A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-12-06 / 49. szám

darak, és hogy közben-közben élelemért a víz alá buknak.

Miközben tovább mentek, az öreg elmesélte a kis vadkacsa történetét, aki eltévedt, elszakadt édesanyjától, és egyedül kóborolt a világban. Egy egész nyáron át csavargott, furcsa, érdekes tájakra vetődött, és csodálatos kalandokat élt át. De a mese szomorúan végződött. A kiskacsa végül egy nagy-nagy sötét erdőbe került, ahol azután feladta egy róka. A fiúcskának nem tetszett a mese, mást akart hallani.

— Mesélj nekem Jakabról, a törpéről! — kérte.

Az öreg elnevette magát:

— De hiszen az nem igazi mese, fiacskám — monülta. — Jakab törpét csak a te öreg nagyapád fundálta ki és bemesélte neked, amikor még kicsi voltál és a térdén ültél. De most már nagy vagy, már nem érdekelhet az ilyesmi. Ne meséljek inkább valami mást?

— Nem. A Jakab törpét akarom hallani ... «

A fiú ezt olyan makacsul követelte, hogy az öreg fölnevetett.

— Még emlékszel rá? Arra a kis mesére? Hiszen jó néhány éve, hogy utoljára hallottad.

— Persze, hogy emlékszem rá, és megint hallani akarom. Hallani akarom Jakab törpét, meg azt, hogy mi volt az erdőben. mit csinált az a sok-sok állat.

— Jól van hát. De mégis, emlékeztess csak rá, hogyan is kezdődik. Tudod, annyira megöregedtem, hogy baj van a memóriámmal.

A fiú nevetett.

— Arra sem emlékszel, hogy hol lakott Jakab, a törpe?

— Arra igen. Az erdőben lakott.

— A kis piros házban — mondta a gyerek.

— Hát persze. Egy kis piros házban.

— És az erdőben sok-sok állat élt.

Az öreg bólintott.

— Igen. Tigrisek voltak, meg elefántok és oroszlánok és medvék és majmok, mindenféle állat, ami csak létezik. Nem így volt?

— Így bizony, nagyapa. De nem minden állat szerepelt a mesében. Csak a teknősbéka és az oroszlán, meg az elefánt és az

őzike.

— Persze.,. persze, valahogy így volt.

— El tudod most mondani, nagyapa?

— Megpróbálom.

Mielőtt beszélni kezdett, körülnézett. Aztán rákezdett a mesére a kis törpéről, aki elcsavargott az erdőben, epret és virágot szedett, ős elbeszélgetett mindegyik állattal, amelyikkel csak találkozott. A gyerek kuncogott, amikor az öreg elmondta a tekinősbékával való találkozást, és azt, hogyan csoszogott szegény béka, mert fájt az egyik lába. De elkomolyodott, amikor azt hallotta, hogy a törpe az őzikével találkozott, a hátéra ült, és az erdőn keresztül a piros házhoz vitte Jakabot, ahol az lakott. Amikor az öreg a mese végére ért, a fiú azt mondta:

— Ha találkozom egy őzikével, akkor én is a hátára ülhetek?

— Persze, mért ne ülhetnél?

— Sok állat él az erdőben, nagyapa?

— Persze, hogy sok, rengeteg.

A fiúcska bánatosan mondta:

— Még egyet se láttam ...

— Nem, hát még nem ...

— Azt szeretném, ha oroszlán volnék, és széttéphetném ezeket a katonákat, akik őriznek ... mindent, egytől-egyig ...

— Ugyan, ugyan, fiacskám! Nem szabad így beszélni.

A fiú hallgatott. De egy fiatalember, aki mellettük ment, és egész feje pólyába volt kötve, feléjük fordult:

— Mit félsz annyira, te öreg ... ? Nem sok van hátra, és nekünk, valamennyiünknek így Is, úgy is végünk lesz ...

Az öreg rászólt:

— Ne beszélj így a gyerek előtt.

— Annyi baj legyen, egy-kettőre meglátja ő is. Olyan rossz a füled, hogy nem hallod a lövéseket, ott mögöttünk? Azokat intézik el, akik már nem tudnak lépést tartani. Minden teketória nélkül lelövik őket.

Az öreg mérgesen ripakodott rá:

— Nagyon jól hallom, és tudom mi történik. De nem muszáj megrémítened a gyereket!

Egy ideig hallgatagon mentek, aztán az öreg a fiúhoz fordult:

— Nézz csak az égre, milyen szép, amikor a nap áttör a felhőkön.

A fiú felnézett. Az öreg megpróbálta elterelni a figyelmét, de nem sikerült. A kisfiú nyöszörgött.

— Nagyon éhes vagyok, és olyan szomjas. És szúr a lábam.

Az öreg felsóhajtott.

— Próbálj meg könnyedebben lépni! Majd megigazítom a cipődet, mihelyt a hídhoz érünk, és ott egyi kicsit megpihenünk. Ott majd enni is kapunk, meg inni is.

A nap lassan nyugatra vándorolt. Késő délután volt, a felhők eloszlottak.

Az út szárazabb és keményebb lett. A menetoszlop körül porfelhő szállongott. Az öreget derekáig szürke por borította. De a sokkal kisebb termetű fiúnak az arcát is belepte a por. Most már állandóan sírdogált, de nem beszólt többé, mert a por o/rát és száját is belepte, és ha szólni próbált, a torkába is behatolt. Már a sírást is abbahagyta. Ám könnyeinek nyoma meglátszott szürke kis arcán, térképet rajzolt rá, még a szeme is megtelt porral. Az öreg lenézett a fiúcskára, de nem láthatta az arcát, mivel az lehajtotta fejét, és úgy bandukolt mellette.

Az út tovább is párhuzamosan haladt a folyóval. A folyó most már keskenyebb volt és gyorsabb folyású. Viharosan rohant sziklák, zátonyok között.

Megint áthaladtak egy falun. De a kisfiú már nem is vette észre. A por ellepte szemét és fülét. Semmit sem látott, és arra sem figyelt, hogy az út szélén kíváncsiak állnak és bámulják őket.

Amikor ezt a falut is elhagyták, és még vagy egy óráig mentek, az öreg megtörte a csendet és azt mondta:

— Már látom a hidat, kisfiam. Nemsokára odaérünk.

A gyerek nem válaszolt és az öreg egy kicsit hangosabban megismételte:

— Hamarosan ott vagyunk a hídnál. Már látom. Pár perc és odaérünk. És odaát nagyon szép legelő van, ott majd megpihenünk. Nem hallod, fiacskám ... ?

Nem kapott választ.

Az öreg keze vitte még valamelyest a fiút. De már nem jártak a menetoszlop elején. A lövések, amelyek nemrég még messze mögöttük hallatszottak, egyre közeledtek.

A fiú még felvitte a lába az utolsó kis emelkedésen, de aztán nem bírta tovább. A nagyapa még egyszer megkísérelte, hogy kedves szavakkal biztassa. De a fiúcska nem is hallotta. Ekkor az öreg karjára emelte, és átvitte a hídon.

A porfelhő mind sűrűbb lett. Végigkísérte őket a z úton, amely megint dél felé kanyarodott a folyó mentén.

Az öreg karjában vitte a kisgyermeket, fáradt, merev léptekkel ért a zöld, vadvirágokkal telehintett mezőre Hallotta a durva, katonacsizmák lépteit, de nem fordult meg, hogy szembenézzen az őrökkel.

A fiúcska nem hallotta a sortüzet, és fajdalmát sem érzett, amikor a nehéz ólomgolyók gyönge mellébe fúródtak.

Egy pillanattal azelőtt, hogy az öreg a földre roskadt, kinyílt a kisfiú pici, maszatos ökle és a kis piros cserépdarab kipottyant belőle a fűre.

Nádass József fordítása

^Norvégiában immár hagyományos intézménnyé vált a Dagbladet évenként megismétlődő novellapályázata. Az 1.962 es pályázat eredménye több szempontból is meglepetést hozott. Először is a részvétel volt szokatlanul nagyarányú: hatszázhatvanhat novella érkezett a radikális polgári lap népszerű pályázatára. De még nagyobb meglepetést keltett, hogy egy úgyszólván ismeretlen író rrűvének ítélték az első díjat, heil Arnold Holma. a díjnyertes, negyvenéves vasesztergályos, és a pályázaton elismert norvég prózaírókat előzött meg, így például Arthur Omre-t, a kiváló regényírót, a második díj nyertesét, akinek műveit több európai országban kiadták már. További jóleső meglepetés, hogy a bíráló bizottság realista eszközökkel megalkotott, antifasiszta művet tüntetett ki a háromezer koronás első díjjal. A díjnyertes■ novellát azóta több nyelvre lefordították.

11