A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-30 / 35. szám
Zs. Nagy Lajos Ének a tisztaságról IIjá Ehrenburg az általános irodalmi élettel kapcsolatos nyilatkozatában mondatta nemrégiben, hogy a mai kor költőjének lassúbb a fejlődése, mint a huszas évek költőjének. A mai kor költője harminc éves korában még fiatalnak számít, többnyire ekkor kezd debütálni önálló kötettel. Így van ez nálunk is, a szlovákiai magyar irodalomban. De ezt a jelenséget nem fogadhatjuk el valamiféle törvényszerűség konklúziójának. Nyilvánvaló, hogy nálunk a személyi kultusz időszakának kultúrpolitikája fékezte a kibontakozást, egyrészt azzal az elkedvetlenítő törekvésével, amely korlátok közé szorította a gondolkozást s megszabta az irodalom útirányát, másrészt azzal a könyvkiadói politikával, amely a maga gazdasági helyzetének, elgondolásainak függvényévé tette az írót s mintegy alantas szerepet szánva neki, nem volt hajlandó egészséges kontaktust teremteni író és olvasó között. Az évekig őrzött kéziratok, az öthat évnyi késéssé' kiadott kötetek többnyire anakronisztikussá váltak, egy túlhaladott kor k^pét mutatták. A megjelenésén való állandó küzdelem, sokszor hiábavaló küzdelem — csak elkedvetlenedést eredményezhetett. Mindezt azért mondtam el, mert a 30 évet túlhaladó Nagy Lajos már az ötvenes évek első felében publikált, tehát, tíz-tizenkét évvel ezelőtt, ám egy szerény antológia! szereplést leszámítva, csak ebben az esztendőben jelenhetett meg első önálló verseskötete. Egy lírai költő életében nagy ez az idő s az elszállt évekhez viszonyítva — szerény eredményt hozott. Nem hiszem, hogy több biztatással, nagyobb segítőkészséggel nem mutatkozhatott volna be Nagy Lajos sokkal korábban. Bizonyára. Mert a fiatal írónak úgy kell a jó szó, baráti segítség, mint a mindennapi kenyér. A kitérő után kanyarodjunk vissza a kötethez. A költő négy ciklusra bontja könyvét. Az első két ciklusban (Csillagok, Tűnő lábad nyomán) leginkább a természet szépségeiről és a bimbózó szerelemről énekel, az erős természetérzés szinte minden versét e borítja, még azokat is, amelyekben szerelmi vívódásait állítja a költemény homlokterébe. A kötet egyik legszebb versében, az „Erzsi fürdik“-ben is szervesen fonódik, kapcsolódik egybe a természet és a szerelem, a két életérzés kiegészíti és fokozza egymást, harmónikusan vezeti a gondolatot a kibontakozás felé. Ennek a két életérzésnek az egyensúlyát Nagy Lajos erős képalkotó készsége, eleven életszemlélete biztosítja: .„Szőke fűzfa hajlik a tő kék vizére, fiirdőző lány cseppeket ver, 'csapkod levelére. Fürdik a habokban, íehér nyakát mossa, mintha havat, hüllő havat mosdatna pirosra.11 Milyen megkapőan eredeti a második strófa lezáró képe, szinte érzéki gyönyörrel bontakozik ki az elsőből, erős, metaforisztikus hatásával mozgásba hozva a fantáziát. Ha figyelemmel kísérjük Nagy Lajos verseit, tapasztalhatjuk, mennyire idegenkedik a költő az állóképektől. Szinte minden versében ott találhatjuk a mozgást, a mozgalmasságot, még elégikus költeményeiben is. Ez a dinamika a fokozott lelk emóció természetes eredménye, kísérő jelensége. Kár, hogy több versében ugyanis azok a motívumok variálódnak, mintha bizonyos utóhangulatok, utánérzések ismétlődnének. Például: „ ... Utam kíséri sok kacér virág, belém akadnak, én megyek tovább ...“ (Tavaszi vallomás) „... Megyek a rozsdás, megtiport, elázott avaron...“ (Őszi strófák) „...Ketten megyünk a hulló levelek közt, aranyló őszben, fáradt fák alatt...“ (Novemberi ének) „...Falum, leányok, asszonyok, megyek a nyárral, búcsút mondok...“ (Búcsú Zsélytől) „...Ketten megyünk havas hegyek közt...“ (Csupán egy gyöngyvirágcsokor). A kötet két első ciklusában is találhatunk egynéhány olyan verset, amely dicséretére válik szlovákiai magyar költészetünknek. Ilyen például „A jókedvromboló“, amely annyira tipikus, annyira Jellemző a falusi asszonyok gondolkodására, hogy nem is írhatta volna meg így másfajta költő, csak olyan, aki benne él a falu levegőjében. Ez nem külső megfigyelés eredménye, hanem a költőnek magával hozott, természetes látásmódja, axiómája. Kifogást talán csak az utolsó strófa „bágyadt megvetésbe ellen emelhetnénk, a bágyadt jelző mintha nem lenne elég frappáns, találó. Szép a „Kidőlt egy fa“, a „Búosú Zsélytől“ vagy a költő nagy elszánását oly erőteljesen kifejéző „Mit bánom én“ című költemény, amely ars poetica-ként is felfogható! Megragadja az olvasót az „Alkonyaikor“ című vers, amely festői hasonlatával szinte beleivódík érzékeinkbe: „Mint lőtt sebből a kibuggyanó vér, úgy folyik fölénk az alkonyat . ..“ Ugyancsak megkapó a különös hangszerelésű „Mariska“ c. költemény, a rövidségében is erőteljes „Téli börtön“, az „ősz“, a „Tavaszi vallomás“. Viszont a recenzióval ellentétben, nem tartom ánnyira frappáns versnek az „Esik“ című költeményt, keveset mond az első ciklus „Martonfala“ című verse, vagy a Gulyás Pál „Csokonai“ című versének hangulatát keltő „Temetőben“. Erőltetettnek érződik a „Ne halaszd“ című kétstrófás poéma, az utolsó két sora meg egyenesen banális: „S add ma a csókod, hogyha ma kérik, ne halaszd, ne halaszd, pipacsom!“ A „Nyár“ című verset is utolsó sora rontja el: „Kasza merül a fénybe, napsugárba, búzavirág dói fényes gyilkosára. Pacsirták szőnek ezüst éneket, pehelykönnyű dalt. Gyémánt pelyheket hullat az ég, szikrázó álmokat. .. Huszonnyolc lő hordja a zsákokat.3 Az utolsó sor kirí a vers hangulatából, az éles kontraszt beállítása nem a legszerencsésebb és nincs is különösebb funkciója. Nagy Lajos kötetének másik ciklusa, az „Örök szivárvány“ és az „Ének a tisztaságról“ tartalmazza a költő érettebb verseit, habár ezt Ilyen egyértelműen talán nem is állíthatnánk. Mindenesetre több bennük a tájékozódó, útkereső elem, ennek következtében az előző versek zárt kompozícióját is fellazítja, hogy a mondanivalója kötetlenebbül szárnyalhasson, s talán tudatosan, így akarja ellensúlyozni a forma szabályos, szabványszerű egyhangúságát. Ez a lazább verselési mód nem illeszkedik minden esetben szerencsésen abba a dinamikai egységbe, amely Nagy Lajos költészetét jellemzi: „Állok az őszben, szememre húzom csillagbokrétás fellegsüvegem. Vérszopó piőcagondok tapadnak homlokomra. Hitszegő madarak énekét idézném vissza a nyárból: szakadozott emléktarisznyám foltozva sóhajommal, s hárfák csobogó énekének ritmusán lebegve elém száll ő, az asszony, s ezer halottnak hitt pacsirta lángolva felzokog .. (Kegyelmezzetek) A vers lendületét fékezi, megtöri a jelzőkkel megspékelt, túiclfrázott (csillagbokrétás fellegsüvegem) előadási mód. Milyen másképpen hangzik a kötet címadó verse, az „Ének a tisztaságról“. Menynyi átütőerő, mennyi nemes egyszerűség van ebben a bravúros kis versében: „Lefekvés előtt megmosod az arcod és a homlokod. Csak azt nem éri vízsugár, amit a homlokcsont bezár. Zuhany alá állsz meztelen, csobog a víz a testeden, s a port, mit nappal felszedel, gőzölgő harmat mossa el. Íme, a lomhán duzzadó dunna; hullámzik, mint a tő. Konok búvárként elmerülsz, de álomba nem szenderülsz. Érzed, amint ott legbelül a szenny sziklává merevül.“ A két utolsó ciklus legjobb versei: a spontán erővel kikalapált remek kis öt^ vösmunka, a „Szédült szerelemmel“, az elégikus hangszerelésű „Téli vallomás“, a „Nevemberi ének“, a „Terka“, bár ezt a verset is megtöri két laposan odavetett ragrím: („Hópehely, szempilládon telepszik, s ott reszketve gyémánttá melegszik“). Szép a „Hozzád érek“, a „Kettős búcsú“,, a mély érzésektől áthatott, de kissé szélsőséges „A válladra kék sirályok ülnek“, a mindennapi életet megragadó, realitásában is expresszionista hangulatú „Hajnalban“, a szülők sorsát felmérő „Anyám“ és, „Apám“, a néhány sorban odavetett, de az emlékezetbe ragadó „Télidőben“, a magas hőfokú „Ének a boldogságról“, a férfias és önmarcangolő „Kórházi verssorok“, a háborúk értelmetlenségét, könyörtelenségét megrajzoló „Vízió“ és a kötetet lezáró nosztalgikus gerjesztésű, Juhász Gyulának hasonló tematikájú versével rokon „Lenne még szavam“. Érdekes, hogy Nagy Lajos verseiben milyen erőteljesen érvényesül az egocent-, rikus vonás, talán egyetlen parnasszista verse sincs, minden versét az énjén szűri keresztül, mintegy önmagára koncent-. rálva mindenképpen erőssége a lira! köH tőnek. A kötet tematikája eléggé szűkkörű: a szerelem és természet dominál benne, falusi életképek, néhány nosztalgikus hangulatú, önelemző, önboncolgató költemény. Társadalmi, nemzetiségi problémát alig-alig érint, a világ jelenségeiről, az emberiség sorsáról, küzdelméről sincs különösebb mondanivalója, a világ felé tárulkozása úgyszólván minimális. Mindezt nem azért hozom fel, mintha csorbítani akarnám Nagy Lajos költészetének eredményeit. Ám költőink útjával, fejlődésével kapcsolatban gyakran felvetik ~á kérdést: hogyan tovább? Ügy hiszem, Nagy Lajos útja, további költői megnyilatkozása a társadalmi kérdéseket érinti majd, ebből az irányból tágítja majd témakörét a nagy emberi problémák felé, s tovább mélyíti a költészetet, amely szimpatikus, férfias hangjával, dinamikus erejével külön helyet vívott ki magának a szlovákiai magyar költészetben. DÉNES GYÖRGY (
