A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-09 / 32. szám
tetes asszony fülébe a nótáját... Azt a,.s azt a... hogy is hívják csak?»., izé.,. No, hogy a fenébe kezdődik? Erzsi ráemelte a szemét, amelyben megcsillant a harmat: — Hagyjad, Balázs ... Elég volt mára a nótázásból s az ivásból! — s eltolta maga elől a boros poharát. — Mi v^n veled? — kérdezte csodálkozva Klobusiczky s pecsétgyűrűs kezébe vette az asszony finom, kékeres ujjait. — Ma este mintha kicserélték volna. Az asszony a fejük fölött égő lámpa lobogó lángjába bámult. Mikor megszólalt, lehalkult a hangja: .. — É j j el.. álmomban a fiacskámat láttam ... A fiatal tiszt, aki szembe ült vele, meglepetten kapta fel a fejét. Szerelmes volt Erzsibe, minden porcikájával kívánta ezt a búgóhangú asszonyt, kinek suhogó selyemruhájából verbénaillat áradt — s most mintha hideg vízzel hűtötték volna le a teste forrőságát. Ámulva kérdezte a mellette ülő Klobusiczkyt: — Hogyan? Hát Erzsiké tekintetes aszszonynak gyermeke is van? ... — Nem tudtad? — csodálkozott a földesür. — Elvált asszony Erzsi. Három gyermeke él Alsósztregován. — Ez meglep — hebegett a tisztecske. — Igazán meglep ... Megesküdtem volna rá, hogy özvegyasszony ... Olyan ... hogy is "mondjam csak, kissé mulatós özvegy. És ki az ura? ^ Klobusiczky vállat vont: — Valami földbirtokos. Madách Imrének hívják. — Madách? Nem ismerem ... Hírét sem hallottam. — Én sem — felelt bihari gőggel a földesúr — nem a mi vidékünkről való. Erzsi pedig még mindig a lámpalángot nézte... Mit láthatott benne? Elmúlt életét, vagy fiacskája arcát? A hangja lágy lett, mint az esti szél, mely virágokat csókol. — Elébem állt a fiam. Kitárta a karját és úgy kért, hogy ne hagyjam el őket. — Érdekes, roppant érdekes, — jegyezte meg a tiszt s a szemét le nem vette a könnyfátyolos szemű asszonyról. Irigylem azokat, akikről álmodik. Fráter Balázs azonban rosszkedvűen legyintett: — Bolondság, amit beszélsz. Álom .., álom. Elmúlt. Minek beszélni róla? Összekulcsolta a kezét, úgy kért... És ... én ... álmomban is otthagytam őket, — suttogta s a karjára borult. — Hallod, Erzsi, most aztán elég volt! — kiáltott rá Fráter. — Ha nem látnám a csókos, piros szádat, azt hinném, egy öreganyó búsul itt mellettem. Mit bolondozol?... A bor elűzi a kísérteteket. — Nem bolondság ez, Balázs! — emelte rá könnyáztatta tekintetét. — Rossz voltam anyának, gonosz feleségnek ... Eh! De most már mindegy ... Önts bort a poharamba. De ne a bakatorból, az erősebből! — s egy hajtájsra kiitta a szinültig töltött pohár tartalmát. S a mulatozás újult erővel megindult. Szavak röppentek, melyek megbizsergették a testben a gyorsan keringő vért, csillogni kezdtek a férfiszemek s a bor, cigánymuzsika és a szerelem villamossággal telítette meg a szoba levegőjét, mint kinn a gyülekező felhők a nyári eget. Most váratlanul felpattant az ajtó s István lépett be rajta. Óvatosan körülnézett, majd összeütötte bokáját, az urához sietett s a fülébe súgott valamit. A prímás erre leintette a bandát és a következő percben a várakozás csendje lepte el az alacsony szobát. — Jól láttad? — kérdezte Klobusiczky. — Biztos, hogy elszeleltek? — El... Egy darabig még vártam, míg eltűntek az utca kanyarulatában, csak’ aztán jöttem be jelenteni, — magyarázta István, a Bach-korszak titkos besúgóira célozva, kik éjszakánként a behúzott zsalugáterek nyitvahagyott résein át kémlelték a buhari urak mulatozását. — Hányán voltak? — Csak ketten ... A hosszú, meg a fehírkamásnyis. A bakonypartos ma nem jött, úgy látszik, még dagadt a pofája, — nevetett a kocsis a bajusza alatt. — István lekent neki tegnap éjjel egyef, — magyarázta Klobusiczky a tisztnek. — Tudod, öcsémuram, tegnap az éj koromsötét volt. Aztán mondd csak, István — fordult újra a legénye felé — merre vették az útjukat? — A Fekete Sas irányában. — Úgy látszik, bejöttek Tiszáék Gesztről s most az ő nótájukra kíváncsiak a köpök, — fordult bosszúsan Fráterhez. —Jó lesz nekünk is sietni, mert még a mi ablakunk' alá is visszajöhetnek Becs bizalmasai. Nosza, Pityu! Pityu, a kisbőgős, csak erre a jelre várt, egy ugrással a két ablak között függő, kétfejű sassal díszített osztrák generális képéné! termett, ott felágaskodott, jobb kezével megragadta a rámát s egyet fordított rajta. A kép túloldalán Kossuth' Lajos barna körszakáilas arca lett láthatóvá. S most az urak fel\ltak helyükről. Szemükből egykettőre kiröppent a mámor s a szemöldökük alatt lelkes fényben kezdett ragyogni a lélek tükre... István haptákba vágta magát, a cigányok letérdepeltek a kép alá s egyszerre, mintha a levert szabadságharc síró angyala érintette volna meg láthatatlan szárnyával a szívüket, feltört belőlük a még ki nem hevert bánat. Fejüket a bujdosó vezér képe felé fordították s mint egy belső fohászt, halkan, nagyon halkan elkezdték énekelni a Kossuthnótát. Egy darabig még ünnepélyesebb csendben állva maradtak, aztán Pityu visszafordította a képet, az urak meg a helyükre ültek. Csak most vették észre, hogy Erzsi összeszorított szájjal, némán ülve maradt a helyén. — Mi az? Te nem énekeltél velünk? — kérdezték csodálkozva. —Nem! — mondta tompán az asszony. — Ezt a dalt nem fogom soha ... Túl sokat vett el már tőlem a haza... És mindig csak vett s meg sem kérdezte, fájt-e amit elvett? — Mi? ... Mit beszélsz? — Fráter közel hajolt hozzá s a szeme közé nézett. — Ügy látszik, kontyod alá szaladt a bakator! — Hát daloljon mást, — könyörgött a tiszt s letérdelt az Erzsi Iába elé. — Meghalok a hangjáért. — Mondtam, ma nem énekelek többet. Ám Klobusiczky szemével a cigány felé intett, erre a prímás előre szemtelenkedett s Erzsi háta mögé lopakodva a fülébe kezdte húzni a nótáját. A tiszt újra könyörögni kezdett, Klobusiczky meg perzselte tekintetével a bőrét. A szemük összevillant: — Erzsi... Énekelj! Az asszony imbolyogva felállott. Fejét a lámpa felé emelte, szeme kerekre tágult, mintha valami rég nem látott arcot figyelne a lobogó lángban. A nyelve nehezen forgott már, de a hang tisztán csengő volt, „Bíró uram, panaszom van, Nem szerettem ón az uram. Hogyha csókolt, fájt...“ A szöveg szerint „szeretemet“ kellett volna mondania, ő azonban múlt időben énekelte a dalt, mint egy megtörtént szomorú élményt. És most senki sem tudta honnan, — talán a lelke megmaradt, szebbik feléből — könny préselődött a szeme sarkába és végigpergett kifestett arcán. Felsikoltott s kezébe temette arcát: — Nem! ... Nem bírom. Mondtam, hogy, hagyjatok ma békén! Fráter azonban elkapta a derekát s magához húzta: — Az ón csókomtól ám nem fájdul meg a szád, ügye? Egy pillanatig értelmetlenül bámult a borgőzös férfi arcába, majd mintha csak most érkezett volna vissza messzekalandozó gondolata, felszisszent s a köróje fonódó karokat ellökte magától. — Hozzám ne érj! — kiáltotta. — Meg ne érints! — Ejnye, — sértődött meg Fráter — hát már nem kellek? Bezzeg, mikor Hanzélyi Feri... — Hallgass! — sikoltott az asszony és keskeny, fehér kezét a férfi szájára tapasztotta. — Elhallgass, te... te__cudar! — Ejnye, ezt se nekem mondták! — szólt Klobusiczky s hangjába egy árnyalatnyi káröröm vegyült. — Neked tavaly mondtákl — vágott vissza Balázs s olyat ütött az asztalra, hogy összecsendültek rajta a boros poharak. Aztán, hogy megmutassa férfierejét, egyik' kezével megszorította Erzsi csuklóját, másikkal meg az arcát vonta magához s hoszszan, szenvedélyesen megcsókolta. (Folytatjuk)' Szirotyák Dezső rajza W
