A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-30 / 35. szám
S mire nyilazni kezdte a kelő nap sugaraival az égnek kárpitját, Fráter tekintetes úr már a fészerben pattogtatta a napiparancsát az esztergályosnak, kocsisnak, ácsnak: hozzák rendbe gyorsan a fedeles határt, küllő, kerék. Istráng, mindennemű szerszám iókarban legyen ám, mert messzi útra mennek, egész Nagyváradig. Onnan a kisasszonyt postakocsi gördíti majd tovább Nógrád vármegyébe. Erzsi pedig arra a hírre, hogy az édesapja mégis elengedi, jó kedvében majd szétvetette a vén tornácé házat. Kacagott egész nap. mint a gerle, énekelt, mint a rigó Mosta, vasalta, keményítette fodros szoknyáit; libbenő szalaggal, régi ládák mélyéből előkerült csipkékkel ékesítette a viganóit s gondtalan boldogságában észre sem vette, hogy ruhácskái bizony kopottak voltak, mint minden ebben a házban, a falak, a ripsszel bevont bútorok és az oroszlános címer a vöröstetejű, hulló malteré homlokzat felett... S mikor egy kora reggelen megindult vele a vén határ, a vasveretű kapu kitárt két szárnyán át kizökkent a kátyus országéira, mélyen kihajolt -a felhúzott fedél alól és mégegyszer visszapillantott. — Vigyázz, még kiesel! — kiáltott rá az apja s megragadta a karját. Ö pedig szemével végigsuhant a jól ismert cséhteleki tájon. ...Volt valami félelmetesen nagyszerű a rónák nyugalmában s Erzsinek egy pillanatra eszébe villant: hogy nem lenne-e jobb, most azonnal visszafordulni s örökre itthon maradni Biharban? De aztán a ruhák jutottak eszébe, melyeket Klára nénje igért jövetelére s az eljövendő táncos, farsangi estékre, ahol talán valaki szavakat fog majd a fülébe súgni, eddig nem hallott drága ígéretet, melytől megborzong a bőre s bizseregni kezd lüktető szívében a bolondozó vér. Visszahúzódott a kocsiba édesapja mellé s kezével megérintette a kocsis vállát. — István bácsi! Hajtson gyorsabban! — kiáltotta. — Ha ilyen lassan, lépésben baktatunk, akkor sohasem érünk célhoz. . Tizenhét pvét akkor még nem töltötte be s a jövőt olyan tündöklőén látta, mint a felkelő napot, mely most bukkant elő a cséhteleki templom tornya mögül s hirtelen • ragyogással elöntötte az ébredező tájat. 9. Erzsi úgy itta szemével a kocsi mellett elfutó tájat, mintha le akarta volna rögzíteni minden bokor képét, hogy ha majd elfogja a honvágy, akármikor elővetíthesse az itthoni tájat .. Hanem egyszerre csak úgy érezte, mintha zsibbadna a lába. A gyomra kóvályogni kezdett, a feje meg szédült. Azt még hallotta, mikor az édesapja Monostorpetriben az út mellett büszkélkedő tornyos kastélyra mutatva mondta: — Ez meg a Klobusiczkyé. — Klobusiczky? — motyogta magában a most hallott nevet s még egyszer elismételte: Klo-bu-sicz-ky? — Aztán hirtelen az apja széles vállára billent a feje. Elaludt Csak akkor ébredt fel, mikor Székelyhídon, a vendégfogadó előtt megálltak. — De sápadt vagy lányom, — szólt rá aggódva az apja. — Ne forduljunk viszsza? Úgy látszik, nem jól bírod az utazást. — Dehogyis! — rettent meg Erzsi s titokban pirosra dörzsölte arcán a haloványság rózsáját. — Nincs nekem semmi bajom. Alig várom már. hogy benn legyünk Váradon. — S ügettek a vén határban tovább, egymáshoz simúlva, míg a gyöngyházszínű esti fellegek alatt fel nem tünedeztek Várad háztetői, a messze csillámlő Sebes-Körös partján. — Várad! — mutatott el Fráter s könny rezgett a hangjában. — Látod, ott van Várad ... A két pej hangosan kocogott Várad Körös-kővel kirakott utcái során s Erzsi mohón járatta szemét a város házsorain, melyeknek tetőire csillámló szálakból ezüstpalástot szőtt a Kálvária-hegy mögött előbukkanó hold. A két pej kocogott a „Fekete Sas“ felé s Fráter megszorította Erzsi fehér kezét: — Ne felejtsd el lányom: ez a ml hazánk! Mi Fráterek itt, Biharban érezzük magunkat otthon. ...S mikor másnap felrakta Erzsit a Pest felé induló postakocsi utasai közé, Szirotyák Dezső rajzai kezébe nyomott egy Váradon kiadott kálvinista zsoltárt. Majd megcsókolta kétféléi a lánya orcáját s a fülébe súgta: — Te! Aztán nehogy valami pápistába bolondulj Nógrádban. Hitet,-nemzetet nem cserélget az ember. Ezt a szívedbe jegyezd fel magadnak. Erzsi! Erzsi elnevette magát. — Attól aztán ne tartson, apámuram ... Van nekem magamhoz való eszem. Csak nem gondolja, hogy keresztet-vető embert választok uramul? Azzal még egyszer az apjára borult, megcsókolta az öreg Fráter kezét s felszállott a kürtjeire induló, utasokat szállító, fedeles postakocsiba. 10. A nógrádi Csecse, ahová megérkezett, nem volt ismeretlen hely előtte. Boldogult anyja ebben a vén udvarházban érlelte őt szíve alatt életté. Itt, ezek a fa. lak'Togták fel első sikolyát, mikor megcsapta világrajött testét az élet hűvössége... Itt próbálta lábai botorkálását iá-, rásba igazítani s itt tette bizonytalan tapogatódzással az első lépéseket a megismerés felé. De az akkor rámosoiygő arcokra már nem emlékezett, csak egy finom vonású öregedő asszonyfej ködlött fel lelkében, egy kedves arc. mely esténkint mesével űzte el a sötétség okozta félelmet együgyű gyermekszívéből. Egy arc, melynek halk szóra nyitó szája bátorította, hogy rre féljen, mert felette védőpajzsként őrködik az Isten ... Ez a drága arc rég eltűnt már az idő távlatában s nem maradt meg belőle más. csak a most újjáébredt emlék, meg egy kis saj-. gás a szíve tájékán, mikor kimondja ezt a szót: .-.Nagyanyám .. “ Igen, ezek a vén falak még hallották nagymamát mesélni... Öriás hegyekről szólt a rege, melyek nyár közepéig hósüveggel köszönnek egymásnak „jó reggel“-!. Hegyi patakokról, melyek szebben dalolna az énekes madárnál, furulyaszóról, mely úgy szól mintha sírna, a kar-: csúlábú zergékről, melyek a szikla pereméről kémlelik a tátraalji tájat.. Most. hogy újra Csécsére került, szerette volna hallani ezeket a félig való, félig képzeletszülte meséket, — de ki emlékezett már rájuk? Most Klára néni volt úrnője az ősi kúriának, az ő szava hangzott parancsként. A vendég kislánynak azonban nem tetszett a Klára nénje rendje. Úgy bántak Vele, mint egy neveletlen gyerekkel, nem pedig, mint egy eladósorban lévő leánvnyal. Folyton szőlintgatták, nevelték, csiszolták: „Mért tartod a könyöködet az asztalon? Mért rakod kereszti« a lábad? Mért állsz görbén? Mért beszélsz hadarva? S főképpen: „Mért kell hangoskodni, mikor a szót csendben is ki lehet mondani?“ — S jaj volt, ha a hazaírt levélben valamelyik helység nevét kisbetűvel írta. „Úgy élek itt, mintha klastrombán lennék“, — zúgolódott magában s már azon volt, hogy visszakéredzkedik az édesapjához. mikor Pali bátyja («jelentette, hogy beköltöznek Balassa-Gyarmatra. Itt aztán Erzsinek nem nyílhatott panaszra a szája Azt kapta, amire régen várt: vendégeskedő, víg mulatós életet Az alispán házának éjjel-nappal nyitva volt a szárnyas ajtaja a vendégek előtt s ők maguk is sokat jöttek-mentek Erzsi a csecsei remeteség után egy vidám világ közepében találta magát. Közepében, mert ahol megjelent, minden épkézláb fiatalember körülötte forgott Ünneplése pedig nem a mindenható alispán űr rokonának szólt, hanem önmagának. Tetszett, mert más volt. mint az itteni lányok Frissebb, színesebb Élénkebb volt a hanghordozása. tüzesebb a tánca, többetmondóbb a szeme hézése ... Szellemes volt, visszavár gó, nyelves Izig-vérig nő a telivérfa’tából Férfiember pedig szereti ezt a lánvfajtát — iobban. mint a szelíd galambfélét Ö pedig iól érezte magát az úi társaságban. pedig eleinte hogy idegenkedett tőlük! Mert mások voltak mint a bihariak, csendesebbek, önmagukból keveset mutatók, mintha a hegyvidéki tái az itt élőket is hidegebbé zárkózottabbá tette volna A mosolyukban nem volt széles, fogat-leiket kimutató nevetés, hanem csak szájszélbe húzódó, tovatűnő derű Felcsattané. harsogó kacagást errefelé csak nagyritkán hallott... (Folytatjuk) 13
