A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-13 / 50. szám
Ä szoknyás orosz Akkortájt, amikor Duklénél véres csaták dúllak, Laci bátyám, a hasonló korú sihederekkel együtt — az akikori idők szellemének megfelelően hurkatöltőből géppisztolyt, függönytartóból légelhárító ágyút, kályhacsőből aknavetőt fabrikált. Meg kell említenem, hogy mindezek az öldöklő szerszámok a humanitás jegyében születtek, mert használatkor se nem lőttek, se nem robbantak. Működésűkről csak akkor szereztünk tudomást, amikor a köves utcánk felső hajlatában a rohamozás hajrája, lyukas lavórok és repedt fazekak csattogása verte fel viszonylag csöndes háztájunk baljós levegőjét. Közvetlen a karácsonyi ünnepek előtt anyám bátyja fenyőfával ajándékozta meg a családot, aminek csak részben őrültünk, mert a karácsonyfadíszek és a szaloncukrok eltűntek a boltokból, nem volt a fúra mit aggatni. Nagybácsink alighogy elhagyta a házat, szlrénabúgés üvöltött végig a városon. Negyvenöt Liberator jelent meg a szakadozó felhőkkel borított égbolton, és kezdetét vette a csetepaté. Bombázás után Laci bátyám szétnézett a romhalmazba dőlt utcasoron és a lelkét is odaajándékozta volna annak, aki megmagyarázza neki a csődét, hogy micsoda erő tartatta épségben a ledűlt házakból óriási felkiáltójelként kiemelkedő kéményeket. Ettől kezdve nem érdekelték mér a saját készt tményű harci fegyverei, naphosszat a romok között barangolt. Különösen a kibombázott házakban talált könyvek érdekelték. Egy szép napon, pontosan 1943. január 19-én délben izgatottan rontott be ü bombaszilánktól lyukas ajtőn, és fojtott hangon rebegte: — A kertből jön egy szoknyás orosz ... üsztönszerű kíváncsisággal vetettük szemünket az ajtóra, mert a háborús évek soha nem látott és nem hallott dolgokra tényt derítettek, de szoknyás orosszal még nem volt szerencsénk találkozni. Alig múlott el néhány perc, egy géppisztolyos no fordult be a konyhába, fürge mozdulattal vetette le zőldszínű pufajkáját, ás otthonosan, mintha családunkhoz tartozott volna, megfésülte haját és az asztalhoz ült le: — Izvinyita, ja poprosu vagy osto — nebngy kusaty... Csak később, amikor látogatónk kérését sikerült Laci bátyám közvetlen segítségével anyámmal megértetni, került sor a roppant egyszerű és soványka ebédre, mert a zsírt és a húst megették a németek, s ami megmaradt, a partizánoknak adtuk. Miután a hadiebéd elkészítése körüli nehézségek tisztázódtak, anyám magyarul szólt Lacihoz: — Fiam, tégy sót az asztalra ... Látogatónk már javában kanalazta a levest, s amikor fülét megütötte a magyar szó, átható pillantással nézett anyámra: — Maguk magyarok? — Magyarok vagyunk, de nem igen örvendezhetünk neki... — Ugyan, miért? — Sokak szemében szálka vagyunk ... — jegyezte meg anyám komor arccal — Gyermekeimet már szlovák iskolába kellett Íratnom ... — Érdekes, érdekes... — hümmögött vendégünk, miközben finomhajlású homlokán cérnavékony ráncok jelentek meg. — Háború után más lesz az élet... — Ki tudja... — sóhajtotta anyám. — Mindig jobbat vártunk, és csalódás lett a vége. És maga hol tBnult meg magyarul? — Oroszországban — kanalazta látogatónk egykedvűen a levesét, s mintha a földkerekség legtermészetesebb dolgáról volna szó, hozzátette: — Anyám tanított meg magyarul, Betlér a szülőfaluja. Grófi cseléd volt... Egyik ámulatból a másikba estünk. Különösen anyánkat érdekelte a szoknyás orosz életsorsának alakulása és ezért megkérdezte: — On is Betlérben született? — Nem, én Oroszországban születtem — tette félre vendégünk a kiürült tányért és megköszönte az ebédet. Apám az első világháborúban hadifogságba esett és több fogolytársával a betléri grófnál dolgozott. Onnét vitte anyámat a Szovjetunióba ... — Élnek még a szülei? — Már nem élnek... — mondta vendégünk, s hangján érzett, hogy feleletével kimerítette anyám esetleges mellékkérdéseire adott válaszát is. Aztán zsebéből egy sokat használt füzetet vett ki, fellapozta és böngészett benne. — Eperjestől messze van Betlér? Földraíjzismeretekben anyám gyenge lábon állott, gondokban őrlődő emlékezete már elvesztette frisseségét. Ekkor Lacink szeme felcsillant és anélkül, hogy egy szót is mondott volna, kisurrant a konyhából. — Hová ment a fiú?... állt fel vendégünk az asztaltól. Szeme fürkésző tekintettel nézte az ablakot és az ajtót. Hiába a háborúban óvatosnak kell lenni, ha az ember nem akarja otthagyni a fogót. Néhány perc múlva udvarunkból kopogó léptek zaja hatolt be a helyiségbe. A szoknyás orosz fegyvere után nyúlt, de csakhamar bizalomkeltő mosollyal telt meg a sok viszontagságtól edzett arca. Az ajtón Laci bátyám kipirulton loholt be a helyiségbe, hóna alatt 8gy vászonkötésű terebélyes atlasszal, leüli az asztalhoz és nagy buzgalommal lapozgatni kezdett a könyvben: — Megkeresem Botiért... — mondta a fiú, aztán tudákos pózzal keresgélt a betűsoros névmutatóban, s mikor ráíalált a helységre, fellapozta a térképet. — Tessék, itt van Betliare a kilencedik oldalon ... Vendégünk a térkép főié hajolt és kutató szeme figyelemmel kisérte bátyám ujjmozdulatait, aki a kredenc fiókjából előkajtatta körzőjét, hogy a térképen lemérje a távolságot Eperjestől Betlérig. Mikor visszaült az asztalhoz, künn a kertből puskalövések verték fel a téli csöndet. — Bolond nácik — kapta magára vendégünk szédületes gyorsasággal vattázQtt pufajkáját és a géppisztollyal a kezében kirohant az ajtón. — Háború után eljövök! — kiáltotta búcsúzóul, és a palánkon át akrobata ügyességgel ugrott a kertbe, ahol fától fáig szökkelt, mig nyulá.ik alakját el nem nyelte a sűrű köd. Sajnos, az esztendők, mint homokórában a percek, gyorsan illantak, s az Ígért háború utáni találkozás nem valósult meg, pedig Laci bátyám fiz atlasszal soká, nagyon soká várta a szoknyás oroszt, mindnyájunk hősnőjét.., Szabol Judit 17 A ktrályhelmeci oárosí nemzeti bizottság nagyszabású névadó ün népségét rendezett. Képünkön a várost nemzeti bizottság elnöke üdvözli Loskár elvtársat és feleségét, és sok stkert kíván nekik.
