A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-06 / 49. szám
Egyenes, határozott bírálatot! Ä Hét 4ö. számában „A Csehszlovák Ráülő magyar adásához!" cím alatt bíráló cikk jelent meg Farkas Jenő tollából. „Szép és természetes, hagy a csehszlovákiai magyarság ezen az úton is (a Csehszlovák Rádió magyar adása útján) kiveheti részét a magyar kultúra terjesztéséből, illetve anyanyelvén hallgathatja mindazt, ami érdekli ..." így, ilyen kellemes hangnemben kezdődik az írás, majd homlokegyenest ellenkező modorban folytatódik: „Azaz. Igen, bocsánat, hogy ezt kell mondanom: azaz!“ És ilyen sajnálkozó azazozás fedezéke mögül kifogásolja a cikk szerzője, hogy rádiónk riporterei „tájszólással beszélnek, nem tudják alkalmazni a -ba, -be ragokat, és a kérdezett sokkal szebb magyarsággal válaszol, mint a kérdező". Kimondhatatlanul örülünk minden jószándékú kritikának, megszívleljük és hasznosítjuk, ilyen homályos, vaktában kilőtt „azazok“ azonban kellemetlenül hatnak. Sőt: bosszantóak, mert nem tűnik ki belőlük még az sem, hogy ki, mikor és mit vétett a jó magyarság ellen. Bizonyos, hogy.a mi műsorainkba is becsúszik néhány nyelvtani hiba. De a sajtóban előforduló egy-két elírás, illetve a rádióban az élő beszédbe becsúszó nyelvbot-, lás még nem jelnti azt, hogy a hibát ejtő egyáltalán nem érti a dolgát — az pedig egyenesen elképesztő, ha valakit anynyira elragad a kritikusi hév, hogy egykét hiányosságból általánosítva korlátoltnak tart egy egész szerkesztőségi munkaközösséget. A pontosság kedvéért rátérek még arra is, hogy a kérdéses cikk szerint „ ... kivételt képez a helyszíni közvetítés, amikor egyenesen a stúdió továbbítja a jelvételt. Itt, érdekes, a hiba is kevesebb.“ Sajnos, Farkas Jenőnek elég szegényes az elképzelése a rádió munkamódszereiről és a műsorfelvétel technikai megoldásáról. Ml általában hangszalagra vesszük fel a közvetítendő anyagot, s a közvetítés előtt addig javítgatjuk, csiszolgatjuk, amíg végül is kifogástalanná, vagy legalább elfogadhatóvá válik. A cikkíró által megdicsért „helyszíni közvetítés, amikor egyenesen a stúdió' továbbítja a felvételt“, nálunk a szó szoros értelmében ismeretlen fogalom. Ha ugyanis hébe-hóba — minden szökőévben egyszer — ilyen helyszíni közvetítéshez folyamodunk, akkor előre elkészített, begyakorolt és megrendezett műsorszámokkal dolgozunk. Ilyenkor teljesen készen van már a konferanszié is, s a speakerek mindent, az első betűtől az utolsóig, papirosról olvasnak fel. Nem ördöngösség tehát, hogy „itt a hiba is kevesebb". Műsorunkból, műsorszámaink közül azonban felsorolhatnék jó néhányat,, amelyek közvetlenségükben felérnek az egyenes helyszíni közvetítéssel. Ezen a téren elsősorban a minden különösebb előkészi-Egy pohár víz Egy elég nagy városban, egy elég nagy hivatalban valamiféle értekezletet tartottak. Vagy a tervet hagyták jóvá, vagy valaki önkritikát gyakorolt, vagy valami hasonló dologról volt sző. Jelen esetben ez különben nem is volt nagyon fontos. Fontos volt azonban, hogy ebben a hivatalban az üléseken, értekezleteken citromos teát szolgáltak fel. Higgyék el, semmi kifogásunk nincs az ellen, hogy ott citromos teát adjanak a gyűléseken. Egész másról van szó. Volt ebben a hivatalban egy szépreményü dolgozó, akit felettesei és munkatársai érdemei szerint becsültek. Tegyük fel, hogy Szidorovnak hívták. Ez a Szidorov nem napról napra, és óráról órára fejlődött, és mindenki azt jósolta, hogy a legközelebbi jövőben jelentős és — ezt tessék megfigyelni — megérdemelt előmenetel vár rá. Szidorov nem volt rossz szónak. S azon az értekezleten ő is szót kért és kapott. A teremben felcsattant a taps. Az elnökség is tapsolt neki. És Szidorov elkezdett beszélni, okosan, értelmesen. Közben előkerül a színfalak mögül a pincérnő (az értekezletet az üzemi klubban tartották) és leteszi Szidorov elvtárs elé a poharat, ami jár neki mint szónoknak. Csakhogy nem olyan volt, mint az előző szónokoké, nem citromos tea volt benne, hanem — akár hiszik, akár nem — a legközönségesebb forró víz. Az értekezlet több közrendű tagja suttogni kezdett: — Látta? Szidorov — és egyszerre csak közönséges vizet adtak neki! Ez érdekes ... De suttogni kezdtek az elnökség tagjai közül is: — Ojjé, barátaim, itt valami nincs rendben! Ez nem lehet csak egyszerű véletlen! Hanem maga Szidorov is, jóllehet bátor ember volt, amint észrevette, mit tett elé a pincérnő, elsápadt, szédülni kezdett, diinnyögött valamit, valami meglehetősen lehetetlen dolgot, elrontotta a jól felépített beszédét, be sem fejezte, kétségbeesetten legyintett és otthagyta a pódiumot, anélkül, hogy csak a legszerényebb tapsot is kapta volna. És őszintén szólva, valóban nem volt minek tapsolni. És így lett a múlté Szidorov elvtárs korábbi dicsősége. Már senki sem tapsol neki. A megbeszélésekben, vitákban már korántsem vesz részt oly gyakran, és korántsem beszél olyan értelmesen, mint valaha, a „teázó“ időkben. Talán elvesztette az önbizalmát, vagy mi a csuda. Már harmadik hónapja mutogat mindenkinek, akivel találkozik vagy aki csak véletlenül az útjába kerül, egy, a főszakács által kiállított igazolást, miszerint nem valami külön megfontolás alapján, hanem azért adtak neki tea helyett közönséges vizet, mert egyszerűen kifogyott a konyhán a tea. De ezt senki sem hiszi el neki. S köztünk maradjon, ő maga sem nagyon hisz a dologban. És valóban, valamennyi résztvevőnek, erős, édes, citromos teát szolgáltak fel, csak Szidorovnak, isten tudja, miért éppen Szidorovnak, egész közönséges forró vizet! Ezen mégiscsak érdemes elgondolkozni. És Szidorovnak oda a karrierje. Tulajdonképpen nem is egészen, csak míg végleg tisztázódik az ügy. Csakhogy miként lehet ezt tisztázni, mikor vége-hossza nincs a találgatásoknak, bizonylatok sincsenek kéznél, csak éppen a főszakács igazolása. S az ilyet már ismerjük — egy akármilyen kis igazolás! Fordította T. A. Ut tés, betanítás nélkül hangszalagra vett helyszíni beszélgetéseké, riportoké a pálma. Ebben a rádióműfajban ugyanis a ri-. porter (a beszélgetés előtt és közben) egy, két keresetlen mondattal ecseteli a kör, nyezetet, a szóban forgó eseményt és az úgynevezett riportalany kilétét, a továb, biakban pedig a témához méltón érdeklő, dik az esemény mikéntje és lényege iránt, úgy, hogy kérdéseire azonnal megkaphasd sa a hiteles és igaz választ, minden mes, terkéltség nélkül. Az ily módon szerzett műsorszámokban a riporter és a riportalany is „rögtönöz“, tehát „helyszíni köz-! vetítés“ ízű a beszélgetés, annak ellenére, hogy közvetítés előtt a vágógép segítségével még igazítunk rajta. Természetesen itt (épp ellenkezőleg, mint ahogyan Farkas Jenő állítja!) több lehet a hiba is. A rádióműsor szerkesztői, riporterei és rendezője a füllel felfogható akusztikai hatásokra építhetnek elsősorban. Csakis a hangok segítségével eleveníthetik meg a hallgatók előtt még a látottakat is, a si-. kér érdekében tehát az a legfontosabb, hogy a hang hiteles legyen. A meggyőző, közvetlen emberi hangnem valószerűvé teszi az elhangzottakat, a patetikus beállítás, a mesterkélt és fellengzős monda, tok azonban veszedelmes hitelrontók. Az életet, a hamisítatlan valóságot kell el-, juttatnunk az élő beszéd segítségével hall, gatóink füléhez, minden áron, mintha min, dig „helyszíni közvetítést“ adnánk. Nem akarok hosszadalmas fejtegetésbe bocsátkozni, de nem vitás, hogy a mindennapi életben az élő beszédben nyelvi hibákat is ejtünk, nyevbotlások is léteznek —i s ha „becsúszik“ közülük néhány a mű, sorainkba is, annál hitelesebb, annál meg, győzőbb erejű a mondanivalónk. Jó példa erre, hogy több világhírű hádióállomás szerkesztőségében egyáltalán nem is „vág, nak“, nem is javítgatnak semmit a köz, vetítendő riportokon. De nem szeretnék átesni a ló másik ol, dalára: a nyelvi hibáktól és nyevbotlások, tói hemzsegő élő beszéd csúnya az életben is, s következésképpen csúnya a rádióban is. Mi arra törekszünk tehát, hogy, a.„jó magyarság“ érdekében ne kelljen a szomszédba mennünk tanácsért. A nyelvjárás kérdésében jórészt igaza van Farkas Jenőnek. Jobban kell vigyáznunk a helyes kiejtésre. Ehhez azonban hozzá kell fűznöm, hogy Inkább tíz eny, hén palócos á betűt, vagy S betűt sugároz, zunk a világűrbe, mintsem a pesti zsar, gont, vagy valamelyik öntelt „úriember“ affektáló raccsolását. A népdalok gyanánt bejelentett „kite, kert“ rímelésű magyar nótákkal kapcso, latban a cikkíró fején találta a szeget. Igaz ugyan, hogy a zenei felvételek irá, nyitásához nekünk közvetlenül semmi kö, zünk sincs, a készlet olyan amilyen, a meglevő zeneszámok válogatása kpzben azonban jobban vigyázhatnánk. Bátran kijelenthetem, hogy rádiónk szer, kesztői odaadóan végzik munkájukat a po, litikai, az irodalmi és a művészeti, az ipa, rí és a mezőgazdasági, a női és az ifjúsá, gi, valamint az iskolai műsor szerkesztése terén egyaránt. Bármennyire furcsának vélik is a kívülállók, de a „gépművészet“ szenvedély, s aki fölött ez a szenvedély, uralkodik, az önkéntelenül is a jobb, a helyesebb, a szabatosabb kifejezési formák útját keresi szüntelenül. Rádiónk az ipari, a mezőgazdasági és az értelmiségi dolgozóink hangja mellett többek között Reinus, Rozov, Tedd Alan, Karvas, Berthold Brecht és más neves drá, maírók mondanivalóját is hallatta már magyar nyelven, s a jövőben sem hátrál meg — még a legnehezebb művészi for, mák terén sem ‘ — a nehézségek elől. A hallgatóktól és a kritikusoktól azonban egyenes és határozott bírálatot várunk! KOVÁCS GÁSPÁR
