan sírni kezdett.

A szobában savanyú alkoholszag terjengett.

Ciro sápadt volt... Éppen olyan sápadt, mint azon az éjszakán.

Öt esztendő telt el azóta.

Továbbra is árvaházakban töltöttük. Azzal a különbséggel, hogy Péter a fiúk közé került, engem meg egy leányintézetbe tettek. Kilométerek választottak el egymástól, csupán az anyánk utáni vágy kötött össze bennünket. Az én bánatomba azonban már gyűlölet is vegyült. A Péterében még nem volt üröm. A karácsonyi ünnepek alatt meglátogattuk egymást, attól függően, melyik intézetben volt több hely azon gyerekek látogatói számára, akiknek egyáltalán nem volt hová menniük ...

Az utolsó karácsony pokol volt számunkra.

A mama azt írta, Ciro úgy akarja, hogy menjünk haza.

Ciro nem akarta.

A mama hazudott.

Sajnált minket — mi meg őt.

Klavo megházasodott. Gyerekei nem voltak. Azért már el is vált. Az öreg, vereshajú potrohos már évek óta nyomja az ágyat, szélütés érte. A gazdaságból csak az üvegcseréppel teleszórt kőkerítés meg a vak farkaskutya máradt meg És mint évekkel ezelőtt, meg évek múltán, elközelgett a karácsony Hóval, jeges szelekkel és fénylő csillagokkal. Méz- és ostyaillattal. A kápolna apró tornyáról tovaszálló éjféli harangszóval. A csupasz fenyőfán lévő papírdiszekkel. A mama hollófekete haját már megcsapta*a dér. Én szakasztott olyan voltam, mint Klavo, és Péternek bizonyos szavak hallatára kipirult a füle.

Mindnyájan megváltoztunk.

Csupán Ciro maradt a régi. Undok. Nagyhangú. . Lusta. Rossz. Szeinébelógó borzas hajával, vékonyka fonálban csorgó nyálával. Állandóan az a savanyú alkoholszag bűzlött belőle.

Más választásunk nem lévén — haza mentünk.

Péterrel a félúton találkoztunk, arcunk felragyogott az örömtől. Mindegyikünk egy aprócska édességgel teli batyut hozott magával az intézetből, meg egy darab félelmet a szemében.

— Nekem nem is akaródzik haza mennem, ha megpillantom azt a mocskos embert, valami fojtogatja a torkomat — mondtam Péternek a vonatban. Az ő szeme azonban valami fiús köddel volt teli, és szentimentálisán beszélt:

— Meg kell értened, a mama ezt nem gondolta rosszul. Csakhát balul ütött ki a dolog. Itt a mamáról van szó, csakis a mamáról. Látod, mindent megtesz, amit megtehet. Úgy gondolom, hogy Ciroval szemben ugyan illedelmeseknek kell lennünk, de azért megalázkodni nem muszáj.

— Szamár vagy. Te azt gondolod, Ciro valóban akarja, hogy hazamenjünk?

— Úgy lehet, valóban akarja.

— Azt majd meglátod.

— Akkor miért írta volna a mama?

— Mert ő akarja. Érted? Az a nyomorúság, nem engedi utánunk. És ő azt szeretné, hogy legalább karácsonykor otthon legyünk, hogy legalább az ünnepek alatt legyen csöndesség a házban. Különben napirenden van a veszekedés. Verekedés. Bűn. Könny. Pokol. Szamár vagy, ha ezt nem érted.

— Csakhogy minél hamarább felnőjünk, hogy kereshessünk és a mamát magunkhoz vehessük.

Szívünkben keserűséggel és szeretettel léptünk a szobába. Undorral és reménységgel. És a szobában sötét volt. A tűzhely sem világított. A mama még a szövetkezetben volt. Fejt. Ciro borzasán, cipőstül hevert az ágyban, horkolt. Csak a kemencepadkán állt egy tál illatos kalács és a sarokban egy fenyőfa. Csupasz, zöld illatozó, üde. Ez volt az egyetlen jele, hogy itt karácsonyt akart valaki, békességet és ünnepet, meg csöndet.

Lámpát gyújtottunk.

Ciro álmosan pislogott majd odakiáltott: — Már itt vagy?

— jó estét — mondtuk hangosan, csaknem egyszerre.

— á . .. — megjött az uraság. Vendégek az árvaházból, a gyermekotthonból, meg a jó ég tudja még honnan. Megjöttek a fattyúk, akikre én fizetek. Akikre én dolgozom... — és hozzánk vágta a cipőjét.

Péter lehajolt és felemelte.

Meg akarta szólítani Cirot, de egyszeriben nem tudta, hogyan. Sosem szólítottuk apánknak. Cironak nem akartuk hívni, azt meg hogy gyámapa, nemigen szokták mondani.

Zabáin! jöttetek haza, rongyosok,

mi?

Dermedt csönd-, az igazság azonban az volt, hogy farkaséhesek voltunk.

, — No majd én jóllakatlak benneteket, nyomorult férgei, majd én megtörnöm a feneketlen gyomrotokat. Ebadta fattyai, vérszívó piócák, rühös patkánykölykök, megetetlek én benneteket ... adok én nektek ... — s hirtelen felpattant. Egy mozdulattal lerántotta a mama lenvirágos abroszát és a csupasz asztalt végigsimította a tenyerével.

— Látogatókat hívott az anyucika. Megérkeztek a nagyságos gyerekecskék. Lóduljatok!

Felöltözve álltunk. Kabát, sapka meg gumicsizma volt rajtunk, melyről lassan olvadni kezdett a hó. Fáradtak voltunk, átfázottak, sápadtak, halálra ijedtek és szomorúk. Ilyennek még nem láttuk Cirot. Azóta, hogy egy éjjel visszakergetett az árvaházba, tulajdonképpen nem is láttuk. Csak a mama jött utánunk az intézetbe, és kérdésére: mi újság otthon, kitérő választ adott:

— Tejbe-vajba éppen nem fürösztenek, de azért csak élni kell valahogy. Meg aztán ember, mint ember... — hangjában sírás meg éhség, meg Klavo utáni bánat remegett. Ciroval hát csak most találkoztunk. Hevesen. Váratlanul. Szemtől szembe. A csupasz asztallapra kristálycukrot szórt és ránk kiáltott.

— Nem fogunk várni Klavo ríngyójára. Falni fogunk.

Úgy álltunk Péterrel együtt, mint két sóbálvány. Lábunkra mázsás súly nehezedett. Szemünkben rémület ült, torkunk kiszáradt. Valahol mélyen a gyomor táján undorító émelygés. Egész testemben remegtem. Ordítani, kérni, ütni akartam. Szívem csordulásig telt ürömmel és daccal.

— Noó? Mi lesz? — ordította. Borotválatlan volt, piszkos, visszataszítóan szőrös kezű

Meg se mozdultunk.

Péterhez ugrott és úgy a székhez csap(Folytatdsa a 15. oldalon)

Kosík József rajza

13