A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-06 / 49. szám
ban felgyülemlett gondolatait rögzíti papírra?“ Madách szűkszavú, mint mindig s alig van családja körében. Nappal az eremi- Jage-nak nevezett kertilakba vonul, ahol zárt ajtó mögött dolgozik valamit — éjszaka meg gyertyafénynél ír, rója a sorokat. Terveiből nem árul el semmit, csak a szeme lobog különös fénnyel, csak előre domborodó homloka sugározza a kiválasztottak ihletettségét. Olyan, mintha alvajáró lenne, mintha varázslat tartaná fogva költői lényét. Minél inkább él szellemi életet, teste annál inkább sorvad. Rosszul szabott ruhája csak úgy lóg összeaszott testén. A lábai bokában dagadni kezdenek s melle különös hangon sípol. Madách sokat szenved. Vért köhög s szíve sohasem ver rendesen. De túlteszi magát a gyötrelmeken. Miért is hallgatna most a múló test szavára, mikor lelke eddig nem is sejtett szépségekre bukkant? Csak figyelnie kell az isteni fényre, melyet lelke vet ki magából, irónt venni a kezébe s lerögzíteni szó formájában a világra kívánkozó Gondolatot... S az eremitage fenyőfaasztalán heverő papírlapok lassanként megtelnek sorokkal. Oldal oldalt követ. Vajon, ha valaha kezébe kerül most alkotott műve, át tudja-e érezni a fájdalmat, amelyben fogamzott? Csak ők tudják, kihez dalom beszéle, Mit tűr a kagyló, mely gyöngyöt terem, Csak ők érezzék — míg reng dalom fénye Körülöttük zokogni szellemem. Becsomagolta a sűrűn teleírt lapokat, felutazott Pestre s' szerényen, szinte szégyenkezve átnyújtotta f”iss tintás írását Arany Jánosnak. „Toldi“ írója csodálkozva nézte a vézna, sápadt férfit, akinek a nevét még sohasem hallotta, az arcát sem látta, s most mégis az ő ítéletétől tette függővé, hogy alkotása napvilágot Iásson-e, vagy a feledés homályába vesszen? 38. A kérlelhetetlen idő forgószél sebességével repült Nagyváradon, mintha vihar űzte, kergette volna a hónapokat. S ahogy múltak a napok, ahogy tűntek az évek, úgy nőtt, szaporodott Erzsi adóssága. Még szerencse, hogy értékes ékszerei voltak, mert ugyan mibő! élt volna most, ha nem lett volna birtokában a rubinnal kirakott kösöntyű, cizellált aranylánc és gyémántos boglár? Az ékszereket Emi — áldja meg érte a jóságos Isten — utána küldte s most a sztregovai drágaságok átformálódtak a zálogházak mélyén zörgős váltóforintokká, csengő tízesekké... Óh, ő nem akart az ékszerektől örökre megválni —• mert ugyan' mit hagyna a lányaira aztán? — Csak ideiglenesen tette zálogba pár hónapra, legfeljebb egy évre. Aztán majd kiváltja egytől-egyig ... A kalendáriumkészítők azonban már harmadszor jósoltak újévre zimankós hideget, de a tekintetes asszony zavaros vagyoni helyzete még mindig nem akart javulni. Igaz, hogy Sztregováról sem nagyon siettek a pénzküldéssel — ott is mindig pénzszűkében voltak — s újra és újra kellett sürgetni az őt megillető járandóságot. „Tisztelt Imrét Ez már az ötödik levelem, most már itt van május 15-ike -is, már most igen kérlek, légy szíves megküldeni a már így is lejárt 420 forintokat, levelem rövidre fogom, minek mondjam el újra, mit már öt ízben tettem .. “ A pénz késett, a tavasz azonban mindig pontosan megérkezett. „Itt van május tizenötödike“, — Irta Erzsi a levélben. S a Körösparton virággá pattant a bimbó, illatozott a gyöngyvirág s apró sziromarcát a nap felé‘fordította. Erzsi szívében eddig nem sejtett érzelmek keltek életre. Még nem tudott számot adni róla, mi az, ami elűzi szeméről az álmot, még néni tudott nevet adni annak az édes erőnek, mely Klobusiczky felé terelte a léptét. Átengedte magát a tavasz varázsának. Sírni, nevetni, dalolni lett egyszerre kedve s édes kínnal eltelve hallgatta éjszakánkint, mint kezd el újra muzsikálni énekig szendergő szíve ... 39. A Báránka különszobájában csak ketten ültek a kerekasztal mellett: Erzsi és Klobusiczky Béla. Veress Tóni valahol Szalonta körül vásárolta az eladó földeket, Balázs meg Fráter Diniékkel kocsizott ki Tótiba, amit másnap elöntött a kiáradt Berettyó. Az biztos, hogy onnan aztán vizapadásig ki nem mozdulhat, azután is csak ökrökkel vont fogaton. Erzsi most este derekára simuló, ga-. lambszínű selyemruhát viselt, mely kiemelte teste karcsúságát. A nyak kivágását csipke fodrozta körül, melyből előelővillant patyolatbőre, mely sima volt, mint a bársony, illatos, mint a kék verbéna szirma. A szeme ma különös fényességgel ragyogott s szája szélén ingerlő mosoly settenkedett. Szép volt Erzsi, olyan szép, amilyennek csak az érett, szerelemre teremtett barna asszonyok lehetnek. Klobusitífcky nem is tudta levenni róla a szemét, majd felfalta sóvár, vágyakozó tekintetével. Közöttük az asztal állott, melyen borosfiú cserélgette a kiürült üvegeket, a sarokban meg füstösképű cigány pengette a húrokat, csendesen, finoman, a petrii földesúr gusztusa szerint. ... Az utóbbi időben Erzsi számára már csak az számított napnak, amikor Klobusiczkyt látta s ha véletlenül nem volt benn Váradon és nem találta szokott asztaluknál, akkor menten elromlott a kedve. Fejfájásról, nátháról panaszkodott ilyenkor s hiába volt a Balázs marasztalása, vagy Veress Tóni vidám adomája, tizet sem ütött el a Szent László-templom órája, máris hazafelé indult. Most azonban, hogy csak kettesben ültek, elfogta a zavar. Pirult, mint hajnalban a pünkösdi rózsa, aprókat köhécselt zavarában s ujjaival idegesen tépdeste a rojtokat a fehér abrosz szélén. Pedig beszélgetni szeretett volna, akármit, csak hogy megtörje ezt a különös csendet, mely forrósítani kezdte a várét. De semmi nem jutott az eszébe. Klobusiczky meg mintha gyötörni akarta volna, nem mondott egy szót sem, csak mosolyogva szemlélte növekvő zavarát. Végre felemelte poharát. Koccintottak Erzsi a pohara után nyúlt s keze véletlenül Klobusiczky kezéhez ért. Összerázkódott. Olyan félelem fogta el önmagával s ébredező érzéseivel szemben, hogy szinte elállt u lélegzete... Érezte, hogy beszélnie kell. Bármit, csak beszélni. Csak megszüntetni ezt a kerítő csendet, gyorsan. S elkezdett beszélni Jolankáról, az öccse házasságáról, cséhteleki vén szilvásukról s Isten tudja még miről, — nem érzett mást, csak, hogy a szavak örült összevisszaságban tolulnak' a szájára, s hogy nem hallgatja senki. Klobusiczky a szeme sugarával égette beszélő, hadaró száját. Védekezni próbált a barna szemek ellen, azért oltalmat keresőn a cigány felé for-: dúlt, aki éppen akkor kezdett bele egy, nótába, melyet ő még sohasem hallott. Oldalt hajtotta a fejét s úgy tett, mintha más sem érdekelné széles e világon, csak a cigány hegedűjátéka. Klobusiczky most felállt. Erzsi mellé SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA húzta a széket s közel, egész közel hajol-; va az alabástrom fehérségű asszonyi Váll-: hoz, mély bariton hangján elkezdett énekelni: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele...“ Erzsi lehúnyta a szemét. A zengő férfihang a szivéig hatolt s ott tovább zengett benne. A hang a szivében vibrált, az éneklő férfiszáj forró lehelleta meg a csipkéből kivillogő vállán ... .. „Hulló virág volt a babám szerelme . “ — hallotta a fülébe énekelt dalt s beleborzongott a gyönyörüségábr (Folyatjuk) 13
