A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-12-27 / 52. szám

Néhánv gondolat az irodalmi színpadokról

Nemrég kép tóm kézhez a Csemadok KB által kiadott, s a Jókai-napok alkalmával már bemutatott Beke Sándor: Emberbotónika című összeállítását Most olvasom a Mózsi Ferenc szerkesztene Csemadok alapszervezetek irodalmi körei részére ké szült, s módszertanilag is nagyon szépen feldolgozott Tematikus tervei — amely közvetve az Irodalmi színpadok munkáját is megszabja Az új csoportok alakulásáról csak annyit; Párkányból értesített egyik kollégám, Vércse Miklós, hogy ott is készülnek az irodalmi színpad megalakítására.

Munka tehát van, pangásról nem beszélhetünk Csak abban érhet — és joggal — vád, mindannyiunkat, hogy kissé maradi életszemlélettel és gondolkodással azt tartjuk: a mi kulturális tevékenységünk a falu számára van predestinálva, ott pedig nyáron az emberek késő estig a mezőn dolgoznak, ha pihenő nap van, senki sem kíváncsi az irodalmi színpad előadására Majd jön a tél, s akkor „meg tömjük őket kultúrával“. Ez pedig hiba, mert azi bizonyítja, hogy mi, akik benne élünk, magunk sem vesszük észre a falu gyors ütemű átalakulását, fejlődését. Márpedig, ha az irodalom, a széppróza, s különösen a vers által való kulturális ne velés idejét csak a téli hónapokra korlátozzuk, idényjellegűvé tesszük, akkor nem meglepő, hogy egyes vidékeken kevés érdeklődés mutatkozik az irodalmi színpadok műsora Iránt. Nem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy az irodalmi nevelésben, Iz'Iésben — s ez összefügg az előadások látogatottságával is — nálunk bizonyos hézag észlelhető. A harmincas — negyvenes években meginduló, de minden rendszert nélkülöző helyi kezdeményezések eredményeként megtartót irodalmi estek, felolvasások, Író-olvasó találkozók nem gyökereztek, illetve nem Is gyökerezhetik meg olyan mélyen a közönségben, hogy az ezután következő, s körülbelül az ötvenöt — hatvanas évekig tartó kiesés ne szüntette volna meg a kultúrszomj effajta kielégülési vágyát. Az érdeklődésfelkelés érdekében tehát — ott ahol erre szükség mutatkozik — vissza kell kanyarodnunk, hogy aztán újból megte hessük az első lépéseket előre — ami körülbelül azt jelenti, hogy előbb a régi irodalmi esték mintájára, magyarázó és összekötő szöveg segítségével kell áthidalni az irodalmi nevelésben, s ízlésben mutatkozó tzléskülönbséget.

Az irodalmi színpadok sikere, erkölcsi ereje minden esetben abban van, hogy milyen erős és hosszan tartó kapcsolatot tud teremteni hallgatóival. A rimaszombati példa azt igazolja, hogy a széles körű agitáció itt sem fölösleges. A propagáció minden eszközét: a plakátot, a helyi hangos híradó^ s a tömegszervezetek aktivistáit, elsősorban a Csemadok helyi szervezetét kell mozgósítani a minél nagyobb látogatottság érdekében.

Az első, második, jól sikerült előadás után nyilvánvalóan fokozódik az érdeklődés, de a személyes agitáció még akkor is hozhat újabb érdeklődőket.

Az Induló csoportok figyelmébe ajánlhatjuk — a saját kárunkon okulva — hogy első előadásként csak klasszikus

költőt, illetve írót válasszanak, vagy pedig olyan élő művészt, aki valamilyen formában közelebb áll a vidékhez, a rendezés színhelyéhez. Ez vonzóbbá teszi az előadási, s így nagyobb érdeklődésre tarthat számot az együttes. A következőkben, ha az est jól sikerült, megnyerte a közönség tetszését, akkor már kevésbé ismert szerző műveinek a bemutatására is vállalkozhat a csoport.

Maga a műsor összeállítása is igen nehéz leladat. Az irodalmi színpad vezetőitől olyan irodalmi jártasságot kíván, ami felülmúlja az átlagpedagógust, de sok esetben a szaktanár tudását is. Ma, a televízió világában nem lehet nivótlan előadással tömegeket megnyerni. Ez pedig arra kötelezi a műsor szerkesztőjét, hogy olyat adjon, ami arra készteti az embereket, hogy íelkeljenek a televízió mellől és tekintsék meg az irodalmi színpad „előadását S ezzel nem mondtunk lehetetlent, mert az irodalmi színpad olyan széles körű lehetőséget kínál a szerkesztőnek, amilyet csak el tud képzelni és meg tud valósi tani |pt. filmvetítés, diafilm, magnó, epidiaszkóp, gramofon, zongora, balett betétek, stb.j. Egy ilyen műsor összeállítása — az igényességre való tekintettel

— történhet központi irányítással, brossúraszerű kiadványokkal, vagy a más csoportoknál bevált műsorok kicserélésével.

Meg kell jegyeznünk, ilyen anyag nyújthat segítséget, adliat útbaigazítást, de a teljes műsor összeállítását minden esetben az illető irodaimi színpad vezetőjének kell elvégeznie. A rendelkezésére álló irodalmi anyagból neki, saját magának kell

— a helyi előadó gárda adottságait figyelembe véve — egy kerek, egész műsort összeállítania, keresnie az újszerű előadásmód lényegét, hogy magát a müvet vigyük emberközelbe, s az irodalom mélységes humanitását elmélyítve, szinte rákényszerítsük a jelenlévőket, hogy ne csak a halló, hanem a látó szerveikkel is magukba zárják, elfogadják a költű-iró mondanivalóját.

Ha pedig ilyen műsort összeállít valaki, akkor azt szeretné — s ez az Irodalmi színpad érdeke is — hogy minél többször kerüljön előadásra. Azonban arra ritkán van példa, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel egy irodalmi színpad megismételné előadását. Most már, ha történetesen nem tud a közelben helyet biztosítani a csoport valamelyik falusi kultúrliázban, akkor le is veheti műsoráról a sok fáradsággal betanult összeállítást. Rendszerint a kultúrházák igazgatói nem nagy örömmel fogadják az irodalmi színpadok műsorait, s még az útiköltség megtérítését sem vállalják. Ezeket figyelembe véve igen hasznosnak találnánk, ha központi irányítás mellett lehetővé tennék az egyes csoportok közötti müsorcserél. esetleg egy járáson belül kölcsönös előadásokkal színesítenék, gazdagítanák repertoárjukat.

Igen gyümölcsöző lehetne ez abból a szempontból is, hogy ilyenkor kölcsönös tapasztalatcserére is sor kerülhetne Az egymástól távolabb eső csoportok magnetofon szalagra rögzített formában cserélhetnék esetleg műsoraikat, ami egyben az előadás művészi kivitelezésében is jó segítséget nyújthatna a kezdő csoportoknak. És nem utolsósorban az ilyen együttműködés arra is jó lenne, hogy együtteseink, sőt az egyes, csoportok szakvezetői is észrevennék, hogy a szocialista kultúra terjesztésében nem vetélytáj.sai, hanem kölcsönös segítőtársai, kiegészítői vagyunk, s kell, hogy tegyünk egymásnak.

Ezzel kapcsolatban bizonyos alapvető színpadi mozgásgyakorlatra és szcénikai ismeretre Is szüksége lenne csoportjainknak Ugyanakkor, ha visszaemlékezünk, Komáromban sok kritika érte a rossz kiejtést, a tájszólásos beszédet is. Erről leszokni, leszoktatni valakit nem könnyű, és nagyon sokat kell még csiszolnunk az irodalmi színpad tagjainak beszédtechnikáját, hogy ezen a téren javulás mutatkozzék. Ennek kapcsán felmerül a kérdés — mivel ezen a téren nálunk nincs elég megfelelő szakember — nem lenne-e hasznos a saját környezetünkből egy olyan embert nevelni — aki érdemben hozzá tudna szólni ehhez a problémához? |ó lenne, ha a közeljövőben Losoncon megtartandó irodalmi színpadok szakvezetői részére rendezendő konferencián felvetnék ezt a kérdést, sőt azt sem tartjuk lehetetlennek, hogy egy erre hivatott szakember már a gyűlés folyamán tartana előadást a különféle nyelvjárásbeli magánhangzóképzés helytelen, illeive helyes voltáról. Azért írtam, hogy erre hivatott szakember, pontosabban nyelvész, mert |>éldáu! egy jó színész is tudja a helyes kiejtést, de ahhoz, hogy a rossz kiejtésről — a nyelvjárásbeli nyílt, vagy zárt magánhangzókról — valakit leszoktassunk, rá kell mutatni, hogy miképt>en tudna erről leszokni, s ehhez már nyelvész és |>edagógus kell — ott is a javából s nem olyan, mint amilyenről Illyés Gyula ír a Puszták népében

Amint már említettem, a technikai újítások sok esetben megkönnyítik az irodalmi színpadok munkáját. Modernné teszik az előadást, ezenkívül sok anyagi kiadástól kímélik meg az együttest (pl vetített háttér). Meg kell azonban jegyeznünk, a technika csak az előadás tökéletesebbé tételét, az előadott mű sokrétűbb bemutatását szolgálja Semmi esetre sem lehet öncélú, nem tarthat számot a kiemelkedésre, alkalmazásra, tehát csak eszköz és nein cél a technika alkalmazása.' Csak akkor és ott történjen, ahol ez a néző szempontjából elfogadható — tehát valóságérzettel bírjon — s a mondanivalót alátámasztja. A komáromi bemutatókon azonban találkoztunk olyan esettel is, amikor ez az illusztrálás szinte már a túlzás, a sematizmus határát súrolta.

Végezetül: „a korszerűség ne szólamokban, technikai trükkökben. sematikus külsőségekben nyilvánuljon meg, hanem tartalomban, szemléletben, s ehhez alkalmazkodó kifejezési formákban“ Csakis ezen az úton hatódva: munkánk állandó igényesebbé tételével érhetjük el, hogy magas színvonalú, művészi értékű irodalmi művek megszólaltatásával tömegeket mozgassunk, s az irodalmi színpadok tevékenységén keresztül kulturális felemelkedésünkhöz érdemlegesen hozzájáruljunk.

GYÜRE LAJOS

14