A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-13 / 50. szám
TTTTTCDTI TTTl A\STI *77C55TmmT mert betörik az ajtót — mondta valaki, öthat férfi lassan, tétován elindult az ajtó felé. Rövid tanakodás után kinyitották. Mi a pincegádorból leselkedtünk utánuk. Prémes füles-sapkában, maga elé tartott géppisztollyal borotválatlan képű, éber tekintetű, ismeretlen egyenruhát viselő katona lépett be. — German? Nyet? — kérdezte komolyan. Mindenki tagadóan rázta a fejét. Négy-öt társa követte. Óvatosan végigjárták a pincét, s miután meggyőződtek róla, hogy ott ellenség nincs, leengedtók addig lövésre készen tartott géppisztolyaikat. Az egyik mosolyogva végignézett a férfiakon, akik közül néhányan feltartották a kezüket, jelezvén, hogy nincs fegyverük, sem ellenséges szándékuk. A mosolygós képű katona intett, hogy engedjék le a kezüket. Aztán egy idős bácsi, aki még az első világháború idejéből tudott valamennyire oroszul, bátortalanul megkérdezte: — Vy russzkije szaldáti? — Da, da, russzkije, szavjetszkije szaldáti, krasznoarmejci — magyarázták mosolyogva a katonák, mire mindenki ölelgetni kezdte őket és látva barátságos magatartásukat, felszabadültan mondogatták: — Csak hogy itt vannakl Néhány perc múlva már úgy folyt a beszélgetés, mintha régi ismerősök találkoztak volna, akik rég nem látták egymást. Öt-hat napja lőhettek már városkánkban a felszabadító szovjet csapatok, amikor a pincénkbe néhány vidám, fiatal harckocsizó katona érkezett. Engedélyt kértek, hogy egy kicsit megmelegedhessenek közöttünk, mielőtt újabb bevetésre indulnak. Természetesen szívesen megengedtünk, hogy közénk jöjjenek. Az egyik, alig húsz esztendős lehetett, mellém telepedett. — Sztugyent, da? — kérdezte tőlem és kis gondolkodás után megértettem, hogy azt kérdi, diák vagyok-e? — Igen — bólintottam, hiszen akkor még csak tizenhat esztendős gimnazista voltam. Gyorsan összebarátkoztunk. Megtudtam, hogy Mitya Kovalovnak hívják, húszéves és Szverdlovszkba való. A főiskoláit cserélte fel a fronttal. Nagyon kedves fiú volt. Mindennap meglátogatott. Amikor látta, hogy milyen szűkösen élűnk, még élelmet is ho-KAvárl pillanatkép Húszévesek zott. Amije volt éppen, azt osztotta meg velünk. Kezdett tanítani is engem oroszul. — Megtanítlak a legszebb szóral — mondta, csillogó szemmel. Szmatri! Nézzed! Kis noteszt vett elő, és parányi ceruzájával rövid szavacskát rajzolt az egyik lapra. — Nu, csitáj! — bíztatott, ©lvasdl S mert ismertem már jó néhány betűt, melyekre ugyancsak ő tanított meg, bátortalanul, bizonytalanul, lassan elolvastam: — Mír. — Ocseny harasó — veregette meg a váltamat MItya. Da, dal Mir! Mir! Béke! Elmerengve nézett maga elé, arcán átszellemült mosoly ült. — A legszebb szó a világon! — suttogta. — Képzeld! Majd újra tanulunk! Te is. Én Is. Vége lesz a háborúnak, az öldöklésnek. A nélkülözésnek. Karácsony napján a Börzsöny felől német ellentámadás Indult városkánk ellen. Váratlanul szólaltak meg a német fegyverek az éfdő alján. MItyának kellett mennie. Berohant hozzám a pincébe, megölelt, megcsókolt és izgatottan búcsúzott: — Jön a német! De ne félj! Megyünk és minden rendben lesz. Daszvldánylja! Prascsaj! Viszontlátásra! Ekkor láttam Mítyát utoljára. A szovjet tankok lánctalpai fülsiketítő zajt csapva nekiiramodtak a frontnak. Utánuk néztem. Oly különös, ellentmondásos volt a látvány. A szürkésfehér égből nagy pelyhekfaen, lassan, kényelmesen hullott a hó. Az erdők alján pedig elszabadult a pokol. Délután végre megjöttek a ml kedves ismerőseink. Mind itt voltak a barátságos, bátor fiúk, a tankosok, csak MItya Kovalov nem jött. Érdeklődtem utána. Némán lehajtották a fejüket. Könny csillogott a szemükben. Megértettem. S a fiatal katonák is megértették, miért hullanak a könnyek az én szememből is. Húsz év telt el azóta. Mitya Kovalov nyugszik valahol a hősök, temetőjében. Sajnos, máig sem tudom, hol. De ha elmehetnék a sírjához, sok-sok mondanivalóm lenne. Talán ezt mondanám: Kedves MItya Kovalov! Nem haltál meg hiába! Nem feledkeztünk meg rólad és hős társaidról. A te nagy néped és országod a ml legjobb barátunk és szövetségesünk. A ti véretek árán megszületett szabadsággal tudunk élni. Szorgalmasan építünk és dolgozunk. A húsz év előtti romos városkát ma hiába keresnéd Ipolyságon. Oj város született Itt, új utcákkal, hatalmas épületekkel, korszerű üzemekkel. De ami a legnagyszerűbb: új szellem és új erkölcs van itt Is kialakulóban, a szocializmus humánus szelleme és erkölcse. S a húsz év előtti karácsonyi fogadalmat teljesítettem-e? Boldogan számolhatok be erről is, kedves MItyal Sikerült állni a szavamat! El sem képzeled, mennyi örömet jelent ez a számomra. Néped irodalmának legnagyobbjai kedves barátaimmá lettek, S ami igazán nagy élmény számomra: ón a Te nyelveden tanítod is, MItya! Mindig a Te csillogó szemed, kipirult arcod jut az eszembe, valahányszor a diákjaim elé. állok és a Te nyelveden szólok hozzájuk. Mindnyájan tudják már, mit jelent a szerinted és szerintünk is legszebb szó: „mir“. És hálásak neked és hős társaidnak, mert tudják, hogy a ti hősiességetek biztosította az ő békés életüket. Sági Tóth Tibor Kővári kisdiák
