A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-14 / 7. szám
stk lő nyakára, akkor elhallgatnak. — S utána dörmögé magában — kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen se baj, most olyan világ van, mikor a szegény legény tartozik az urakon segíteni. Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza: — Nem abból élek én! — viszonzá dacosan s intve, hogy csendesen legyünk. Eközben a csörtető locsogás mindig közelebb hallatszék jőni, néhány pillanat múlva egy lovas alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül, kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, cingombos dolmánya s minden öltözet össze-vissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyílt fejét, s míg bal kezefeje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobbkezében egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és ütlegeivel kormányozta. A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, amint a jövevényt meglátta. Hirtelen tarkőn kapta lovát s velünk nemtörődve, elébe ugrott az érkezőnek s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy össze-vissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról. A jövevény napsütötte arcán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget lehetett észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arcán annyira otthonos volt, mellyel azokat a kiáltott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt sanyarúság öntudata diszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is megtartó. A vén csikős majdnem sírvafakadt. — Édes fiam, édes fiam, csakhogy itt vagy. A jövevény kérdőlog tekinte felénk, ipa néhány szót súgott fülébe, tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához emelte bepőlált kezét s biztatólag szőla hozzánk: „Nem kell félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!“ '— Hát a feleségem hogy van? — kérdé Ipához fordulva. — Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyon sírta már magát utánad. — Nem ment azóta férjhez? — Agyon is ütöttem volna. Nem becsületes asszony, aki legalább a gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövök, hogy téged ott láttak halva. — Igazuk volt. Majd elmondom, ha hazaérünk, de most száraz a torkom, lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is alig hiszem, a mi velem történt. A halottaiból feltámadott S azzal csörtettünk előbbre. Most az Ifjú vő vezetett bennünket, neki volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk nyomába. A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű fűzfa-bozót lepte el az utat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk, nemsokára szárazon lelénk magunkat. A vő paripája vígan, otthonosan kezdett nyeríteni, megismerve a helyet. A fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy darabja kertnek volt felásva s beültetve kon y ha nővén y ekkel, a kert végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva, melyet odvas, szomorú tűz árnyazott be csüggő gályáivá!, a lobogó tűz fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis paraszt mer nyecske sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat. Amint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett kézzel nézett a rekettyés felé, az öreg csikós odafordult a vejéhez: „maradj hátra, mondá neki, majd előbb én beszélek vele“ és azzal előre nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk. Amint odaért az asszonyhoz a osikós, leugrott lováról: „no asszony, úgy monda, újságot hozok, ezek az atyafiak Látták az uradat.“ Az asszony arca kigyulladt: „él-e?“ kérdé nagy örömmel. — Élni csak él, — monda a csikós — de se keze, se lába. — Nem bánom én, — szólt nyüzsgő örömmel a nő — csakhogy maga megvan, elmegyek ón hozzá. — Dehogy mégy szolgám, hova mennél? Harminc mértföld Ide az a hely, ahol ő elmaradt, ott is fogságban van — beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arcát e közben sehogysem tudta megőrizni a meghazudtoló mosolygástól. — Ha a világ végén van is, nem lesz messze, — rebegé a pusztai virágszál, köténye szélével törülve szemeit — még ha el volna temetve, úgy is értemennék. E percben a rekettyés közül elkezd» hangzani az „én vagyok a petri gulyás" dala. A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkacagott, a nőnek pedig minden vére arcába látszott sietni: „hisz ez Gergely!“ sikolta, kezeit összecsapva s ahelyett, hogy örömében elájult volna, eikezde tüskön-bokron keresztül szaladni arra felé, honnan' a dal hangzott. Perc múlva az ifjú vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába, gyöngéd karjaival. Amint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember nem szeret mások előtt szeretkezni, még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez s egy őranegyed múlva oly vendégséget csapott számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból, hogy tá.r-> sam meg nem állhata, hogy ki ne vallja, hogy vicispán korában sem evett jobbat. Elfelejtette, hogy csikósnak van álarcozva. Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóíéle kerti borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lón, hogy Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét. — Nos fiam, szólt az öreg, mosi mondd el hát, hogy miként vagy te most élő, ha már egyszer meghaltál? Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul szolgált s röviden, kevés szóval elmondá a szomorú történetet vígan jtréfálődzva, mintha mulatságos kalandot regélne. — Kacsnál a szerencstélen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a vak rohamban egy tizenkétfontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám, kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: akit az istennyila megüt, nincs jobban megütve, mint akit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt, akinek a golyó szele combban eltörte a lábát, anélkül, hogy a bőrét megkarcolta volna s a komáromi sáncokban, hol huszonnégy fontosokkal lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve, legkisebb seb nélkül. Nagysokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva s a fejem még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra jártak mellettem, körültem: egyszer egy század horváf oly közel rohant el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám döfött, egy beletalált az oldatomba. Én meg Folytatás a IS- oldalon 13
