A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-14 / 7. szám

J0KAI M0R: Egy bujdos SZÁZNEGYVEN ÉVE, 1825. FEBRUÁR 18-ÁN SZÜLETETT JÓKAI MÓR (Részlet) A mocsárok rejtekhelye Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A dé­libáb reszketett a távol láthatáron. Messze igen messze egy karcsú torony­­tető látszik fölfordított alakjával a hul­lámzó délibáb csalóka vizében, mint ten­gerre vetett árnyék s körül egy-egy ka­zal, vagy távol'tanyai fa kettőztetett alak­jával mint egy, a légbe fölkapott sziget, mely a körűié rengő tengerrel együtt li­­beg-lobog. majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül. Egy homokdombon ült egyedül, magas­ra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el mellette. Szár­nyát sem libbentette meg. Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevág­tunk a puszta közepébe, az úttalan jel­telen. kopár avatagba. A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szikes gyöpszín, a kis sárga széki-fűvi­­rágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhaj­tották a gulyát a süppedékes legelőre s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában. Néhol éktelen tövisek vertek megátal­kodott gyökeret a száraz, sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából sértőik közé ragad­va. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel dacolva a megölő hőségnek. Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hó­napok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jel­telen láthatár felé. Déltájban nagy messze két kankalikus kútgémet pillantottunk meg oldalvást egy­más mellett; a szomj s azon remény hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra ve­zetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszánál, s máig mindig oly mesz­­sze látszott, mint ezelőtt. Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. Amint a nagy távolságból ki lehetett ven­ni, valami csikós lehetett. Csak imígy­­ámúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy cammogva, földig leeresztett fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet ha­rapott, ahol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul. nyaklóit jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a sűlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon. Egyszer megsejtett bennünket a legelé­sző paripa, s hirtelen megállt és fejét fel­ütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy perc alatt széttekin­­te, megpillantott kettőnket s lekapva ka­rikását nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezdett felénk nyar­galni. Most még inkább meg lehetett benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, haj­lik jobbra, balra, mintha csak táncolna, dereka szüntelen mozog. Hátra-hátra veti magát, a kantár hosz­­szúra eresztve, néha-néha nem is ü! a lo­von, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül s amint rohan, szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az. amit akkor érez? Midőn mintegy száz lépésnyire ért hoz­zánk, térdének egy szorítására lova, mint­ha földhöz cövekelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket. — Isten jó napot kendnek, földi! — kiálték rá. — Fogadj isten tine,l$tek is — válaszold. Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé, kikenve, köny­­nyen a fülére csavarhatta volna. — Honnan jöttök, hová mentek? — kér­dő azután halkabban s közelebb léptetett hozzánk. — Rosszá fát tettünk a tűzre, bátya — felelék — odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend va­lami jó alkalmas helyet. — Hogyne tudnék, gyertek velem — szólt bajuszát végig csavarintva s végig mustrált mindkettőnket, lovainkat, moz­dulatainkat ember- és lóismerő figyelem­mel, azután gyanú nélkül indult meg előt­tünk. Egy szót sem szólott az egész úton. Ütitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, „nem szeretem a sok beszédet“, viszonzá s nyargalt előttünk mogorván. Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami sötét­zöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig nyúlt, egy véghe­­tetlen mocsár szélihez értünk. A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb, irtatlan, járatlan pusztá­nak adjon helyet, a víz pusztájának. A mezőkről száműzött növényéiet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sö­tétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földe.t ellepte valami ezüsthátú fű, sárga virágokkal, a víz­mosási árokból magas füzéres fűzfaleve­lű, rózsaszín virágú növények tekinget­tek elő, s magasra felnőtt nádi buzogá­nyok legtetejéig föifutott a délignyíló haj­nalka s a vízszinén úszott a tányérlevelű nimfea, fehér tulipánjaival s korsóaiakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a vég­telen nádberek ingó barna buzogányaival. Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollaza­tuk ragyogott a napvilágban. Azután vezetőnk megindult, neki fordít­ván lovát a mocsárnak, meghagyva, hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább, lovastul bele veszhetünk az ingo­ványba. A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szügyéig ért, semmi jel nem mutatta az utat. Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, amint a nádrengeteg árnyékában érzé ma­gát, elmondó, hogy tapasztalatlanabb já­ró-kelők akárhányszor beletévednek itt a nádsűrűbe, azután nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász csikász, valami üldözött ember vagy tán éppen az üldöző, belebódul az ismeretlen ingovány­ba. Másnap, harmadnap Is hallani még kiabálását, majd Itt, majd megint távo­labb, ki bírna segélyére menni oda? A na­­dályok, vízikígyók végre lassan elpusztít­ják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis. S tovább mentünk nagy sietve, a mocsá­ri vadmadarak zajongva röppentek föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgőse hal­lék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgé­se a természetnek még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csönd­je. Itt, ez egészen új, idegen világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédsá­gához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott. Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett. — Valaki jő utánunk — mondta hal­kan. f Zavarodtan tekinténk körül, én éppen arról gondolkozom, hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni? S a távolban elég kivehetőreg hallatszék a gázoló ló­­tiprás locsogása. Ki lehet az? — Siessünk előre! — kiáltó társam, lo­vát sarkantyúba kapva. — Csöndesen — dörmögé a vén csikós — egy moccanást se tégy, mindjárt meg­tudjuk, hogy ki az? Ismerős-e, vagy per­­zekutor. S ezzel elkezdő halkan, csöndesen fü­­työrészni a csikósdaht „lóra, csikós, lóra, elszaladt a ménes“. Nincs az a tűinké, amely jobban meg tudta volna cifrázni. Amint elhallgatott a füttye, messziről, mintegy válaszképen valaki elkezdő fü­tyülni e nótát: „Én vagyok a petri gulyás!“ A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arcán valami végig­futó reszketegséget léhetet észrevenni, va­lami váltakozást, szokatlan ijedség, öröm és gyanú között. — Nem lehet a! — dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve — elesett az, látták akárhányan halva, összevágva — s még egyszer elkezdő fütyülni a „lóra csikós“-t. Ismét a petri gulyás nótája hallatszók’ válaszul, hanem már közelebb: a lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta meg társam lová­nak zabláját. — Menjetek bé mélyen a nád közé! — Mi baj? — kérdé társam meghöR- kenve. — Ne papolj! Az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, aki pokolból sza­badult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vö­mé, akit harminchármán láttak agyonver­ve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva. Beljebb nyomultunk a nád közé. Veze­tőnk lova nyakára lehúzta magát s liiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moccant gazdája alatt, egy pár nadály szívódott a hasa alá, a tanult paripa meg-niegrázkódtatá id,eges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lo­vaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt. — Hallgass azzal a lóval! — riada ránk a csikós bosszús, fojtott hangon. Mi egymásra néztünk, mintha mindeni­­künk a másiktől akarta volna megkérdez­ni, hogy mi módon lehet egy lóval elhall­gatni? A csikós végig nézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá: — Tegyék az urak a lovaik fejét a má-12

Next

/
Oldalképek
Tartalom